|
 2013.02.01.
Nem kiszolgáljuk, hanem szolgáljuk a nézőt
Celebeket gyártanak, akikről rövid ideig hallani, majd jönnek
az újak
Mihályi Győző
színművész 1954-ben született Tiszanánán. 1972 és 1976
között a Színház- és Filmművészeti Főiskola diákja volt.
1976–1979 között a kaposvári Csiky Gergely Színházban volt
színész. 1979–1980 között a kecskeméti Katona József Színház
tagja volt. 1980–1988 között a Miskolci Nemzeti Színház,
1988–1989 között pedig a Radnóti Miklós Színházban játszott.
1989–1991 között a Nemzeti Színház tagja volt. 1991-től József
Attila Színház színésze. 1992–1994 között a Nyitott Színház
művészeti vezetője volt. 1998-tól újra a Nemzeti Színház
tagja lett. 2000 –től 2012-ig a Pesti Magyar Színház színészeként
dolgozott. Jelenleg az Újszínházban játszik.
Főbb szerepei: Plébános
(Nyirő: Jézusfaragó ember), Id. Csahoji Balázs (Hunyady: A három
sárkány), Troilus (William Shakespeare: Troilus és Cressida),
Christian (Rostand: Cyrano de Bergerac), Aba Sámuel (Szörényi-Bródy:
Veled, Uram!), Bóni gróf (Kálmán Imre: Csárdáskirálynő),
Bicska Maxi (Brecht: Koldusopera), Rómeó (Shakespeare: Rómeó
és Júlia), Aljosa, Iván (Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek),
Orlando (Shakespeare: Ahogy tetszik), Kis János (Sarkadi Imre:
Oszlopos Simeon), II. Lajos (Szomory Dezső: II. Lajos király),
Robespierre (Georg Büchner: Danton halála), Brutus (William
Shakespeare: Julius Caesar), Orsino (Shakespeare: Vízkereszt,
vagy amit akartok), Csongor (Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde),
Dr. Zoltán tanársegéd (Márai Sándor: Kaland), Pista (Szilágyi
László: Tokaji aszú), Chance Wayne (Tennessee Williams: Az ifjúság
édes madara), Oidipusz (Szophoklész: Oidipusz király), Dr. Kopjáss
István (Móricz Zsigmond: Rokonok), Kovács kapitány (Molnár
Ferenc: Olympia), Kossuth Lajos (Varga: Kossuth vagy Széchenyi?),
Eddie Carbone (Arthur Miller: Pillantás a hídról), Főbíró (Hunyady
Sándor: Feketeszárú cseresznye), Higgins (Lerner–Loewe: My
Fair Lady), Csincsilla (Hubay Miklós: Hová lett a rózsa lelke),
Liliom (Molnár Ferenc: Liliom), Athos (Alexandre Dumas: A három
testőr), Valmont vicomte (Laclos–Vidnyánszky: Veszedelmes
viszonyok), Petrucchio (William Shakespeare: A makrancos hölgy),
Agárdi Péter (Heltai Jenő: A néma levente), Paul Verlaine
(Pozsgai Zsolt: Arthur és Paul, Becket Tamás (Jean Anouilh:
Becket, vagy Isten becsülete), Kapitány (Cole Porter: Mi jöhet
még?!).
Mihályi Győző színművész nevét akkor
hallgattuk utoljára, mikor a sajtó beszámolt arról, hogy első
fokon pert nyert a Pesti Magyar Színház vezetése ellen. Nem
tartja problémának, hogy ma a színészek inkább a botrányok
miatt ismertek, s nem arról beszélnek például, hogy Mihályi
milyen jó Higgins professzor volt?
–Dehogynem! Ez hatalmas
nagy problémája a kulturális életünknek. Ne essünk tévedésbe,
mindez nem csak magyar sajátosság; hanem világtendencia.
