vissza a főoldalra

 2013.12.06. 

A tanácsadó elvtársak és más szakértők

Az 1990 előtti évtizedekben, egészen a rendszer megváltozásáig, előbb az államvédelmi, utóbb az állambiztonsági szolgálatnál jelen voltak a szovjet NKVD-s, majd KGB-s tanácsadó elvtársak, akiket az állomány tagjai az egymás közti beszélgetésekben csak „tadó”- ként, legfeljebb kissé tisztelettudóbban „tadó”- elvtársként emlegettek. De a szovjet tanácsadók más területeken is előfordultak, helyenként és koronként váltakozó számban. Történeti kutatásaim során kezembe került egy dokumentum, még az 1950-es évekből származó, amelyben arról is szó van, hogy egy szovjet katonai tanácsadó, magyar honvédségi lőtéren, a magyar katonái előtt, felpofozott egy magyar őrnagy ezredparancsnokot, mert nem volt megelégedve az alakulat által elért lövészeti eredménnyel.

Ezek a történetek annak kapcsán jutottak eszembe, hogy Mesterházy Attila, az MSZP jelenlegi elnöke mellé is tanácsadók kerültek, akikkel kapcsolatban az ellentmondásos hírek és megnyilatkozások alapján nem lehet pontosan tudni, s így eldönteni sem, hogy hívták-e, vagy küldték őket.

Az viszont tény, hogy akár hívták, akár küldték őket, meg is érkeztek, be is mutatkoztak, és így nyilvánvalóvá válhatott mindenki előtt, hogy valamennyien az osztályharc kipróbált és sokat tapasztalt katonái. Közülük egy sincs abban a helyzetben, hogy bármikor és bármilyen formában kikérje magának a lekommunistázást. Kovács László (1939) igen fiatalon, 1962-ben lépett be a kommunisták akkori pártjába, és szinte egész életében mást sem nagyon csinált, mint a KISZ-ben és az MSZMP-ben funkcionáriuskodott, ahogy akkoriban mondogatták, fizetett forradalmár volt. Lendvai Ildikó (1946) valamicskével fiatalabb is, talán később érő típus, ezért néhány évvel később is jött rá arra, hogy hol a helye, s így 1974-ben lett Kádár János pártjának a tagja. Egy pár rövid kitérőtől eltekintve az ő életútja is összeforrt a KISZ-szel és az MSZMP- vel, mindkét helyen vezető tisztségeket is betöltött a kommunizmus világméretű győzelméről szövögetett álmok szertefoszlásáig. Földes György (1952) az előzőeknél is elkötelezettebb kommunista családból származott, ahol neveltetése és a követendő apai példa meghatározták életútját. Ő is fiatalon párttag lett és 1977-től az MSZMP Párttörténeti Intézetének munkatársa, 1990 után pedig a jogutód Politikatörténeti Intézet igazgatója, majd főigazgatója.

A három felsorolt tanácsadó rendszerváltozás előtti, majd utáni múltja, az utódpárt, az MSZP iránti elkötelezettsége – hiszen mindhárman vezető tisztséget is betöltöttek, ketten elsőszámú vezetők is voltak – garancia arra, hogy nem lehet ám itt semmiféle jobboldali elhajlás vagy baloldali egységrombolás. Azt persze nem gondolhatja senki, hogy Mesterházy is úgy járhat, mint a bevezetőben említett honvéd őrnagy. A tényleges pofonok nyilván elmaradnak, megroggyant öreg bolsi harcosoktól nem is várhatja el ezt senki. De egy-egy helyes irányba terelő fejre koppintást néha biztosan kiosztanak, azt is feltehetően csak verbálisan, ha a tanácsaikkal ellátott letérne a megadott útról, eltérne a legcélravezetőbb módszerektől az Orbán-leváltásként emlegetett hatalomvisszaszerzés érdekében vívott küzdelem során. Mert ők aztán csak tudják és nagyon is szem előtt tartják, hogy „ez a harc lesz a végső, csak összefogni hát!”

A jeles tanácsadókkal kapcsolatos beharangozásba beleolvadva, mögötte meghúzódva bejelentésre került az is, hogy rajtuk kívül szakértők is segíteni fogják a pártvezetés munkáját. Az egyik ilyen szakértő Tóth Károly (1951), akit előkotortak a lomtárból és beemeltek a szakértői gárdába. Tóth elvtárs is kiváló, jó elvtárs, aki 1975-től volt párttag, később alapszervezeti párttitkár, majd városi párttitkár, aki az 1989-es pártszakadás során az MSZP-ben kötött ki. A múltjukat megtagadó, magukat szocialistának álcázó volt kommunisták ismételt hatalomba kerülése után lett Tóth elvtárs országgyűlési képviselő és kirobbanthatatlan tagja a parlament nemzetbiztonsági bizottságának. Mint ilyet, egy idő után baloldali vélemények megkerülhetetlen titkosszolgálati szaktekintélyének tartották.

