vissza a főoldalra

 2013.04.26. 

Budapest-Florida-Tényő

Közelről láttam, hogyan mennek tönkre a manipulált művészeti mozgalmak tagja

Hús Zoltán festőművész 1949-ben született Budapesten. 1968-ban befejezi a Képző- és Iparművészeti Gimnázium festészeti szakát, majd négy éves teológiai tanulmány után az Egyesült Államokban telepedik le. New Yorkban elfordult a modernista törekvésektől, érdeklődése a régi mesterekhez húzta, kialakítva egyéni festés- és látásmódját. 1994-ben tért vissza Magyarországra. 1995-ben tagja lett a Magyar Köztársaság Művészeti Alapjának.

Egyéni kiállítások: Kirakat Galéria, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Budapest (1969), Gallery Commenoz, Key Biscayne (USA) (1992), Gallery Carone, Fort Lauderdale (USA) (1994), Museum of Art, Fort Lauderdale (USA) (1995), Gyergyószentmiklós (RO) • Gallery Carone, Fort Lauderdale (USA) (1997), Csók Galéria, Budapest • Örmény Kulturális Központ • Home Galéria, Budapest (1998), Vigadó Galéria, Budapest (1999), Nádor Galéria, Budapest • Xantus János Múzeum, Győr • Romanet Galéria, Párizs (2000), Matáv Galéria, Budapest (2001), Kempinski Galéria, Budapest (2002).

Válogatott csoportos kiállítások: Salmagundi Club, New York • The Society of the Four Arts, Palm Beach (USA) (1990), Art Expo, Miami (1991), 43. Vásárhelyi Őszi Tárlat (1996), Magyar Szalon '97, Műcsarnok, Budapest (1997), Budapesti Art Expo '98, Műcsarnok, Budapest • Zene szemeinknek. Matáv-pályázat, Pécsi Galéria, Pécs (1998).

Művek közgyűjteményekben: Hollywood Art and Culture Center, Museum of Art, Fort Lauderdale , Museum of Contemporary Art in La Solla , San Diego, Kaiser Villa, Bad Ischl (Ausztria), Szépművészeti Múzeum, Magyar Nemzeti Galéria, Xantus János Múzeum, Győr.

 Képeimen a paraszti kultúra tisztelete jelenik meg

 Képeinek igen változatos a témavilága. Az egyik képen szalonna, hagyma, parafa dugó az asztalon. Arra gondolhat az ember, hogy egy igazi vidéki reggelin vagyunk túl, és utána megittak egy jó pohár bort.

 –Esetünkben nem erről van szó. Néhány évvel ezelőtt megvettem egy régi parasztházat a Pannonhalma melletti Tényőn. Nagyon érdekes hangulata van ennek a 200 éves parasztháznak, és szinte elvarázsoltak a benne lévő tárgyak. Mindig is érdekelt a paraszti kultúra. Sajnos nem vagyok olyan szoros kapcsolatban ezzel a kultúrával, de nagyra értékelem, és amit csak tudok, átveszek belőle. Tényőn még vannak nádfedeles, döngölt falú házak, és a régi paraszti tárgyak arányrendszere is hatással volt rám. Ezért kezdtem ott festeni csendéleteket a floridai évek alatt kialakult stílusomban. Ami kicsit flamandos stílusú, aprólékos kidolgozottságú, bár tudom, hogy ez ma már nem divatos. Érdekelt ez a festészeti metódus, és sokat is tettem elsajátítása érdekében, ezért éveken át kísérleteztem. New Yorkban és Floridában XVIII - XVIII. századi holland mesterek képeit tanulmányoztam. Az ön által említett képnek nincs különösebb tartalma, hanem a paraszti kultúra iránti tisztelet jelenik meg benne. Utalni szeretnék a régi, becsületes, vidéki emberekre is. Tehát túlzott szimbolikáról nem beszélhetünk. Talán csak annyi a jelkép, hogy egy-egy képemen felfedezhető a karikagyűrű, ami arra utal, hogy akkoriban váltam el, és párkapcsolati válságom volt.

