|
 2013.04.26.
A közösségi önrendelkezésnél alább
nem adhatjuk
A területi mellett a személyi elvű és a kulturális autonómiát
is szeretnénk elérni
Március 10-én
zajlott le Marosvásárhelyen a Székelyföld autonómiája érdekében
tartott tüntetés, mellyel egy időben az anyaországi és a világ
számos más pontján élő magyar közösségek is kiálltak a székelyek
önrendelkezési joga mellett. A székely autonómia-törekvések sajátos európai
visszhangjáról, a tervezett romániai régiósítás magyar közösségre
gyakorolt várható hatásairól, valamint a román sportéletben
megjelenő magyarellenes megnyilvánulásokról Tőkés
László református püspök, EP-képviselő nyilatkozott
lapunk számára.
–
Kezdjük egy magyar belpolitikai kérdéssel: miként értékeli
azt a tényt, hogy amíg a baszkoktól a katalánokon át a dél-tiroliakig
számos, nem magyar nemzetiség is támogatásáról biztosította
a székelység autonómia-törekvéseit, addig a magyar parlament
legnagyobb ellenzéki pártja, az MSZP a román miniszterelnökkel
tartott közös kampányrendezvényt?
–Megtalálta
a zsák a foltját. A nemzetárulás árnyéka vetül erre az
„internacionalista” találkozóra. Akár a Kempinski-hotelben
is tarthatták volna…
–
Idehaza nagy publicitást kapott az autonómia érdekében
szervezett tüntetés Marosvásárhelyen. Milyenek a nagyszabású
megmozdulás visszhangjai Európában?
– A különböző sajtószemlék alapján
már az is eredménynek számít, hogy sikerült a vezető európai
médiumok ingerküszöbét megugrania a székelység ügyének.
Ebben – paradox módon – nagy „segítségünkre” volt a
román hatalom agresszív hadjárata a székely zászló ellenében.
Másfelől a diaszpórában élő magyarok szolidaritás-tüntetései
ugyancsak növelték a figyelmet, amit ezúton is köszönünk
testvéreinknek. Egyébként amikor azt mondjuk, hogy nincsenek különálló
magyar ügyek, hanem egyetlenegy magyar ügy létezik, akkor éppen
erről az össznemzeti vállalásról van szó. „Minden magyar
felelős minden magyarért” – szoktuk idézni Szabó Dezsőt,
és ez az erkölcsi követelmény mára már valósággá kezd válni.
–
A tüntetéstől függetlenül is érdekes lehet, hogy mennyire
jutott el a székelyek törekvésének híre a nagyvilágba.
Hogyan viszonyulnak hozzá Európa legbefolyásosabb országai,
nemzetei?
–
Furcsa kettősség uralkodik ebben a tekintetben. Miközben Európában
számtalan formáját ismerik az autonómiának, és ezek túlnyomó
többsége sikeres gyakorlat, vagyis például az autonóm régiók
kevésbé sínylették meg a válságot, mint a központosított
kormányokkal rendelkező országok, ennek ellenére az erdélyi
magyarság autonómia-követeléseit általában ellenérzéssel
fogadják. Az okok sokrétűek, csupán néhányat emelnék ki közülük.
Európa – főképpen a nyugati fele – nem hajlandó szembenézni
a múlt bűneivel. A volt szovjet diktatúra számukra bár sajnálatos,
de korántsem annyira fájdalmas vagy húsbavágó örökség,
mint például a nácizmus, a fasizmus. A napokban olvastam egy
találó megfogalmazást: „Európa vak a bal szemére” – a
kommunizmus örökségét nem hajlandó felvállalni. Más
szavakkal ugyanezt mondja Schöpflin György képviselőtársam:
az európai baloldal egy védhetetlen múltat védelmez. Ennek
szenvedő alanyai az elszakított magyar nemzetrészek is. Másfelől
viszont egy – szerintünk téves – biztonságpolitikai
megfontolás is áll eme értetlenség mögött, éspedig az, hogy
a vezető nagyhatalmak, beleértve az Egyesült Államokat is, úgy
gondolják, hogy a térség stabilitását megoldják azzal, ha
nyomásukra a kisebbségi magyarság képviselete – az egyoldalúan
favorizált RMDSZ – bekerül a román kormányba, és ezáltal
minden megoldódik. Közel egy negyedszázad után egészen nyilvánvaló,
hogy ez a politikai minimalizmus érdemben nem jelent megoldást.
A közösségi önrendelkezésnél alább nem adhatjuk. Ismétlem:
ezáltal semmivel sem kérünk többet, mint ami Európában
elfogadott és létező gyakorlat.
–
Politikai értelemben Romániában sem egységes a magyarság, több
magyar párt is van. Az autonómia ügyében azért megvan a
teljes egyetértés a magyarok között?