Amikor erről a szakértői hírről tudomást szereztem, azonnal a közelgő parlamenti választásokra, és az azt megelőző kampányra gondoltam. A politológusok és más mindentudók jobbról is és balról is igen nagy, 1990 óta soha nem tapasztalt hevességű csatározásokat jósolnak. Az elkeseredett küzdelmet pedig a gyűlölet felszítása, a mocskolódás, és az ellenfelek besározása is jellemezheti majd. Arra, hogy mi várható, már az előcsatározások során történtek – pl. a „szobordöntés”, a bajai videózás stb. – is utalhatnak. Ezek szakszerű végrehajtásához a konspiratív munkához értő szakemberek szükségesek, mert a kontárok több bajt csinálnak, mint amennyi hasznot hajtanak. Erre is vannak már példák. Meg kell tehát szervezni a szakértői munkát és valószínűleg ez vár a „főszakértőre”, Tóth Károlyra.

Ha pedig ezt a legfeljebb autodidakta módon titkosszolgálati ismeretekre szert tett Tóth Károlyt kaparták elő, akkor az MSZP-nél a konspirációs műveletek terén elég ínséges időket élhetnek. Pedig nem volt ám ez mindig így! A rendszerváltozás után az egykori állambiztonsági állomány kevés kivételtől eltekintve az MSZP-hez csatlakozott le. A MIÉP elnökének, Csurka Istvánnak a szakértője voltam még akkor, amikor egy hatalmas részvétellel megtartott rendezvényen a Hősök terén a tömegben felismerhetők voltak a civil ruhás rendőrségi nyomozók, a főnökük – egykori állambiztonsági tiszt! – pedig a stábjával a Műcsarnok a Városligeti tó felőli oldalánál ácsorgott. A Műcsarnok előtt a borús idő ellenére napszemüvege mögé rejtőzködve a Nemzetbiztonsági Hivatal egyik alkotmányvédelmi tisztje leste s figyelte az eseményeket. A Szépművészeti Múzeum előtti részen az MSZP-t szolgáló ballonkabátba burkolózó volt állambiztonsági ezredes hallgatózott és leskelődött. A Csurka-beszéd kezdetekor sietve-lihegve érkezett a Műcsarnok mögötti gépkocsi parkoló felől egy másik volt állambiztonsági múltú MSZP-s a társával. Jöttek fülelni-figyelni. Mindezt pedig azért tudom pontosan, mert a MIÉP megbízásából a megfigyelők megfigyelője voltam.

Az MSZP-nek tehát bőségesen voltak titkosszolgálati ismeretekkel rendelkező szakértői és nem voltak egy kétes tudású „szakpolitikus”-ra rászorulva. Gyanítható tehát, hogy a korábbiakhoz képest mostanra ezen a területen szakképzett káderekben nem dúskál már az MSZP. A két évtizeddel ezelőtti szakértői gárda kiöregedett, vagy kiöregedőben van. Sokan közülük már átköltöztek az örök titkosszolgálati vadászmezőkre. A fiatalabbak – mostanra már nem is olyan nagyon fiatalok! – kevés kivételtől eltekintve szakmailag nem is sokat érnek. Ez a korosztály különben is hajlamosabb a politikai elvtelenségre, akár még a baloldaliságának való hátat fordításra is, a saját anyagi vagy egzisztenciális érdekei által vezérelve. Márpedig ami a mostani MSZP-t, de akár az egész együttes baloldalt illeti, velük kapcsolatban nagy nyerési esélyeket nem nagyon táplálhatnak ezek a számítókká vált emberek. De van még egy szempont, ami hatással lehetett az MSZP korábbi titkosszolgálati holdudvarára. Alaposan feltételezhető, hogy amikor a szocialisták nagy keservesen lepattintották magukról Gyurcsányt, a családi hátteréből következően annak volt annyi esze, hogy magával vitte a DK-ba az MSZP titkosszolgálati stábjának nagyobbik, de mindenképpen használhatóbb részét.

Ezért, ha az elkövetkező hónapokban, majd főleg a választási kampány időszakában, a jelenlegi kormányzati tényezőket övön aluli, lejárató, mocskolódó támadások érik – esetleg még az úgynevezett „ügynök-kártya” felhasználását sem kizárva! – a titokzatos hátterek kutatása során, nem árt majd figyelembe venni az iménti körülményeket. Ha pedig, valami véletlen folytán, a gyakran énekelt Internacionálé mégsem hatna kellőképpen a baloldali összefogásra, a DK-tól kiinduló lejárató konspiratív műveletek, a parlamentbe való mindenáron történő bejutás érdekében a társakat, de még a szorosabban vett korábbi elvtársakat sem fogják kímélni.

Bálint László