Celebeket gyártanak, akikről rövid ideig olvasni, hallani, majd
jönnek az újak. Eltűnt a jól végzett, minőségi munkának az
értéke. Ma gyorsan híressé lehet válni. S ki az a színész,
aki nem erre vágyik? Amikor elvégeztük a főiskolát, az volt a
vágyunk, hogy legalább országos hírnévre teszünk szert, mert
a végcél természetesen Hollywood volt. Az pedig kiderül, hogy
ki mennyire tehetséges színész, meddig tart benne a tűz, ami
viszi előre. Nem kell csodálkoznunk, hogy a színészeket csak a
bulvárból ismerik, mert sokkal kevesebbet foglalkozik a valódi
színházi szakmával a sajtó. A szaksajtót pedig kevesen olvassák.
Az hír, ha eltöröm a lábam, ha megnyerek egy pert, ha botrányosan
viselkedek, de az már nem, hogyan játszom el egy szerepet.
Ha elmenne főzőcskézni a tévébe, bizonyára híresebb
lenne…
–Ez így is van, mert a
kereskedelmi televíziók anyagi helyzetük és nézettségük
miatt sokkal jobban tudják befolyásolni az embereket. Ellenben a
színházaknál egyre kevesebb az anyagi forrás, és az utóbbi
években több színházban történtek leépítések. Nehéz
helyzetben van Európa, s így hazánk gazdasága is, ezért kevés
pénz jut a kultúrára. Ha jobb anyagi helyzetben lesz az ország,
reméljük ezen a téren is változás lesz. Természetesen a színházak
támogatása nem csak pénz, hanem akarat kérdése. A színházak
szórakoztatva tanítanak, ami nagyon jelentős dolog. Minden
ember életében van egy olyan remek, nagy tudású ember, pedagógus,
akit tisztelt, akire felnézett. Ez az illető segítette pályáját,
példát mutatott. Pedagógus gárdánk pedig meghatározza a jövő
generációjának milyenségét, s mivel a színház közvetve tanít,
értékeket mutat föl, így a színészek is befolyásolják a jövőt.
A színházban nem oldjuk meg mások problémáit, de felmutatunk
néhány példát, megoldási lehetőséget. Pszichológiailag hatásos,
hogy ha valaki bajban van, akkor mutatunk neki egy sokkal nagyobb
problémával küszködő embert. Nemrég egyik jelenleg kevésbé
foglalkoztatott színész kollegám mondta, hogy az ő problémája
eltörpül ahhoz képest, akinek testi fogyatékosságai vannak. A
megoldási lehetőségen kívül az is fontos, hogy a néző lelki
megtisztuláson, katarzison menjen keresztül.
A katarzist többen divatja múlt
dolognak tartják
Sok színházcsináló, esztéta viszont éppen a
katarzis ellen ágál.
–Sajnos a katarzist többen
divatja múlt dolognak tartják. Nem a színészek okolhatók ezért,
mert általában a rendezők találják ki azt, hogy
katarzis-mentesen játszanak, ők találják ki az ilyen koncepciót.
Ön is rendezett.
–Három darabot is: a Késdobálókat,
a Varsói melódiát, és a
Szerelem, oh!-t is. A
rendező világlátása, filozófiája és művészi képessége
határozza meg az előadást. Éppen most tart Alföldi – Vidnyánszky
vita. Az úgynevezett moderneket lehet szeretni, nem szeretni, de
szakmai szempontból nagyon érdekesek mindkettőjük rendezései.
A nézőtől viszont nem lehet kötelező szinte elvárni, hogy
azonnal meg is értse azt, amit ők, mármint Alföldiék, Zsótérék
a színpadra állítanak. Ők szerintem úgy rendeznek, hogy már
mindenki olvasta, látta már sokszor „szerzőhű” előadásban
az összes klasszikust, és most új előadásra vágynak. Ennek
az újításnak is megvan a maga helye a stúdiókban, a kísérletező
színházakban. Úgy gondolom, hogy szükséges az egyensúly. Székely
Gáborék annak idején a valamikori Nemzetiben komoly minőséget
hoztak, de a hagyományt is megőrizték. Sok minden múlik tehát
az arányokon.
