|
 2014.01.10.
Emléktáblát kapott a
Mozart-operák kiváló tolmácsolója
Bartha Alfonzot a kommunisták csak úgy engedték színpadra, ha
megváltoztatja a keresztnevét
Bartha Alfonz énekművész, a Magyar Állami Operaház örökös tagja
emléktábláját avatták föl december 20-án délelőtt a Damjanich út
56. szám alatti ház bejáratánál.
Rónaszékiné Keresztes Monika országgyűlési képviselő,
Erzsébetváros alpolgármestere
avató beszédében elmondta: Bartha Alfonz az a művész volt, akire
a Magyar Állami Operaház mindig is számíthatott. Sosem
hagyatkozott a rutinjára, hanem minden egyes szerepére, minden
egyes fellépésére külön fölkészült. Tanítványait pedig erkölcsre
és tisztességre is nevelte.
Bartha
Alfonzot a ’80-as években – amikor elkezdtem operaelőadásokat
látogatni – mint működő nyugdíjas tagot láthattam csak a
színpadon. Már akkor megdöbbentett az, hogy az az énekes, aki az
1960-as és ’70-es években hatalmas főszerepeket énekelt az
Operaház színpadán milyen alázattal, felkészültséggel alakítja
Yamadori herceget a Pillangókisasszonyból, vagy az
íjászok kapitányát a Simone Bocceanegrából.
Bartha Alfonz 1929. október 13-án született a Bács-Kiskun megyei
Madarason. Énektanulmányait Baján, Pilinszky Zsigmond irányítása
alatt kezdte, majd 1949–1951 között a budapesti Állami
Zenekonzervatóriumban tanult. 1950-től 1953-ig a Magyar Rádió
énekkarában énekelt az alapító tagok egyikeként. 1951 és 1955
között a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola hallgatója volt,
ahol Bende Zsolt, Berdál Valéria, Erdész Zsuzsa, Gábor Artemisz,
Hankiss Ilona és Lehoczky Éva osztálytársa volt. Itt Mándy
Margit, Feleki Dezső, Luigi Renzi és Révhegyi Ferencné
tanították. Több nemzetközi énekversenyen szerepelt
eredményesen: az 1958-as toulouse-i Nemzetközi Énekversenyen II.
díjat, az 1960-as budapesti Erkel Énekversenyen I. díjat, az
1961-es hertogenboschi énekversenyen I. díjat nyert. 1955–1959
között a debreceni Csokonai Színház tagja, 1959-től a Magyar
Állami Operaház magánénekese volt. 2013. április 2-án, élete 84.
évében hunyt el. Ahogy az emléktábla avatáson megtudtam,
tanítással is foglalkozott. Egyik tanítványa elmesélte, mennyire
közvetlen, minden művészi allűröktől mentes ember volt. Nem
ismert a tanításban tréfát, de akit megkedvelt, annak még saját
kottáját is odaajándékozta.
Rónaszékiné Keresztes Monika
országgyűlési képviselő, Erzsébetváros alpolgármestere,
aki civilben hegedűtanár és
édesanyja is zenész olyan mondást emelt ki beszédében, ami
Bartha Alfonzra jellemző: „sok olyan ember van, akiből kevés
van”. Igenis kötelességünk, hogy felmutassuk azokat a
művészeket világunkban, akik valamit nagyon professzionálisan és
tökéletesen műveltek. Sajnos ezek az emberek nem kapnak elég
figyelmet a különböző médiumokban. Bartha Alfonz az a művész
volt, akire a Magyar Állami Operaház mindig is számíthatott.
Sosem hagyatkozott a rutinjára, hanem minden egyes szerepére,
minden egyes fellépésére külön fölkészült. Tanítványait pedig
erkölcsre és tisztességre is nevelte. Olyan többletet adott a
magyar kultúrának, ami példamutató. Erzsébetváros büszke lehet
arra, hogy ilyen nagyszerű művész lakott ebben a kerületben, s
most ezzel az emléktáblával felhívjuk erre a figyelmet. Célunk,
hogy megismertessük a diákokkal művészetét és emberi nagyságát.
Medveczky Ádám Kossuth-díjas karmester, a Magyar Állami
Operaház örökös tagja elmondta: Emlékezzünk most arra a
kiváló művészre, aki ebben az épületben lakott, ebből a házból
indult el nem mindennapi művészi munkájára. Bartha Alfonz volt a
tökéletes lírai tenor, a Mozart-operák egyik legkiválóbb
tolmácsolója; Belmonte, Don Ottavio, Tamino hiteles megformálója
és előadója. A művészetet nem lehet analizálni, részekre
bontani, de ha föltesszük a kérdést, mi volt Bartha Alfonz
művészetének titka, fölcsendül az emlékezetben egy hang, egy
utánozhatatlan egyedi hangszínnel. Ezt a hangszert kapta a
Teremtőtől, és csodálatos természetességgel, remek technikával
használta. Donizetti operáiban az ő produkciójának jóvoltából
valóban a „bel canto”, a „szép ének” stílusának lehettünk tanúi.
