vissza a főoldalra

 2014.01.10. 

Csorja Gergely: Az elrontott élet

2014 elején 7,3 milliárd ember él a földön. Ez a soha nem látott tömeg ugyan különböző szinten és mértékben, de részese egy tulajdonképpen tőkére épülő rendszernek. Ez alól talán csak Észak-Korea tekinthető kivételnek, bár valójában fogalmunk nincs, hogy ott mi történik.

A tőkére épülő társadalmak a XIX. és a XX. század termékei, és ahogy arra Németh László 1933-ban felhívta a figyelmet, a XIX. század hatalmas technikai fejlődése csak érdekesség maradt volna a tőke profithajszolása nélkül. A gépet a pénz hozta mozgásba, a hatalmas nyersanyagbázisok kiaknázása, százezrek nyomorban tartása és végletes kihasználása nélkül a termelés és a hatékonyság ilyen mértékű növekedése elképzelhetetlen lett volna.

Már a XIX. században kialakul az antitézis, a tőkét leginkább használó polgárság megszüntetésében megoldást látó kommunizmus, illetve a többszöri átalakuláson átesett szocializmusok. Természetesen az egyenlősítő rendszerek az elosztás egyenlőtlenségében látták a rendszer rákfenéjét, csakhogy gyakorlati megvalósulásuk legelején teljesen egyenlőtlenné tették az elosztást. A gyakorlati kommunizmusban, akár az orosz, akár a későbbi próbálkozásokat nézzük, azonnal elkezdődtek a kiváltságos csoportok felemelései és ennek megfelelően az elosztás aránytalanná tétele.

1990-re a tőkés társadalom és annak politikai rendszere, a liberális, képviseleti demokrácia totális győzelme megkérdőjelezhetetlen lett. A látszólag kommunista gyökerű, valójában inkább valamiféle császárságra hajazó Kína is tőke- és fogyasztásalapú társadalmat épít, még akkor is, ha a politikai felépítményt elutasították.

Ez a tőkealapú rendszer, a maga gigantikus bürokráciájával és óriás szervezeteivel, melyek kizárólagosan a hatékonyságnak nevezett mítoszt kergetve uralkodtak el az emberek élete felett, tulajdonképpen boldogtalanná tették az embert.

A hatékonyság növelése érdekében kialakult a szakosodás, kialakultak a szabályok határolta szakmák, ahol az előrejutásra csak egyetlen út áll rendelkezésre. Aki ezen az úton halad az valameddig előrejut, aki más utat választ, az többnyire elbukik. Ez a valós teljesítmény helyett a szervezetek által állított szabályoknak, és az azt betartató bürokráciának megfelelés – bár egyre inkább hangsúlyozza a kreativitás jelentőségét – valójában a leleményes emberek többségét kizárja az alkotó folyamatokból és belekényszeríti egyfajta automata szerepbe. A legnagyobb képzettséget igénylő szakmák legtöbbjére egy jófejű szakmunkást bármikor be lehet tanítani.

A kor hőse mégis, vagy ennek ellenére a sikeres üzletember, aki lényegében az összes létező szabály áthágásával szerez gigantikus vagyont – mert a rendszerből adódóan csak így szerezhet –, adót csal, kartellezik, lop, becsap embereket, esetleg politikai bűnözésben vesz részt, vagy csak egyszerűen valamelyik titkosszolgálat zsoldjában áll, hogy aztán a sokadik milliárd dollár után előálljon egy fantasztikus történettel a garázsban alapított vállalkozásról, melybe az utolsó tíz dollárját ölte. Bill Gates, Soros György, Zuckerberg és a többi self-made millionaire önéletrajzában természetesen ott virít a garázscégben indulás legendája, és hogy ők nem felejtik el, honnan jöttek, ezért segítenek másoknak. Mind nagyszerű filantrópok, alapítványaikon keresztül jótékonykodnak. Valójában ezek az alapítványok fedőszervek és az adócsalás, azaz adóoptimalizálás eszközei, esetleg politikai és gazdasági befolyásolás átláthatatlan boszorkánykonyhái.

A nagy befolyású emberek, akik száz és ezermilliárdok felett rendelkeznek, magánvagyonként ezeknek a gigantikus összegeknek csak töredékét tudhatják magukénak. Mégis, a kor másik meghatározó találmánya, a bürokrácia vezérelte óriásszervezet, a multinacionális vállalat, a pénzügyi intézmények, a bankok, befektetési alapok az egészből sokszor csak néhány tized százalékot birtokló hatalmasok kezében vannak.

Az a sajátos helyzet alakult ki, hogy az óriási szervezetek a maguk bürokráciájával biztosítják, hogy a rendszer támadhatatlan és stabil legyen, ugyanakkor ennek az árát a rendszer üzemeltetői is megfizetik. Hiába rendelkezik egy-egy hatalmasság szinte korlátlan befolyással, ha éppen az őt felemelő óriásszervezet mechanizmusai korlátozzák a szabad cselekvésben. Az óriásszervezetek irányítását így jószerivel rendszeren kívüli, sokszor törvénytelen vagy a törvényesség határán mozgó eszközökkel lehet csak végrehajtani.

De nem csak a gazdasági és pénzügyi társaságok gigantikus szervezetei váltak többé-kevésbé önjáróvá, hanem a korszellemnek megfelelően lényegében csak az a szervezet lehet sikeres, mely elfogadja, hogy a saját óriásira duzzasztott bürokráciája megköti a kezét. Igaz ez a politikai pártokra, sőt igaz a törvényhozásra és magára az államra is.

