vissza a főoldalra

 2013.12.17. 

A Szent Kristóf díj elmélyít hivatásomban

A túlzott öntudat ártalmas, mert képtelenek vagyunk felismerni Isten sok-sok ajándékát

Balogh Zoltán miniszter, az Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetője Tokár János atyát, a Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium igazgatóját a gyermekek és a hátrányos helyzetű fiatalok érdekében végzett kiemelkedő szakmai tevékenysége elismeréseként november 20-án Szent Kristóf díjban részesítette.

 Szerkesztőségünk nevében szívből gratulálunk az elismeréshez! El lehet mondani azt, hogy ezzel a díjjal a kormányzat mintának teszi a társadalom elé az egyházi iskolák feladatvállalását?

 –A minta szó abban az értelemben igaz, hogy mintegy modell, ami egyszer bevált. Beképzeltségre vallana, ha ezt a mintát minden részletre kiterjesztve értenénk. Járható út belőle az, hogy az általános iskolában és a későbbi években is sok kudarccal együtt élő embertársaink egyszer csak kapnak egy kis jelet, hogy érdemes lenne tanulniuk. Van bennük elég elhatározottság, hogy négy évig – ami nagyon hosszú időnek látszik az elején – erre vállalkozzanak is, és a többit már együtt kell végig küzdenünk. Nagyon sok egyházi – és nem egyházi – iskola vállal fel hasonló feladatot: olyanokkal is mer foglalkozni, akik inkább nehézséget, folyamatos odafigyelést, a környezet értetlenségét, az eredmények megkérdőjelezését hozzák magukkal. Ezt a kitüntető figyelmet mi annak köszönhetjük, hogy egy ötéves időszak végére értünk.

 Miért éppen Szent Kristófról nevezték el ezt a díjat?

 –Mindenki előtt ismerős a történet, hogy Kristóf a legnagyobb Úrnak akart szolgálni, s így került egy folyó partjára, ahol embereket vitt át a vállán. Egyszer egy kis gyermeket szállított át éjnek idején, a folyó közepétől egyre nehezebb lett a teher, majdnem elmerült mire átért a túlsó partra. A gyermek elmagyarázta neki: „Ami a válladat nyomta, több volt, mint az egész világ. A Teremtőd volt az, akit áthoztál.” A történet jelképezheti a pedagógust is, aki a rá bízott tanulókat segíti át egy életszakaszon.

János atya és maga a gimnázium mit ért el eddig a hátrányos helyzetű fiatalok nevelése, oktatása területén?

 –Több szinten történt előre lépés az életükben. A leglátványosabb, hogy sikerült sokuknak érettségi vizsgát tenniük. Voltak olyanok, akik rendezték az egyházhoz fűződő kapcsolatukat, megkeresztelkedtek, egyházi házasságot kötöttek, gyakrabban vesznek részt a liturgián. Sőt a Székely János püspök atya által szervezett Kájoni János hittancsoport oszlopos tagjai lettek. Pár embernek sikerült munkát is találnunk. Egyik évben karácsonykor ők osztották a hajléktalanoknak az ételt a Ferencziek-terén.

 Az önök munkásságának köszönhetően összesen 33 roma és nem roma felnőtt szerzett érettségit. Mióta foglalkozik felnőttoktatással a ferences rend?

 –Ez a felnőtt oktatás az elmúlt öt évre koncentrálódott.

 Szükséges-e külön nevelési modult alkalmazni a hátrányos helyzetű diákok oktatása során, illetve több türelem, és empátia megnyilatkozása kell-e feléjük?

 –A ferences lelkiségből fakad, hogy hogyan válaszolunk bizonyos kérdésekre. Assisi Szent Ferenc azt tanulta az Úr Jézustól, hogy a másik ember iránt őszinte tisztelettel, figyelemmel legyen, különösen azok iránt, akik nála kisebbek, védtelenebbek, kiszolgáltatottabbak. A gőgös ember mindenki számára visszataszító. Aki a jó Isten nevében jár, annak különleges feladata, hogy ezt a jóságot közvetítse. Vannak olyanok, akik az igazságosság nevében érzéketlenek, kicsinyesek, félelemmel vannak tele. Nekünk – belső indíttatásból – mindent meg kellett tennünk, hogy ezek a roma és nem roma fiatalok ki tudjanak bontakozni, akár úgyis, hogy a gyöngeségeik is nyílván valóvá lettek, és emiatt – esetleg – bennünket is szégyen ér. És ez nem más, mint amit eddig itt a nappali tagozatos diákjaink között is teszünk.