A Nemzeti Színháznak őriznie kell a
hagyományokat, s a nemzeti, kulturális értékeinket
Előbb a pénzről beszéltünk. Felvetődik, hogy
lehet-e nagy színházakban kísérletezni?
–Tudomásul kell venni,
hogy a kísérletek sokkal kevesebb nézőt vonzanak. Természetesen
vannak, akik azt figyelik, ki a rendező, de a legtöbben a színészre,
és a színdarabra kíváncsiak. Egy remek darabot, jó, ismert színészekkel
lehet igazán „eladni”, úgy, hogy nem kiszolgáljuk, hanem
szolgáljuk a nézőt, hiszen az ő pénzéről van szó. S ha
valaki jegyet vesz, akkor tudja is meg, hogy mire számíthat a színpadon.
Látható, hogy a modern törekvések többeket vonzanak, de a
Nemzeti Színháznak őriznie kell a hagyományokat, s a nemzeti,
kulturális értékeinket. Úgy gondolom, hogy a magyar nagyon
lelkes és romantikus nép. Éppen ezért inkább érzelmileg kell
megközelíteni a színházban, mint intellektuálisan. Jó lenne,
ha sokkal optimistább lenne a magyar színjátszás.
Kell-e tükröt tartanunk? És ha azt tesszük, az
„nem a való, hanem annak égi mása” - Arany János hasonlatával
-, vagyis költészet?
–Shakespeare óta hangsúlyozzák,
hogy szükséges tükröt tartani, mert különben múzeumot csinálunk
a színházból. Ezért is kell, hogy a ma embere magára, és saját
korára ismerjen. Olyan figurákat lásson, ami előhozza az úgynevezett
„aha-élményt”. Tükörtartás közben a kiutat is meg kell
mutatni ,és ezt általában a szerzők is megteszik. Amikor egy
rendező előretolja magát a sajátos koncepciójával, többször
megkérdezem: biztosan többet tudsz a szerzőnél? Nincs is
tragikusabb annál, mikor Madáchnál Lucifer megmutatja a jövőt
Ádámnak, aki teljesen magába roskad, de Éva megállítja őt,
és halljuk az Úr szózatát. Lucifer, aki nem objektív, az árnyoldalakat
mutatja be, de az Úr felcsillantja a reményt. Tehát a szerző,
és itt nem csak Madáchról van szó, a darabja, a tragédiája végén
biztos, hogy megfogalmazza azt, miért érdemes holnap is
felkelni, és tovább élni az életet.
Nézzük, miként éli ön az életét. Négy évvel a
nyugdíjazása előtt mutattak önnek ajtót a Pesti Magyar Színházban.
Számított erre?
–Nem, bár ha jobban odafigyeltem volna bizonyos
jelekre, akkor gondolhattam volna erre is. Már az is jelzésértékű
volt, hogy egy általam játszott szerepben lekettőztek. Kissé
naivan azt hittem, ez azért van, mert idősnek gondolnak Higgins
szerepére. Holott Higgins 40 éves is elmúlt, agglegény, és
Elisa akár a lánya is lehetne. Ilyen idős korban, a nyugdíj előtt
inkább emelni szoktak a fizetésen, és arról jobb helyen szó
sem lehet, hogy elküldjék az embert.
Ki hívta szerepelni az Újszínházhoz?
–A Jézusfaragó embert az a Szőke István rendezte,
akit kaposvári színész koromból, 1976 óta ismerek. Az első
ottani előadásomat ő rendezte. S most Nyirő darabjában én
alakítom a plébánost. De Pozsgai Zsolthoz is több mint tíz éves
barátság fűz.
Nyirő József darabjában játszik az Újszínházban. Ez már
önmagában elég „bűn” ahhoz, hogy az úgynevezett szakma
kiközösítse. Számolt ezzel?