Ez látszólag jó, hiszen így stabil közállapotokat teremtünk, a szabályok alapján eljáró bürokrácia megakadályozza a kilengéseket. Az amerikai alkotmányjog, bár nem pontosan erre érti, hanem a hatalommegosztás intézményi rendszerére, de találó kifejezést használ amikor fékek és ellensúlyok rendszeréről beszél. Ezek a fékek és ellensúlyok nemcsak az alkotmányjogban, nem-csak a hatalmi ágak egymáshoz való viszonyában, hanem szinte minden, az életünket meghatározó szervezetben érvényesülnek.

Azt gondolhatnánk, hogy jól van ez így, hiszen ez kiszámíthatóságot, állandóságot és a bürokrácián keresztül bizonyos fokú átláthatóságot eredményez, a nyilvánvaló szabályok pedig növelik a hatékonyságot.

Ez azonban csak a látszat. Valójában a rendszer több ponton is elbukott:

1. A kívülről stabilnak, hatékonynak, kiszámíthatónak tűnő szervezetek elszakadtak az élettől. Egy-egy óriásvállalat csak azért képes fennmaradni, mert mérete miatt lényegében bármekkora forrás a rendelkezésére áll. Mondjuk a General Electrics (GE) nevezetű amerikai megavállalat nem azért működik, mert jól gazdálkodnak, mert jó termékeket fejlesztenek, hanem mert gigantikus méretéből adódóan megkerülhetetlen. A bankok hitelezik, az állam támogatja, a pályázatokon nyer, méghozzá kérdés nélkül. Ha a GE gazdálkodási sémáját egy 200 milliós kft.-re húznánk rá, a szerencsétlen kft. hetek alatt tönkremenne. A hatalmas szervezetek hatékonysága csak látszat. Csak abban a rendszerben hatékonyak, ahol méretüknél fogva nincs jelentősége, hogy fizetnek-e adót vagy nem, hogy nyereséges-e egy-egy tevékenység vagy sem, hogy értelmes munkát végeznek-e a munkatársak vagy sem. Nem számít semmi, csak a méretből adódó előnyök kihasználása.

Ugyanez igaz az igazságszolgáltatásra, ahol éppen az igazságnak nincs már semmilyen relevanciája, igaz a közigazgatásra, a politikai pártokra, az oktatásra és lényegében életünk minden területére melyet hatalmas szervezetek határoznak meg. Ez igaz az egész életünkre.

2. A szervezetek tetején, ha korlátozva is, de vezetők állnak. Ezek a vezetők a rendszer logikájából adódóan nem ésszerűen tevékenykednek. Őket nem érdekli, hogy a bank ad-e hitelt vagy sem, hogy a gyár jó vagy rossz terméket gyárt. Ez ugyanis a szervezeti bürokrácia hatáskörébe van utalva. Őket egyetlen cél, a gyarapodás célja vezeti. Ha nem így lenne, akkor többnyire nem jutnának vezető pozícióba. Ez a cél, pedig a szabályok és a bürokrácia mögé bújva úgy valósítható meg, hogy a vezető, a tényleges hatalommal rendelkező személy és a felelősség elválik egymástól. Tulajdonképpen nincs felelős. Egy rendszer van, melyben születhetnek jó vagy rossz döntések, de amennyiben azok a rendszer szabályainak látszólag megfelelnek, akkor a felelősség keresésének csak elméletileg van helye. A gyakorlatban senki sem veszti el a vagyonát, mert mondjuk az általa vezetett szervezet becsődöl. Erre ugyanis külön biztosítékok léteznek, szakértők, konzulting cégek, tanácsadók, bizottságok, testületek és egyéb nagyon képzett emberek és társaságok formájában. A vezető véleményük alapján hozza meg döntését, az más kérdés, hogy ezek a segítő szakértők mindig azt mondják, amit a vezető hallani akar. A felelősség teljes megszűnése, sőt ma már a szinte teljes arctalanság egyrészről tehetetlenségre, másrészről soha nem látott vakmerőségre sarkallja a vezetőket.

3. A rendszerben élők kevés kivételtől eltekintve rosszul érzik magukat. Bár kétségtelen, hogy a hatalmas bürokratikus felépítmények stabilitást is adnak, azonban éppen a fent említett okok miatt ez a stabilitás csak a felelősség elkenésére szolgál. A különböző rendszeren kívüli visszaéléseket, befolyásolásokat, átláthatatlan érdekek kiszolgálását a szervezet alá vetett ember valamiféle hibának látja, korrupciót, önkényeskedést, visszaélést sejt. Holott a rendszer lényegi döntései éppen így születnek. Ha a rendszer fenntartói és haszonélvezői valamit valóban akarnak csinálni, akkor ezekhez a rendszeren kívüli, sokszor törvénytelen eszközökhöz nyúlnak. A szervezet alá vetett szerencsétlen ember pedig csak azt látja, hogy neki elvileg minden lehetősége megvan, van szabadsága, viszonylagos biztonsága és elsősorban lehetősége az előrehaladásra, de mégsem tud boldogulni, vagy előre haladni, mert mások megelőzik. Miért? Mert mások tehetségesebbek, ügyesebbek, szorgalmasabbak – jut a szomorú következtetésre. Pedig valójában a valódi előrejutás rendszeren kívüli, szabálytalan, törvénytelen eszközökkel történik. Ez az ellentmondás a rendszer elméleti és gyakorlati működése között a tehetséges leleményes embert két lehetőség elé állítja. Vagy lemond az előrejutásról, vagy beáll a rendszeren kívüli eszközök használói közé.

A társadalom, az emberek, a mi szempontunkból mindkét lehetőség káros. Az üdvözítő út csak az lehetne, ha a tehetséges, leleményes ember alkotó életet élhetne a rendszeren belül. Ha a szervezetek felduzzasztása és átbürokratizálása helyett visszatérnénk az élethez, visszatérnénk a fogalmak valós jelentéséhez.