Hende Csaba kitüntette helytállásáért az 1951-es recski fogolyszökés utolsó élő résztvevőjét

Mózes Mihály alighanem az egyedüli ember hazánkban, aki elmondhatja magáról, hogy sikerült megszöknie a doni szovjet fogságból, a malenkij robotra hurcoltak gyalogmenetéből, valamint a recski haláltáborból is. Miután véghez vitte és túlélte mindezt, visszatért a hétköznapi életbe és ledolgozott még huszonöt évet. Mózes Mihály regénybe illő élete immár 89 éve zajlik, és a közelmúltban Hende Csaba honvédelmi minisztertől átvehette a honvédség által adományozható egyik legmagasabb kitüntetést, a „Hazáért” elismerést.

A kitüntetés átadásakor Hende Csaba honvédelmi miniszter kiemelte a bátorságát, amelynek révén több fogságból is sikeresen megszökött. Melyik volt az első?

– Önkéntes katona voltam a második világháborúban. Magam jelentkeztem a szolgálatra 1942-ben. A VII. Zrínyi Miklós Honvéd Gyalogezredhez kerültem. A kiképzést követően indultunk a frontra, a Don-kanyarhoz. 1943 január–februárjában volt a szovjet áttörés, bajtársaink ezrei vesztek oda. Jómagam szovjet fogságba kerültem. Ekkor szöktem meg először. Kitűnően tudtam síelni, így szerezve egy sítalpat, dacolva a dermesztő, -45 fokos hideggel meg a hóviharral, az egyik éjszaka megléptem. Hatodmagammal szeltük át az orosz sztyeppét, míg elértünk a csapataink szétszóródott tagjait összegyűjtő egységünkhöz. A frontvonal gyorsan haladt nyugat felé, a mai Fehéroroszország területén fekvő Gomel térségében be is ért bennünket. Itt is életveszélyben voltunk, de végül mégiscsak sikerült hazajutom. Hazaérkezésem után leszereltem, ám 1944 nyarán újból behívót kaptam. A szegedi hadtesthez kerültem, amelynek katonájaként a kisteleki hadi raktár őrszemélyzetébe osztottak be. Innen előbb a Dunántúlra vezényeltek át, majd Németországba kerültem. Itt estem angol fogságba. Úgynevezett hazatérési jóváhagyással szabadultam innen, és ennek révén térhettem vissza Magyarországra.

A nyugati fogságból hazaérkezőkre akkoriban kimondottan vadásztak a „felszabadító” szovjetek…

– Igen, ezt én is tanúsíthatom, bár hozzá kell tenni, hogy nem voltak ők olyan válogatósak, összefogdostak mindenkit, akit csak értek. Nem is tartott számomra sokáig a szabadság, mert rövid idő múlva engem is begyűjtöttek a szovjet katonák. Bekerültem egy olyan gyalogos menetbe, amelynek tagjait malenkij robotra hurcolták a Szovjetunióba. Egy ideig én is a menettel tartottam, ám az úton folyamatosan kerestem annak lehetőségét, hogy megszökjek. Amikor aztán Mezőhegyesnél jártunk, közel a román határhoz, és egy vízfolyáson haladtunk keresztül, többedmagammal kijátszottuk a menetet kísérő őrök figyelmét. Egy óvatlan pillanatban leugrottunk a hídról, és bebújtunk alá. Senki nem vette észre, amit tettünk. Egy darabig ott maradtunk, vártuk, hogy elvonuljon a menet, majd nekiindultunk. Átmentünk a határon Romániába, amely akkor még könnyen átjárható volt, és a határ közelében lévő falvakban húzódtunk meg egy időre. A román oldalon, de ottani magyar családoknál. Mindenki nagyon rendes, jóindulatú és segítőkész volt velünk, így viszonylag könnyen átvészeltük ezt az időszakot. Találtunk alkalmi munkákat, gyakran halásztunk a Maros folyóban, így mindig volt mit ennünk. Azért a hazatérés persze foglalkoztatott bennünket. Néhány hét elteltével el is indultunk, és a Maros folyón leúszva tértünk haza Romániából. Makó környékére érkeztünk, majd szétszéledtünk, ment mindenki a maga útjára. Feljöttem Pestre, és az akkor felfutóban lévő műanyagiparban helyezkedtem el. Ezúttal sem tartott túl sokáig a nyugalom. Akkoriban már kezdett összeszorulni a diktatúra vasmarka. Egyre gyakoribbá váltak a rutinellenőrzések, amelyek egyike egyszer engem is utolért. Mondanom sem kell, hogy az igazoltatás és az ezzel együtt járó adatellenőrzést követően véget ért a szabadságom. Horthysta katonai múltam miatt alapból megbízhatatlan voltam. Előbb Kistarcsára kerültem az internálótáborba, majd 1950 őszén Recskre vittek. Ez egy új fejezetet nyitott az életemben.