 A képen, a falból kiáll egy szeg. Rajta nincs semmi. Ez mit jelképez?

 –Amikor először ezeket a szögeket megláttam, arra gondoltam, milyen régen ott lehetnek. Hiszen kovácsolt szögekről van szó. A szögeknek térbeli hatásuk is van, hiszen jellemzi a falnak a keménységét, az anyagszerűséget. Ez a holland festőkre is jellemző. Amikor megvásárolták Hollandiában az egyik ilyen típusú képemet, azt írták: Zoltán mindig a magyaros reggelire gondol, ami nem egészséges, de annál finomabb.

 A másik kép szintén Tényőhöz kapcsolódik, de már kevésbé rusztikus hatású. Ez a Tájkép kulccsal.

 –Ez a kép bár más stílusú, de ugyanazt a világot jeleníti meg, hiszen rajta a dió, a régi rozsdás kulcs is, amihez annak idején még meg is volt a zár. Nem szoktam nosztalgiázni, de szeretem a különleges hangulatú tárgyakat. Annyi csúnya, életidegen, semmitmondó dolog vesz minket körbe, akkor miért is ne fessek olyan tárgyakat, amelyek valamilyen kultúrára utalnak?

 A képek keretei is különlegesek.

 –A keret is sokszor az alkotás része. Az egyik keret tölgyfából, a másik mahagóniból készült, míg a másik különféle zongorák faanyagaiból. A holland festményeknél is nagyon elegánsak a keretek, szinte beöltöztetik a képeket. Én is arra gondoltam: miért is vegyek elő szabvány kereteket, amikor számomra öröm a képet együtt felépíteni a kerettel.

 Ezek olyan képek, amikkel „együtt lehet élni”. Törekszik arra, hogy ne fessen frusztráló festményeket?

 –Úgy gondolom, hogy képeim főleg gyógyító hatásúak. Sajnos vannak olyanok, akik szeretik a borzalmakat, ők természetesen nem veszik a képeimet. Én viszont életigenlő vagyok, aki szereti a szépet, – nem a giccseset – , és értékek mentén alkot. Igaz, sok rémes dolog van az életben, de engem a teológián arra tanítottak, keressem mindenben a jót. Többen úgy elemzik a napjukat, hogy azt nézik, mi minden nem sikerült, én azzal foglalkozom, mi jó történt. Ugyanúgy az emberekben is a jót kell keresni, ami nem könnyű, de meg kell próbálni.

 A Floridában készült Josephin c. képen egy festőállványra, hegedűre figyelhetünk fel, és a háttérben egy fantomszerű lány.

 –A kép jobb oldalán lányom, pontosabban lányom tükörképe látható. Így kicsit redukálódott az alak képe, ezért a figura minden részlete nem jön át a képen. Az állványon ott a rózsafüzér, ami vallásos világnézetemet jelenti. Én ezt nem titkolom, nem is hivalkodom vele, hanem vállalom. Mint katolikus művésznek, számomra jelentősége van a keresztnek, a rózsafüzérnek. Vannak elvontabb jelek is nálam, amikor a felső univerzumra belógó szálakkal, vagy az arany színezettel utalok. Minden egyes színnek érzelmi hatása van, különben maga a festészet sem tudna érvényesülni. Büszke vagyok rá, hogy egy valódi Hirosige-képem van, és azon látszik, hogy a japánok nagyon jól tudták, miként is lehet a színekkel érzelmeket kifejezni. Azért is hangsúlyozták annyira a foltszerű festészetet, mert érzelmi skálájukat ezzel fejezték ki. Fontos a rajz is, de a színvilág még jobban. A magyar népművészet is ebben a keleti érzésvilágban gyökeredzik. Arra is törekszem, hogy színeim ne legyenek tolakodóak. Az ún. plakát-színeket nem használom, mert más a személyiségem. Aba-Novák mesterien használta a harsogó színeket, tehát a színhasználat ez nem minőség, hanem személyiség kérdése.