 A Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumban is tanulnak hátrányos helyzetű fiatalok? S ha igen, akkor a többiek, a jobb módú családokból érkező gyerekek őket miként fogadják be?

 –A gyerekek, főként a fiúk között nagyon erős a rivalizálás, főként az első években, amíg egyfajta „rangsor” létrejön. Az erőviszonyok kialakulásába belejátszik az intelligencia, a versenyszellem, a fizikai erőnlét, a technikai prezentáció, de az is alakítja, ha valaki ezeken kívül marad. Sokszor az a gondolkodás, amit otthonról hoznak, nagyon önző. A kollégiumi élet mindezt kezelni látszik. Az étkezéshez hat gyereknek egy tálban van étel, nekik kell hatfelé szétosztani. A hálókban, tanulószobán folyamatosan alkalmazkodni kell. Nem mondhatunk le egyetlen gyerekről sem. A hagyományos fegyelmi rend az volt nálunk is, hogy aki súlyosan vét a szabályok ellen, mielőbb kerüljön ki a közösségből. Most sokkal több energiát fordítunk arra, hogy értelmezzük a deviáns viselkedést, segítsünk a diáknak megérteni önmagát, feldolgozni azokat a lelki sérüléseket, amiket hordoz, bátorságot és bizalmat adni a mindennapi munka folytatásához.

 A Szent Kristóf díj megerősítést, vagy motivációt is jelent a további munka folytatásához?

 –Ez a helyzet elmélyít a hívatásomban. Még jobban a Szent szolgálatára kell odaadnom magamat. Hiszen minden belső tisztaság, egyértelműség, világosan látás, tetterő Tőle indul el. Tudom, hogy mindent Neki köszönhetek, és várom azokat az új jeleket is, amelyek napról-napra majd irányt szabnak a továbblépéshez.

 Mostanában tartják a gimnázium nyílt napjait. Ma már hála Istennek nagyon sok katolikus középiskola működik, nem úgy, mint 1990 előtt. Mi az a többlet, amit intézményük nyújtani képes?

 –Óriási lehetőség, hogy a rendtartomány súlyozva kezeli a ferences jelenlétet ebben az iskolában. A legnagyobb létszámú közösség, és benne 12 testvérrel teljes munkaidőben állunk a diákok szolgálatában. A csak fiúkat nevelő intézmény fegyelmezett munkára szoktatja a diákokat. Több környékbeli család hagyja a kollégiumban is gyermekét, mert otthon sokkal nehezebben tudná megoldani a délutáni felügyeletét. A napirend eligazítja a szertelen kamaszt, hogy mire mennyi időt kell fordítani. Kinyitja szemét a fontos dolgokra – a vallásos gyakorlatok sokszor már a családi házban is alig tapasztalható mélységek felé indítják őket. A művészetek, a sport, a színházlátogatások, a szabad idő eltöltésének változatossága gazdagítják mindenre érzékeny lelküket. Van egy erdei iskolánk a Gerecsében Serédi hercegprímás úr volt nyaralójában. Kirándulásra, egyhetes programra szívesen veszik igénybe a gyerekek.

 Olvasni arról, hogy sajnos Magyarország már missziós terület. A gimnázium is felvállal tehát missziós tevékenységeket?

 –Maga az iskola missziós terület. Egyre több olyan gyereket veszünk fel, akik nem lettek megkeresztelve, nem voltak elsőáldozók, nem gyakorló keresztény családból érkeznek.  Korábban a plébánosi ajánlás is része volt a beiskolázásnak. Ma úgy is kapunk ajánlást, hogy a család igényli a vallásos neveltetést, bár eddig nem adta ezt meg a gyermeke számára. Ilyenkor tisztázzuk a szülővel, hogy hányszor van naponta ima, hetente szentmise, gyónási alkalom, évente lelki napok, lelkigyakorlat – és a szülők minden esetben vállalták ezeket.Úgyis missziós tevékenység jut nekünk, hogy az elvált és újra házasodott családok fiai sokszor nem csak a második otthonként érzik magukat nálunk…

 Sokan meglepődnek azon, hogy az esztergomi ferences gimnáziumba csak fiúk tanulhatnak. Jómagam 1992-ben ott végeztem, és azt tapasztaltam, hogy ennek egyik előnye, hogy így alakulhat ki az egészséges, szinte egész életre szóló férfibarátság. Ezt meg tudja erősíteni?