–
A nyilatkozatok szintjén nézve talán ezt mondhatnánk, hiszen
valamennyi politikai szerveződés elsőrendű céljának deklarálja
az autonómia kivívását. A gyakorlatot tekintve azonban, a kép
nem ilyen egyértelmű. Az RMDSZ tizenhat éven át vagy kormányon
volt, vagy támogatta az adott kormányt, vagyis hatalomközelben
tevékenykedett. Legalább két olyan sorsdöntő esetről tudunk,
amikor a programjukban vállalt célkitűzés meg nem valósítása
miatt kilépéssel fenyegetőztek, aminek az ára egy kormánybukás
lett volna. Az önálló állami magyar felsőoktatási intézmény,
a kolozsvári Bolyai Egyetem létrehozataláról, valamint a
„kisebbségi törvényről” van szó. Utóbb mindkét esetben
meghátráltak. Előbbinek valami nem létező „Petőfi-Schiller
Multikulturális Egyetem” lett – volna – az „eredménye”,
utóbbinak pedig nagyjából semmi. Addig-addig lebegtették a kilépést,
amíg szégyenszemre bele nem buktak a kormányzásba. Ugyanide vág
az autonómia-politikájuk is. Az autonómiára felesküdött
magyar parlamenti képviselőink minthogyha ellenérdekeltek lennének
ebben, hiszen amíg Bukarest kénye-kedve szerint osztja vissza a
központi költségvetésből az adólejeinket, addig különösebb
erőfeszítés nélkül be tudják biztosítani legitimációjukat.
„Kijárják” nekünk a pénzeket, mondják. Csakhogy ez nem
természetes állapot. Az önrendelkezés arról is szól, hogy a
helyben megtermelt adót mi költsük el, mi rendelkezzünk humánerőforrásaink
és természeti kincseink felett, mi döntsünk arról, hogy – jól
kidolgozott, a helyi realitásokat figyelembe vevő stratégiák
mentén – mire mennyi közpénz jusson. És akkor még a magyar
oktatás önállóságáról, egyházi és közösségi
ingatlanjainak visszaszolgáltatásáról, nyelvi, kulturális,
gazdasági és emberi jogainkról nem is szóltunk…
–
Magyarország kormánya, és az egész világ magyarsága
szolidaritási rendezvényekkel fejezte ki az önökkel való együttérzését.
Jelenthet-e ez egyfajta – jó értelemben vett – nyomásgyakorlást
a román döntéshozókra?
–
Minden bizonnyal így erősebb a pozíciónk, mint a korábbi kormányzatok
idején. A szocialisták – egyébként mind a mai napig – a
rossz emlékű szovjet „be nem avatkozás elve” szerint
belpolitikai kérdésnek tekintették az erdélyi magyarság autonómiájának
kérdését. Kis kitérő, de ide kapcsolódik: ehhez hasonlóan
elkeserítő, amikor az Európai Unió például a kollektív bűnösséget
kimondó Benes-dekrétumok ügyét „tagállami hatáskörbe”
utalja. Mi 2010-től következetesen azt mondjuk: amennyiben a
magyar kormány kimondva és tételesen is felvállalja, és támogatja
az elszakított nemzetrészek autonómia-törekvéseit, akkor
ennek eredményeképpen nem egy alig tízmilliós Magyarország,
vagy nem egy megfogyatkozott – másfél milliós – erdélyi
magyar közösség, hanem egy erős középnemzet képe alakul ki
Európában és szerte a világon, ami érdemlegesen megnöveli érdekérvényesítő
képességünket. Másfelől: egyre több olyan hangot hallani a
román véleményvezérek köréből, hogy az anyaországi felelősség-
és szerepvállalás példaértékű, és hogy a román kormánynak
is hasonlóképpen kellene fellépnie a Timok-völgyi vlahok vagy
más, Románia határain kívül élő román közösségek védelmében.
–
Hogyan fogalmazná meg Püspök úr azt a „nemzeti
minimumot", vagy pontosabban „önrendelkezési
minimumot", amelyből nem engednek, amelyhez minden körülmények
között ragaszkodnak?
–
A legegyszerűbb, hogyha az elmúlt néhány évből az erdélyi
autonomista oldal programigényű jelmondatait összegezzük.
Azzal kezdtük, hogy: „Unió, Erdéllyel!” Ennek egyfajta továbbgondolt
változata: „Magyar unió az Európai Unióban!” Majd következett:
„Magyarnak lenni jó!” – népszámlálási
kortes-jelmondatunk. Az Erdély-központú politizálás summázata:
„Hiszünk Erdélyben!” Romániának vissza kell térnie a
„temesvári útra”… Ennek értelmében többször is
kimondtuk: „Nem engedünk a ’89-ből!”. És erdélyi jövőnk
érdekében valljuk ma is, hogy „Az autonómia a megoldás!” Látható,
hogy ezek a tételmondatok tömör egyszerűséggel mind az Erdélyi
Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), mind az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP)
vállalásait magukba foglalják.