 Golden Beach-t, mint napfényben úszó tájat láthatjuk sok fotón. Önnél viszont felhős az ég.

 –Tíz éven át Floridában éltem, így ez a táj része lett az életemnek. A képet európai látásmódomból festettem meg, hiszen nem is akartam amerikaivá válni. Az volt az érdekes ebben, hogy akkor Floridában nem élt sok festőművész, így ez a táj még nem nemesedett költészetté. Florida sík része emlékeztetett az Alföldre, ami még jobban erősítette a honvágyamat. Ez a kép kissé borúsabb, melankolikusabb, és jobban is szeretem ezt a párás időt megjeleníteni. Kedvelem a tájképeket, az egyik a Gyimesekben készült, ahol lenyűgözött a táj és az emberek nagyszerű együttese. Ott harmóniában él a közösség a természettel, és ismeretlen fogalom az izoláció. Életük igen nehéz, mert hiányoznak a kényelmi eszközök. Sajnos ma már Magyarországon ilyen tájat alig találunk, mert a Balaton és a Budai hegyvidék is elidegenedett világgá vált.

 „Hús Zoltán pályája nem rutinpályafutás. Tele van kanyarokkal, bár szellemileg minden egyenesnek tűnik – persze így utólag.” – írta Feledy Balázs az ön pályájáról. Nézzük akkor ezeket a kanyarokat, állomásokat. Művészcsaládból származik?

 –Édesapámnak zeneakadémiai és mérnöki diplomája is volt, és ez a kettőség nem mindennapos. Élete vége felé ő zenét oktatott. Anyai ágáról pedig nagybányai festőművész volt a rokonságban. Édesanyám Magyarországon nagyon szegény sorból indult, de ha már egy kis többlet pénzhez jutott, festményt vásárolt belőle. Így gyermekkoromban csendéletek, tájképek vettek körül, ami nagy hatással volt rám.

 Úgy tudom, felmenői között Fiuméből származók is vannak.

 –Édesapám Fiuméből származott, és így olasz, dalmát őseim is vannak. Nagyon szeretem azt a vidéket, és tudjuk, a dalmát és a magyar reneszánsz közt élénk kapcsolat volt.

 Már hétévesen kijutottam a Zwingerbe

 Önt 1956 őszén, egy segélyakció keretében kiviszik Berlinbe, s ott kezdi iskolai tanulmányait. Erről legyen kedves bővebben mesélni.

 –Nem tudott megfelelően beindulni az iskola a lakóhelyünkön, ezért kerültem ki Berlinbe. Nagyon fájt, hogy nem vagyok otthon, de megvolt a haszna a kint tartózkodásomnak, mert akkor nyitották meg a képtárat a Zwingerben, és hétévesen találkozhattam a nagy mesterek műveivel. Emellett láttam a szétégett várost; az emberiség egyik égbekiáltó bűnét követték el , amikor fegyvertelen embereket, a civil lakosságot pusztították el. Még a megmaradt falak is feketék voltak, őrizték a tűz nyomait. Németül is megtanultam, de sajnos, miután kikerültem Amerikába, ez a nyelvtudás elhomályosult.

 Mi vezetett ahhoz, hogy a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban tanuljon? Kik bíztatták?

 –Annyira fontos volt számomra a rajz és a festészet, hogy ez az osztályfőnökömnek is feltűnt. Akkoriban a művészeti gimnáziumba nem vettek fel akárkit. Semmilyen pártösszeköttetésem nem volt, de osztályfőnököm nagyon jó ajánlást adott nekem. Általános iskolában Kesztyűs Ferenc volt a rajztanárom, s ő készített fel a felvételire. A középiskolában pedig Miskolczi László tanított a mesterségre, míg az érettségi után Korniss Dezsőtől tanultam sokat. Felvételiztem a főiskolára, de nem vettek fel. Ezután nyomdai retusőrnek tanultam, rengeteget olvastam, kiállításokra jártam.  