Recsk volt a leghírhedtebb a magyarországi internálótáborok közül. Az ottani hétköznapokról sok szó esett már, arról viszont annál kevesebb, hogy mi módon lehetett egyáltalán megszökni egy ilyen elzárt helyen lévő, ugyanakkor nagyon őrzött helyről?

– A szökés szinte a lehetetlenséggel volt határos, nem véletlen, hogy a haláltábor három éves működése alatt mindössze két szökés történt. Elsőként még a tábor építése idején Dr. Dobó József fogolytársunk szökött meg, kihasználva a szökéshez akkor még eléggé kedvező viszonyokat. Tulajdonképpen feltűnés nélkül el tudott tűnni, és csak az esti létszámellenőrzéskor derült ki a szökése. Ám addigra már messze járt, bottal üthették a nyomát. A kommunisták nem bíztak semmit a véletlenre. Miután őt magát nem találták meg, elfogták a szüleit. Recskre hurcolták a két szerencsétlen idős embert, jelezve, hogy amennyiben Dobó feladja magát, akkor a szüleit elengedik. Dobónak sikerült átszöknie az országhatáron is, és már Csehszlovákiában járt, amikor értesült szülei elfogásáról. Természetesen azonnal visszajött, önként feladta magát. Eszméletlenre verték, és nemcsak az ÁVH-s őröktől kapott, hanem a rabok közül kiválasztott kápóktól is. Sőt tőlük talán még jobban, mert ők féltették a kiváltságaikat, és ezzel is jelezni akarták a pribékek felé, hogy rájuk lehet számítani. A kommunistákra jellemző, hogy előzetes ígéretük ellenére sem engedték el Dobó József szüleit, édesapja csakhamar meg is halt.

Ezek után hogyhogy önök is megpróbálkoztak? Látva a Dobó Józseffel történteket, nem érezték aránytalanul kockázatosnak a szökést?

– Ott, Recsken semmiképpen nem számított nagynak a kockázatvállalás. Egyrészt olyan helyzetben, amikor az ember meg van fosztva a személyes szabadságától, a kockázat fogalma alapvetően átértékelődik, másrészt pedig amikor bevittek bennünket, semmilyen értéktárgyunkat nem vették nyilvántartásba, miközben őreink rendszeresen a képünkbe üvöltötték, hogy nekik nem kell elszámolniuk velünk. Vagyis joggal érezhettük úgy, hogy innen élve nemigen fog kikerülni senki. Ezért a Dobó Józseffel történt sajnálatos események ellenére sem volt kérdés, hogy társaimmal együtt magam is megpróbálok megszökni.

Az viszont feltételezhető, hogy az első szökés után még éberebben őrizték önöket. Hogyan sikerült mégis megszervezni a szökésüket?

– Több hónapig tartottak az előkészületek, mindenre, a legapróbb részletekre is oda kellett figyelni. A szökés során viselni szándékozott ruhákról le kellett koptatni a piros festékcsíkot, amelyet a jó láthatóság kedvéért az összes bent viselt ruhára ráfestettek az ÁVH-sok. Ez a dörzsölés igen hosszú időt igénylő, babra munka volt, a szokásos napi tevékenység után esténként, éjszakánként végeztük a barakkban. Emellett szükség volt egy ÁVH-s egyenruhára is, hiszen külső munkára mindig csak ÁVH-s kísérettel mehettek a foglyok. Az egyenruhához természetesen megfelelő öv, valamint az általuk használt táras géppuska is kellett. Utóbbi persze nem valódi géppuska volt, hanem mi eszkábáltuk össze. A tára például egy barnára festett konzervdoboz lett.

Közismert tény, hogy nagyon jól szervezett besúgói hálózatot tartott fenn az ÁVH a tábor lakói között is. Hogy tudták megakadályozni, hogy kiszivárogjon a szervezkedésük híre?