–Tartottam tőle, de azt tudni kell, hogy a színész
szerepeket vállal el, és nem politikai áramlatok mellé áll. Dörner
György sem politizálni hívott meg, hanem játszani. Elolvastam
a darabot, s nem láttam benne semmi kivetnivalót. A cím is
mutatja, hogy katolikus világnézetű darabról van szó, és
ebben játszom a plébánost. A politikusokra kell bízni az ország
vezetését, és a művészetet a napi pártpolitikától függetleníteni
kéne. Hubay Miklós mondta nekem, hogy ő mindenkinek ír, aki
magyarul beszél, s nem csak az egyik oldal részére. A színész
magyar embereknek játszik, magyarul, és nem azt nézi, hogy a nézőtéren
ki kire szavazott. Ez nem jelenti azt, hogy az egyes darabok természetesen
ne tükröznének valamilyen világszemléletet, mert akkor
igencsak unalmasak lennének.
Mi a véleménye, a szerző által bemutatott világ
mennyire távoli, meseszerű a ma embere számára?
–Kicsit távol áll a ma emberétől, de mégis varázslatos
maga az a világ, amit láthatunk. Kicsit meseszerű, naív, de
patyolatfehér, tiszta. És erre, a hatást elemezve látjuk, szükségük
van a nézőknek. Szájról szájra jár az előadás híre, és
egyre többen jönnek megtekinteni azt. A nyelvezet kissé régies,
székelyes, és ezért itt-ott javítottunk rajta. A lényeg a
hitelesség, hogy a színészek szájából a szavak ne
hangozzanak idegenül.
Ha visszaemlékszik gyermekkorára, mit látott először színházban?
–Miskolcon, a Szakszervezetek Művelődési Házában
láttam a Pál utcai fiúkat, és Áts Feri éppen az a Koncz Gábor
volt, akivel együtt játszom. Egy kicsit zavart, hogy pattogtak a
„homoklabdák”, de megértettem, hogy nem lehet ennyire
naturalistának lenni.
Mi maga ott Kaposváron, hogy
maga miatt leszóltak nekem K-vonalon?
A miskolci Bláthy Ottó Villamosipari Szakközépiskolába
járt. Tehát nem készült színésznek.
–Nem készültem annak, de
volt ifjúsági színházi bérletem, és szinte minden színdarabot
láttam Miskolcon. Általános iskolában sokat szavaltam, de ezt
már nem folytattam szakközépiskolában. Bátyám akkori barátnője
irodalmi színpadra járt, és újra belelkesültem a versmondás
iránt. A Csortos Gyula Irodalmi Színpadon játszottam először,
és már a próbákon olyan jól éreztem magam, hogy eldöntöttem:
ezzel akarok a továbbiakban foglalkozni. Mikor kiderült, hogy
lehet jelentkezni, azonnal beadtam a felvételi kérelmet a Színművészetire.
Elsőre felvettek, és nagy szerencsémre Szinetár Miklós osztályába
kerültem, a tanársegéd pedig Babarczy László volt. Az utóbbi
miatt kerültem le Kaposvárra. Mikor Zsámbékiék megkapták a
Nemzeti Színház vezetését, én átkerültem Kecskemétre. Egy
évet voltam Kaposvárott, majd az évad végén elvittek katonának.
Már februárban behívtak, de éppen a Troilus és Cressidát
mutattuk be. Erre aztán berendelt a miskolci hadkiegészítő
parancsnoka. Reggel nyolckor kellett jelentkezni, így aznap már
fél négykor elindult velem az autó Kaposvárról. Megkérdezte
a parancsnok: mi maga ott Kaposváron, hogy maga miatt leszóltak
nekem K-vonalon, s közölték, nem vihetem be katonának? Mondtam
neki: színész vagyok, és én játszom az egyik főszereplőt a
bemutatón. Ekkor így szólt: akkor a bemutató után visszük
be. Tiltakoztam, hogy a bemutatót követően még játszani kell
az előadást. Nagy nehezen megegyeztünk, és így júniusban
bevonultam.