Sőt, 1969-ben rendezte első kiállítását.

 Az egyetem KISZ-titkára betiltotta kiállításomat

 –Úgy gondoltam, hogy teret kell nyitni a „nem támogatott” művészetnek is. Bementem az ELTE-re, és megkértem, hogy az egyetem Szabadsajtó utcai éttermének kirakatát megkaphassam kiállítótérnek. Ezt akkor megengedték. Az volt a feltétel, hogy legyen egy olyan támogatóm, aki tagja a Képzőművész Szövetségnek, így Korniss Dezső segített nekem. Nagy László pedig abban segített, hogy elvezetett azokhoz a művészekhez, akik „szabadabb” filozófia mentén festettek. Addig működhetett ez a „kirakat-kiállítóhely”, míg az egyetem KISZ-titkára be nem tiltotta. Az ok: a kiállításnak semmi köze a kommunista kultúrpolitikához. Majd néhány hónap és jött egy nagy fordulat az életemben: egy apáca, a nagy tudású, több nyelvet beszélő Mária nővér, az – akkor már államilag beszüntetett – angol kisasszonyok rendjéből, akit a kommunista rendszer takarítónővé derogált, többször beszélgetett velem, majd átadta nekem a Szentírást, és arra kért, olvassam el az Apostolok Cselekedeteit. Megdöbbentő volt, hogy mikor letetettem a könyvet, teljes élő hit élt bennem. Meg voltam keresztelve, de a családban senki sem gyakorolta a hitét. Mikor később teológiára mentem, nagyon örültem annak, hogy az én hitem nem állt szemben az egyház által közölt hitételekkel. Ma divat azt mondani, vallásos vagyok a magam módján, de az egyház ne mondja meg, hogyan is higgyek. Ez nálam fel sem vetődött. Természetesen ehhez az is hozzájárult, hogy nagyon jó professzorok tanítottak négy éven keresztül.

 Miért csak négy évet végzett a teológián?

 –Hivatásválságom miatt. Amikor a teológiára jelentkeztem, akkor pap akartam lenni, de továbbra is erős volt a vágyam a képzőművészet iránt. Így a papneveldében is festettem. Megkérdeztem tanáraimat, mit tanácsolnak nekem, azt felelték, hogy olyan sok a papi teendő, olyan sok elfoglaltsággal jár a hívek lelki gondozása, hogy mellette hivatásszerűen nem lehet festészettel foglalkozni. Ekkor bejelentettem Lékai bíboros úrnak, hogy a képzőművészetet választottam. Megértett, s közölte, az egyháznak szüksége van művészettörténészekre, és ha akarok, visszamehetek a Keresztény Múzeumba dolgozni. Nem éltem ezzel a lehetőséggel.

 A teológia tanulmányait mennyire tudta később használni, akár a festészet területén?

 –A világlátásom nagyon megváltozott. A gimnáziumi tananyag arra késztette az embert, hogy forradalmi lendülettel változtassa meg a világot. Az erkölcsről nem sok szó esett, és meghamisították a történelmünket. A teológián viszont az atyák az igazságot tanították.

 Mivel foglalkozott ezután?

 –Néhány éven keresztül restaurátori munkát végeztem, mint a Műemlékfelügyelőség munkatársa. Ennek azért is örültem, mert munkám során megismerhettem a vidéki életet, és gyönyörű freskókon dolgoztam. Aztán szép lassan bezárult előttem minden ajtó. A főnököm meg arra kért, jelentsem, mit csinálnak a munkatársaim. Erre nem voltam hajlandó. Ki akartam menni Nyugatra. Kértem útlevelet, de hiába. Viszont volt egy olyan program, hogy három napra ki lehet menni turistaútra Bécsbe. Éltem a lehetőséggel, de így csak egy kis bőröndöt vihettem magammal. A traiskircheni táborban kellett megvárni azt, hogy a befogadó ország értesítsen a kérelem elfogadásáról. Nagyon érdekelt, milyen az élet New Yorkban. Akkor az USA tűnt a szabadság országának, és én szabadon akartam dolgozni.