– Nézze, akármilyen jól szervezett besúgóhálózatot működtetett is az ÁVH, azért mi sem voltunk amatőrök. Sokat megélt fogolytársaink voltak, így nagyon hamar, és többnyire tévedhetetlen biztonsággal kiszúrtuk, ha valakit beszerveztek. Ha valaki új beosztást kapott, jobban kezdett élni, vagy akár csak megváltozott a viselkedése a megszokotthoz képest, azzal már vigyáztunk. Nem véletlen, hogy nem buktunk le. Elérkeztünk a szökés napjához, 1951. május huszadikához, ami vasárnapra esett. Összesen nyolcan voltunk a csapatban, név szerint Michnay Gyula, Stern Mendel, Stern Pál, Kihut József, Lőcsey Géza, Kertész Géza, Haraszti József és jómagam. Lőcsey Géza öltözött be közülünk ÁVH-s kísérőnek, mi pedig fogtuk a szerszámainkat, úgy téve, mintha valóban dolgozni mennénk. A lőszer- és robbanóanyag raktár a tábor területén kívül esett, így az ott dolgozók rendszeresen elhagyták a tábor területét egy ÁVH-s kísérővel. Ezt használtuk ki mi is. A reggeli őrségváltás idejére időzítettük a kilépésünket, bízva abban, hogy talán kevésbé éberek az őrtoronyban. Bevált a számításunk, minden gond nélkül kijutottunk a kiskapun. Amint eltűntünk a toronyban lévő őr szeme elől, eldobáltuk a szerszámokat és futásnak eredtünk. Rövid idő elteltével két csoportra váltunk szét. Én Michnay Gyulával és Lőcsey Gézával maradtam együtt harmadmagammal. Sajnos társainkat hamar elkapták, mi viszont meg tudtunk lépni üldözőink elől. Ahol lehetett, ott a Mátra hegyi patakjainak medrében közlekedtünk, hogy ha kutyával indulnak a keresésünkre, elveszítsék a nyomunkat. Felejthetetlen része az életemnek ez a rövid, másfél hónapos időszak. Napközben szinte kizárólag az erdőben bujkáltunk, rejtőzködtünk, jórészt csak éjjel közlekedtünk. Többnyire szénaboglyákban vagy sűrű cserjésekben aludtunk. Azt ettünk, amit találtunk, különféle erdei gyümölcsöket, zöldhagymát, salátát, de jómagam még a cserfalevélre is ráfanyalodtam. Felemelő élményeket is átéltünk, amikor Mátraverebélyen, Mátramindszenten, meg még más helyeken is, az erdészek, méhészek segítettek bennünket, annak ellenére, hogy vélhetően tudták: valami nem stimmel velünk. Persze mi is óvatosak voltunk. Miközben a célunk az volt, hogy Pestre jussunk, akikkel találkoztunk, azoknak következetesen azt mondtuk, hogy Miskolcra tartunk. Utólag kiderült, hogy ezzel sikerült is megvezetnünk a ránk vadászókat.

Önök hárman mindvégig együtt maradtak?

– Nem, mert az jelentősen megnövelte volna a lebukás veszélyét. Három, együtt bóklászó alak komoly feltűnést keltett volna, ezért később mi hárman is különváltunk. Michnay Gyula és Lőcsey Géza egy ideig még együtt maradtak, sőt Michnaynak később kalandos úton sikerült is Nyugatra szöknie. Végül is nyolcunk közül ő volt az egyedüli, akinek sikerült véglegesen megszöknie Recskről. Kint a titokban itthon is sokak által hallgatott Amerika Hangja rádióadásban be is olvasta mintegy hatszáz recski rab nevét, amelyeket emlékezetből össze tudott gyűjteni. Ezzel óriási szolgálatot tett a Recsken raboskodók számára, hiszen a világ így szerzett tudomást a recski haláltábor létezéséről. És felbecsülhetetlen jelentőségű volt a névsor beolvasása azért is, mert a hozzátartozók közül sokan ennek révén tudták meg, hogy családtagjuk miért és hová tűnt el.

Önt végül hol kapták el?