Nem kivételeztek önnel?
–Ilyenről ott szó sem
lehetett. 18 hónapon keresztül bent kellett lennem, mert sajnos
nem az előfelvételisekhez kerültem. Csapatnál voltam, és éjszakai
őrségben is kellett lennem. Hála Istennek az is elmúlt, majd
Kaposváron visszafogadtak, de az új igazgató, Babarczy László,
csak kis szerepeket adott nekem. Ezért mentem át Kecskemétre,
ahol nagyobb szerepeket kaptam. Csiszár Imre akkor kapta meg
Miskolci Nemzeti Színház igazgatását, és akkori kedvesemmel,
Molnár Zsuzsával áthívott minket, ahol nagyon szép nyolc évünk
volt.
Megnézték a hajdani barátok, osztálytársak?
–Természetesen. Sokan megnéztek, gratuláltak. Eljártam
az érettségi találkozókra, így tudták, hogy színész lett
belőlem. Miskolcon nagyon szeretett minket a közönség. Egy évadban
három-négy bemutatóban szerepeltem, és több tízezer embernek
volt bérlete. Ezért jól ismertek, és többször megállítottak
az utcán, s elbeszélgettek velem. Akkor csak a színház
jelentette a művészi kötelezettséget. Zajlottak a próbák,
este az előadások, és a klubban arról folyt az eszmecsere,
hogyan lehetne még jobb az adott produkció. Remek előadások
voltak, több fesztiválon vettünk részt.
Két évig a Nyitott Színházat vezette. Mit kell erről
tudni?
–A József Attila Színházban több énekes szerepet
adtak nekem, és kissé féltem attól, hogy elszokom a prózától,
kijövök a gyakorlatból. Egyik újságíró barátom azt mondta
nekem: hozzunk létre közösen egy színházat. Ő hozta a
darabokat, és én választottam ki a színészeket. Murray
Schisgal: Szerelem, oh! előadását én rendeztem, míg a Karamazov
testvérek rendezésére egy fesztiváldíjas angol hölgyet hívtunk
meg. Ez az eredeti darab négyszereplős változata volt, amiben
csak a testvérek játszanak. Mi ezt stúdiódarabként adtuk elő
a Gutenberg téren, hiszen kísérleti műhelyről volt szó.
Olyan előadásról, ami főleg annak érdekes, aki már olvasta,
látta a Karamazov testvéreket.
Túl nyugalmas volt az élete, hogy elvállalta a
szakszervezeti vezetőséget?
–Megbíztak bennem a dolgozók, és úgy vélték,
vagyok olyan helyzetben, hogy úgyis szembe mehetek a vezetéssel,
hogy nem kockáztatom azt, hogy elbocsátanak. Így lettem
szakszervezeti, alapszervezeti titkár a József Attila Színházban,
majd a Pesti Magyar Színházban alapszervezeti elnök. Ott a titkár
összeveszett Iglódi Istvánnal, és én elvállaltam a közvetítői
feladatot.
Mit tud elérni egy alapszervezeti vezető?
–Szinte semmit…Ez a munka a szolidaritáson alapul,
csak összefogással lehet valamit elérni. Abban, hogy emeljék a
fizetést, mindenki egyetért, ahogy a próbaidő, pihenő idő kérdésében
is. Többet sajnos már nem, mert a színészek hiúk, egy szerep
ígéretétől elcsábulnak, így kevésbé összetartók.
Azt olvastam, hogy rendszeresen sportol.
–Kocogni járok és úszni, mert a sport erősíti a
színpadi fizikai állóképességet. Amikor nagyobb szerepet
kapok, akkor hat héten át bírni kell a tanulást, próbát, előadást,
és közben folyik a szinkronmunka. Mindez komolyan igénybe veszi
a fizikumomat. Éppen ezért a sport hozzátartozik az életemhez.
|