Fontos volt számára a stílusok ismerete. Zenei intelligenciája
más műfajban is megmutatkozott: a dal és az oratórium területén.
Nem csupán a klasszikus oratóriumokban jeleskedett; hallottam
Sztraviniszkij Menyegző művében is. Nem hagyta magát
beskatulyázni egyetlen stílusba. A romantika tiszta vonulatát
érzékeltette Lenszkij, Andrej Hovanszkij, Germont Alfred és
Rodolphe, a bohém költő alakjában. Szeretni való ember volt,
akit soha nem láttam ingerületnek, vagy dühösnek. Ha valami nem
tetszett neki, arra naivan rácsodálkozott. Fegyelem,
megbízhatóság, pontosság és az alázatnak az a foka jellemezte
őt, amellyel csak a legkiválóbbak büszkélkedhetnek. Ez az alázat
vezette őt akkor is, amikor már nem csak vezető szerepeket
énekelt. A Turandot Altoum császárára éppen olyan
lelkiismeretesen készült, mint hajdan A varázsfuvola
Taminójára. Tudom, nem mindenki számára rokonszenves, ha valaki
egy megemlékezésben saját magát is bevonja, de most ezt nem
kerülhetem ki. 1970 decemberében debütáltam az Operaházban
Mozart Cosi fan tutte operájának vezényletével. Az a
megtiszteltetés ért, hogy Bartha Alfonz énekelte Ferrando
szerepét. Egész lénye nyugalmat és biztonságot árasztott felém,
és még a próbák idején hasznos tanácsokkal, észrevételekkel
látott el. Bartha Alfonz az Operaház örökös tagja. Ezt a
megkésett elismerést már csak „ odafönt” tudta meg. De ha
megkésett is az elismerés, ugyanazt fejezi ki, mint ez az
emléktábla, hogy Fonzi – szabad ezt végre így mondani –
felejthetetlen marad számunkra.
Kondor
Katalin újságíró, a rendezvény háziasszonya
kiemelte: Nekünk
magyaroknak csodálatos a költészetünk, és számos költőnk
megénekelte versében, mennyire lényeges az emlékezés rítusa. Mi,
akik nem vagyunk költők, mindezt sokkal egyszerűbben fejezzük
ki, azzal, mikor azt mondjuk: nem halhat meg az, akit az élők
nem felejtenek el. Azzal, hogy ápoljuk valakinek az emlékét,
lényegében a múltat építjük be a jelenbe, és utódainkon
keresztül a jövőbe. A pszichológusok azt mondják, hogy a
gyökértelenség a ma emberének az egyik legnagyobb betegsége,
mert sérülékennyé teszi az énünket. Ezért beszélnünk kell
azokról a nagy magyarokról, akik meghaltak, és el kell
mondanunk, mit hagyományoztak a következő nemzedékre.
Tisztességes az a város, amelyik emlékezteti a lakosságot
hajdani művészei életére. Kondor Katalin elmondta, hogy
Bartha Alfonz benne elsősorban gyermekkori emlékeket idéz föl.
Szüleim már négyéves koromban opera-és komolyzene-rajongót
neveltek belőlem. Így kislány koromtól kezdve Debrecenben minden
operabemutatót láthattam. Akkoriban került oda a Zeneakadémiáról
egy fiatalember, akit Bartha Andrásként ismertünk meg.
Megtudtuk, hogy Alfonz a valódi keresztneve, de akkoriban a
szocialista pártfunkcionáriusok nem hagyták, hogy egy ilyen
„arisztokrata névvel” bárki színpadra léphessen. Nekem akkor
mindegy volt, hogyan is hívják, mert kislányként szinte
beleszerettem a művészbe, aki szép volt, férfias jelenség, és
gyönyörűen énekelt. Minden előadásán ott ültem…Később, amikor
Lehoczky Éva bemutatott Bartha Alfonznak elmondta neki: „íme
egyik ifjúkori rajongója”. Azért is voltam akkor nagy
operarajongó, mert a magyar operaénekesek akkor mindnyájan
magyar nyelven énekeltek, így minden szavukat érteni lehetett.
Utólag szinte biztos vagyok benne, hogy sokkal könnyebben lehet
operarajongókat kinevelni a fiatalokból, ha értik, hogy mit is
énekelnek a színpadon. Később Bartha művész úr felkerült
Budapestre – itt már Alfonzként énekelhetett –, ahogy én is, és
minden Debrecenből elkerült operaénekes pályafutását – így a
körünkben lévő Berczelly Istvánét is – a mai napig figyelemmel
kísérem. Most egy olyan emberre emlékezünk, aki számára idegen
ideológiai környezetben élt, de mégis tehetségének köszönhetően
a nagy operaénekes-nemzedék tagja lehetett.
Medveczky
Attila |