 –Három osztályhoz volt közöm az évek során osztályfőnöki és prefektusi beosztásban. Ebből az elsőt vittem végig, a másodikat egy évig, a harmadikat az utolsó évben át kellett adnom. Az első osztályommal 27 éve évente találkozunk – szinte mindenki eljön. Mostantól fogva már kétszer fogunk összejönni: szeptember elején egy lelkigyakorlatra, novemberben egy-egy köztünk felmerülő, időszerű kérdés megbeszélésére. Mondanom sem kell, nagyon szeretnek együtt lenni. Őszinte és kritikus beszélgetéseinkből senki sem távozik megsértődve, tudjuk, hogy a másikért való aggódás néha fájhat is. A másik két osztályommal ettől az évtől válik rendszeressé az éves találkozó – de az egymás iránti ragaszkodásuk ugyanaz, mint az elsőnél.

 Milyen az öregdiákok kapcsolata az iskolával? Segítik –e hajdani alma materüket nem csupán anyagilag, hanem abban is, hogy annak imázsát növeljék?

 –A korábban végzett öregdiákok – úgy érzem erkölcsi, szellemi-lelki nagyságok. Mindegyikükre nagy tisztelettel tekintünk, és ezzel így van a környezetük is. A 70-es 80-as évek után érettségizetteknél mintha a szó nélküli, szívbéli szolidaritás nőtt volna meg. A legfiatalabbak még habzsolják az életet, mindent vállalnak, mindent csinálnak – most mutogatják „oroszlán körmeiket”. Rájuk is büszkék vagyunk!

 Régebben, 1990 előtt az egész országból érkeztek diákok Kisvárdától Zalalövőig. Most főleg Komárom-Esztergom és Pest megyéből vannak jelentkezők?

 –Az egyházi iskolák megnövekedett létszáma és a szülők gyermekük iránti nagy ragaszkodása miatt kb. 40%-ban választják intézményünket a Komárom-Esztergom megyeiek, körül-belül ugyanennyien a budapestiek és a Pest megyeiek együtt, és a maradék 20% még a régi „Kisvárdától Zalalövőig”.

 Létezik egy olyan pozitív sztereotípiai, miszerint az egyházi iskolákban csupa hibátlan, „szent” emberek oktatnak, s mikor a diákot valamilyen igazságtalanság éri, akkor előfordul, hogy még Isten létét is megkérdőjelezi. Mit lehet ezen folyamat ellen tenni?

 –Az emberi gondolkodás történetében folyamatosan nőtt az emberi személy előtérbe kerülése szemben a Szenttel. Ebben a folyamatban a túlértékeléssel együtt az emberre nehezedő elvárás is nagy lett. Jó lenne legalább nekünk, keresztényeknek helyére tenni: Isten a teljesség, az angyalok a mennyben vannak, és mi emberek Isten jóságából tesszük a jót, magunknak semmit sem mondhatunk. Szent Ferenc ráadásul az emberi természetről még szigorúbban gondolkodik: „Mivel azonban valamennyien szánalomra méltók és bűnösök vagyunk, és így méltatlanok arra, hogy nevedet kiejtsük…” (Int. 23,5) A túlzott öntudat a legtöbbet árthat nekünk, mert képtelenek vagyunk felismerni Isten sok-sok ajándékát, helyette mindig magunkkal vagyunk eltelve, és ez a beszűkült élet nagyon sívárrá és szomorúvá válik egy idő után.

 Ma sokan beszélnek paphiányról. Hozzávetőlegesen mennyien választják a papi, vagy szerzetesi pályát a végzettek közül?

 –A 90-es évekig végzett növendékeink közül mintegy 8-10, az egyházi iskolák megnövekedése óta évfolyamonként átlagban 2-3 diák.

 Miként tudnak a diákokra hatni, példát mutatni feléjük?

 –Georges Bernanos írja: „Mi keresztények folyamatosan arról beszélünk, a tehetetlenség, a lustaság és a gőg könnyeivel, hogy teret veszítünk. Csakhogy nem a világ részesült Krisztusban, hanem mi, hogy átadjuk őt a világnak.  Isten a mi szívünkből vonul vissza; csakis bennünk zajlik a kereszténység térvesztése.” Ismerik hibáinkat, mint ahogy látják azt is, ha valamiben sikerül a jó Istenre odafigyelnünk, hívatásunk szerint élni. Igazán a Szentre van kiéhezve az ember! Ők is! A szeretetnek is a Szent a forrása. Amennyire Isten szentségében élünk, annyira tud bennünk is ez megnyilvánulni.

Medveczky Attila