–
Románia jelenlegi területén meglehetősen szétszórtan él a
magyar kisebbség. Megvannak-e annak a közjogi- és egyéb lehetőségei,
hogy az autonómia – és az általa kivívott eredmények –
Románia valamennyi magyar nemzetiségű és magyar ajkú polgárára
egyaránt vonatkozzanak, lakóhelytől függetlenül?
–
Szétszórtságunkra, pontosabban: sokszínűségünkre már a
kilencvenes évek elején kidolgoztunk egy többszintű autonómia-koncepciót,
melynek megfelelően a területi autonómia mellett a személyi
elvű, illetve a kulturális autonómiát is akarjuk. Mindezeket
kiegészítenék a sajátos státusú – kisebbségi – önkormányzatok.
A közösségi önrendelkezés differenciált, sűrű szövésű
rendszere adhatna esélyt nekünk a felemelkedésre, és tehetné
hazánkká, otthonunkká szülőföldünket…
–
Hallani a román közigazgatás átszervezési terveiről, amely
„természetesen" az erdélyi magyarság rovására készül
végbemenni. Meg lehet-e gátolni ezt az átszervezést, illetve
ha mégis megtörténik, akkor milyen lehetőségek vannak arra,
hogy a régiósítás ne érintse hátrányosan a magyar többségű
megyéket?
–
A különböző, magyar kisebbséget sújtó átszervezési törekvések
nem új keletűek. Gondoljunk csak vissza ennek kapcsán az átkos
emlékű Kondukátor úgynevezett „szisztematizálási”,
vagyis falurombolási tervére. Természetesen meg lehet és meg
is kell akadályoznunk ezt a dilettáns és erőszakolt regionalizálást.
Reméljük, hogy a nagyobbik erdélyi magyar párt előbb-utóbb
lemond a hatalmi monopóliumához való görcsös ragaszkodás
gyakorlatáról, és rájön arra: csakis akkor van esélyünk,
hogyha egyértelmű és közös akaratot tudunk felmutatni a
mondvacsinált területi átszervezési kísérletekkel szemben.
Mi mindenesetre folyamatosan szorgalmazzuk az egyeztetést és párbeszédet,
ám egyelőre süket fülekre találunk. Márpedig azt senki sem
vitathatja, hogy a túlközpontosított nemzetállam egészen
egyszerűen drága, nem eléggé hatékony, és nem versenyképes
az EU-ban. A közös célunk az lehet, hogy az új közigazgatási
határokat a már létező, élő történelemmel és hagyományokkal,
élhető jövőképpel rendelkező régiókhoz alakítsák. A szükséges
kohéziót, ami egy adott térség működőképességét eredményezheti,
semmi más nem biztosíthatja. Amennyiben – az európai normákkal
és vállalásokkal szembe menő módon – akaratunk ellenére,
erőből „átnyomják” a nyolc megarégió koncepcióját,
akkor eléggé nagy bajban leszünk, hiszen még a tömbmagyar Székelyföld
is egy olyan közigazgatási egységbe olvadna bele, amelyben részarányunk
körülbelül harminc százalékra süllyedne. Mindenesetre,
minden alkotmányos eszközt igénybe fogunk venni, hogy ezt
megakadályozzuk – nehogy mi is a felvidéki magyarság sorsára
jussunk, akiknek polgári és egyházi megyéit számukra hátrányos
módon szétszabdalták…
–
A közelmúltban több esetben is magyarellenes megnyilvánulásokra
került sor sportesemények kapcsán. Magyar zászlót égettek
egy román bajnoki labdarúgó-meccsen, legutóbb pedig Görbicz
Anita mezét gyalázták meg egy román sportnapilap címoldalán.
Püspök úr hogy látja: elkülönült, önálló esetekről van
csupán szó, vagy lehet összefüggés az autonómia-törekvések
és a magyargyalázó megnyilvánulások között?
–
A jelenlegi román hatalom tudatos
stratégiájáról van szó. A magyar kártya kijátszásával próbálják
elterelni a figyelmet arról, hogy noha kétharmados többséggel
kerültek hatalomra, a kormányzati tevékenységük kiábrándító,
s a kommunista visszarendeződés zsákmányszerző politikájának
a kategóriájába tartozik. Tehetetlenek, nem értenek hozzá,
sok a nagyon éhes új eszkimó, és egy végletekig kirabolt országban
egyre kevesebb a klientúrának juttatható konc. Hogyha még sokáig
hatalmon maradnak, Románia végképp ebek harmincadjára fog
jutni, és nem csupán hárommillióan fognak a megélhetésért külföldre
menekülni…
Kovács
Attila
|