 Erre megvolt a lehetősége?

 –A galériában senki nem kérdezte meg tőlem azt, hogy mivel foglalkoztak a szüleim, sőt még iskolai végzettséget igazoló bizonyítványra sem volt szükség. Beadtam a munkámat egy meghirdetett versenyre, díjat nyertem vele, majd jelentkezett egy galéria, ahol befogadtak. Tehát nem volt szükség semmilyen pártösszeköttetésre. Felkerestek szakmai újságírók is, míg vannak helyek, ahol meg kell fizetni, hogy egy művészeti folyóiratban valakiről írjanak. Az is érdekes volt, hogy nagyon sokan szenvednek ott azoktól a dolgoktól, amit mi sem szeretünk az USA-ban. Ismerjük az amerikai sztárkultuszt is, de mégis alkottak ott olyanok, mint Andrew Wyeth, aki valódi művész volt.

 Úgy tudjuk, hogy az USA hazája az értelmezhetetlen, polgárpukkasztó „alkotásoknak”.

 –Valóban mindez onnan indul ki, és anyagilag mindent megtesznek annak érdekében, hogy népszerű legyen az ilyen „művészet”. A magyar kurátorok többsége pedig követi ezt az amerikai divatot, és azokat pártolják idehaza, akik hasonlót művelnek, mint az USA-ban.

 Jó nekünk mindig valami után kullogni, a szovjet művészet után, az amerikait utánozni?

 –Nekünk nem szabad az epigon szerepét vállalni. Ettől szenvedett az USA is 1945 előtt, mert ott is csak átvettek dolgokat, és semmi eredeti nem indult ki tőlük. Nálunk sok esetben sajnos csak a nyugati izmusok, stílusok utánzásáról beszélhetünk. Bár többen meg tudnak élni belőle, mert azt mondják, ez a stílus kint az USA-ban elismert és támogatott.

 A mű piaci értékét pedig megnöveli az, ha alkotója erősen kokainista

 Odakint nem is festett túlzottan absztrakt festményeket?

 –Érdekes, mert míg a ’60-as években idehaza így, kubisztikusan festettem, addig kint már szakítottam a modernista törekvésekkel és a régi értékek mentén dolgoztam. Kint közelről láttam, hogyan is mennek tönkre a manipulált művészeti mozgalmak tagjai. Elindul a pályán a művész húszévesen, elhitetik vele, milyen remek alkotó, és kihasználják, tönkreteszik. A mű piaci értékét pedig megnöveli az, ha alkotója erősen kokainista. Ez a metódus aztán megváltozott Reagen elnök alatt.

 Meg tudott élni New Yorkban, vagy Floridában a festészetből?

 –Eleinte restaurálással és képkereskedéssel foglalkoztam. Ezután jöttek a kiállítások, és meg tudtam élni a festészetből. Akkor mentem haza a honvágyam miatt, amikor kint a legjobban kerestem. Itthon kevesebb sikerélmény ért, bár több kiállításon is részt vettem. Sajnos már egyre kevesebb a galéria, így a kiállítási alkalmak is csökkennek.

 A rokon múzsák, mint az irodalom, a zene mennyire hatnak önre ihletően?

 –Fiatalon nagyon szerettem Wagnert, de később rájöttem arra, hogy az ő művészete inkább a halál kérdéseit boncolgatja, és én az életigenlő művészet mellett állok. Ezért ma főleg magyar népzenét hallgatok. Az irodalmat is kedvelem, de sem ez, sem a zene nem jelenik meg nálam konkrét témaként. A lélek tisztaságát, a természet szépségét, a táj és ember harmóniáját szeretném a magam szerény eszközeivel közvetíteni.

Medveczky Attila