– A Vác melletti Kosdon buktam le. Volt egy lábsérülésem, ami miatt nehezemre esett a járás, így meghúztam magam egy agyagbarlangban. Először egy kislány tévedt arra, aki az elkódorgó kecskéjét kereste. Hozott nekem babgulyást, meg kétliteres csatos üvegben vizet. Megígérte, hogy este elmehetek hozzájuk aludni, és kapok új ruhákat is. Ám nem sokkal később begurult a barlangba a közelben játszó gyerekek labdája. Miután a fényképünk – amelyeken börtönből megszökött gyilkosoknak tituláltak bennünket – az egész országban ki voltak téve, mindenütt, még az iskolákban is, a gyerkőcök rögtön felismertek. Hiába mondtam nekik, hogy nem vagyok gyilkos, hanem csak egy szökött rab, hazaszaladtak és kihívták a helyi rendőröket. Másfél hónapos bolyongás, bujkálás, alultápláltság után, valamint a sérült lábam miatt ekkor már nem is próbálkozhattam azzal, hogy elbújjak, elszökjek. A rendőrök elfogtak, és előbb a helyi rendőrőrsön vallattak ki, majd Pestre hoztak. Többször súlyosan megvertek a további vallatások közben. Visszavittek Recskre is, igaz, mint később kiderült, csak azért, hogy bemutassák a többieknek: immár engem is elkaptak a szökött foglyok közül. Én is nyilvános verést kaptam itt, de már nem kerültem vissza az internálótáborba, helyette a Fő utca lett az új otthonom. A Fő utcában mint Mózes Mihály, megszűntem létezni. Az M-248-as számú elítélt lettem, aki a legszigorúbban őrzött, hatodik emeletre került. A 626-os halálzárka lakója lettem közel két éven keresztül. Itt vártam az ítéletemre, ami végül 8 év börtön lett, az 1951-es recski szökés büntetéseként. Vácra vittek, hogy letöltsem a rám kirótt éveket. Vácon az első fürdés után brutálisan megvertek, gúzsba kötöttek, megkínoztak. A verés és a kínzás eredményeként elájultam és olyan súlyos állapotba kerültem, hogy rabkórházba kellett engem vinni. Köszönettel tartozom gróf Holyosz János raborvosnak, aki alapos és nagyon lelkiismeretes kivizsgálása során felfedezte, hogy a szívburkom megtelt vízzel, összeér a tüdőmmel és emiatt kritikus az állapotom. A doktor úr gondoskodó odafigyelése nélkül valószínűleg meghaltam volna. Egy éven át feküdtem a váci rabkórházban, az első időkben még sokáig közvetlen életveszélyben. Talán hihetetlenül hangzik, mégis igaz, hogy amikor kicsit javult az állapotom, már azon járt az eszem, hogy innen vajon hogyan tudnék megszökni. Ám erre már nem kellett, hogy sor kerüljön. Ugyanis 1954 nyarán egyszer csak értem jöttek, beraktak egy autóba, és kitettek a váci börtön bejáratánál. Adtak egy papírt, amelyre azt mondták, hogy el ne veszítsem, ha jót akarok magamnak. Az állt benne, hogy büntetésemet kitöltöttem, mert új ítélet született az ügyemben, és éppen annyit kaptam, amellyel azon a nyári napon szabadulhatok. Szerepelt a levélben továbbá az, hogy kijelölt tartózkodási helyem Miskolctól északra, a Sajó-völgyében lesz, és ott kell munkára is jelentkeznem a Miskolci Szénbányák Vállalat személyzeti osztályán. Schwartz István Mihálynak hívták a személyzeti osztály vezetőjét, aki fel is vett.

Ezzel véget ért a kálváriája?

–Teljesen még ekkor sem, bár a börtönbe már többé nem kellett visszamennem. Viszont rendszeresen ellenőrzött még a hatóság, folyamatosan éreztették velem, hogy rajtam tartják vigyázó szemüket… A Miskolci Szénbányák Vállalatnál négy éven keresztül dolgoztam együtt a mélyfúrókkal. Fémfeltárásokat végeztünk, próbafúrásokat hajtottunk végre ott, ahol arra megbíztak bennünket. 1958-ban visszatérhettem Budapestre. A metróépítéseket végző KÉV-nél helyezkedtem el, amelynek a Böszörményi úton volt a központja. Akárki nem bírta ezt a munkát, mert állandóan több atmoszféra nyomás alatt végeztük a munkát, folyamatos műszakban, vagy ahogy ott neveztük, meleg csákányváltással. Több mint két évtizedig szolgáltam a fővárosi metróépítést, és jó ideig még itt is utolértek az ellenőrzések. Megesett, hogy már a főnököm szólt rá az utánam érdeklődőkre, mondván: mindennap itt van, keményen dolgozik, mit akarnak még Mózestől? 1980-ban rendes módon eljöhettem nyugdíjba, éltem is a lehetőséggel. Azóta csendben, nyugalomban élek, az pedig kifejezetten boldoggá tett, amikor összeomlott a szocialista rezsim Magyarországon. A rendszerváltásnak nagyon örültem, sokat vártam, reméltem tőle. Nem saját célú reményekről beszélek, hanem az ország sorsára vonatkozókról. Sajnos, nem minden vált valóra ezek közül, elég csak, ha megnézzük a mai parlamenti ellenzéket… Igaz, némi személyes vigaszt jelent, hogy a rendszerváltás óta két állami kitüntetést is kaptam. Az elsőt még 1998. október 23-án Orbán Viktor miniszterelnök úrtól, akitől a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjét vehettem át. Idén pedig Hende Csaba honvédelmi miniszter úrtól kaptam meg a „Hazáért” elismerést, ami az egyik legnagyobb honvédségi kitüntetés, amelyet civil ember kaphat. Rendszeresen bejárok a Recski Szövetségbe, tartom a kapcsolatot egykori sorstársaimmal. Sajnos egyre csak fogyunk mi is, ám a bajtársias légkör megmaradt, és a kötelék, ami összetart bennünket, erősebb mindennél.

Kovács Attila