2013.02.08.
Óriás plakátok margójára
Miután Szindbádtól
elbúcsúzott a Szentlélek téren, Otcsenás Péter folytatta útját
a Fel! Támadunk! (korábbi nevén 8888-as) italboltba, ahol már
várta őt megszokott baráti társasága, Bódi Dani alanyi költő
és Hörcsög, a csapossá avanzsált birkózó.
Mialatt villamoson
utazott a Hungária körúton, többször is szemet szúrtak neki
a közelgő választási kampány rémséges mivoltát előre jelző
óriásplakátok, melyeket a nyilvánvaló gyűlölethadjárat
jegyében rendeltek meg izraeli sugallatra.
Arra azonban nem
számított, hogy a borozóban rá váró barátait ugyanez a kérdés
foglalkoztatja.
– Sohasem
mondanak le a megszállásról, legfeljebb átütemezik néhány
évvel – magyarázta Hörcsög, miközben Otcsenás érkezését
nyugtázva, máris kivett a hűtőből egy üveg barna sört.
– Kihasználják,
hogy nem lett jobb mindenkinek az egzisztenciális helyzete a kormányváltás
óta – tette hozzá Bódi Dani, akinek érvei azért is
hallatszottak a kelleténél erőteljesebb hangsúllyal, mert túl
volt már a második nagyfröccsön –, csak arról hallgatnak,
hogy az országot nyolc éven keresztül éppen ők tették tönkre,
a mélyen tisztelt baloldal. Engem nem érdekel, milyen művész néven
futtatják politikai inkarnációikat, nekem ezek kommunisták
maradnak örökre, vagy ha úgy jobban tetszik, bolsevikok.
– Tudjátok –
kezdte a hírlapíró a tőle megszokott higgadtsággal –,
bennem a komcsik választási plakátjai egy régi történetet idéznek
fel. Láttam én már ilyesféle gyűlöletkeltő plakátokat, méghozzá
a munkásmozgalmi múzeumban.
Ennek hallatán Hörcsög
összecsapta kezét, Bódi Dani pedig sietve keresztet vetett.
– Uram
irgalmazz!
– Hogy kerültél
oda?
– Büntetésből,
amiért megkérdeztem, hogyan halt meg Kun Béla. Ez a kérdés úgy
huszonöt évvel ezelőtt hangzott el az egyik történelemórán
az általános iskolában. A tanárnő, aki igazgató is volt –
nyáron érkezett egyenesen a kerületi pártbizottságról és a
huszadik századi történelmi ismeretek átadását saját hatáskörébe
vonta – kidülledt szemekkel bámult rám. Megpróbált úgy
tenni, mintha nem is hallotta volna a kérdést és elkezdett beszélni
arról, milyen jól tette Kun Béla, amikor „síkraszállt a
termelőeszközök köztulajdonba vételéért”, majd tovább
dicsérte amiért „a földesúri földek elfoglalásáért, a
burzsoázia ellenforradalmával szemben felfegyverezte a proletárokat”.
Mire én bak mivoltomból eredő csökönyösségemnek engedve ismét
feltettem a kezem, hogy megismételjem a kérdést. A tanárnő
zavarában valami olyasfélét hordott össze, hogy a külügyi népbiztos
a Szovjetunióban hunyt el, de egészen pontosan senki sem tudja,
mi történhetett vele. Azt azonban hangsúlyozta, hogy kiváló
ember volt. A naivan feltett kérdésnek természetesen következménye
lett. Az igazgatónő előbb az osztályfőnöknőt hívatta be
magához, majd édesapámat. Nem győzött panaszkodni, hogy
mekkora csalódást okoztam, hiszen eddig semmiféle panasz nem
lehetett rám. Humán tantárgyakból különösen tehetséges,
szorgalmas fiú voltam, éppen nyáron akartak elküldeni Zánkára,
az úttörőtáborba. Nem értette, miként tévedhetett ekkorát.
Apám nyelt egy nagyot, mielőtt megszólalt: „Az igazgatónő
szemléletes és páratlanul szuggesztív előadásmódja nyilván
annyira felkeltette a fiam érdeklődését Kun Béla iránt, hogy
őszinte kíváncsiság ébredt fel benne további sorsa iránt...”
Az igazgatónő végül úgy döntött, hogy lehetőséget kínál
a jóvátételre. Ebben a döntésében nyilván közrejátszott
az is, hogy minden tavasszal apám szerzett buszt az iskolai kiránduláshoz
és a szülői munkaközösség elnökeként mindenféle kulimunkával
meg lehetett őt bízni. A jóvátétel úgy történt, hogy fel
kellett keresnem a Kommunisták Magyarországi Pártja megalakulásának
Emlékmúzeumát, a Visegrádi utca 15. szám alatt, ahol a
mozgalom 1918 novemberétől működött. Megnéztem a ház külső
falán elhelyezett márványtáblát, a különszobát, ahol
bemutatták a Kun Bélára vonatkozó emléktárgyakat, a zászlókat,
a párttagsági könyveket, a fegyvereket, a Vörös Újság néhány
megsárgult példányát, a vezetőket megörökítő fotókat. A
múzeumban kapott prospektusból kivágott képeket beragasztottam
füzetembe, melyet a következő órán bemutattam a tanárnőnek,
aki megtérésemet jeles osztályzattal jutalmazta.
– Senki ne
higgye, hogy a bolsikba szorult némi jószándék irántunk –
szólalt meg Bódi Dani –, az elkövetkezendő hónapokban ez
nyilvánvalóvá válik, utcafelelőseik gondoskodnak arról, hogy
lejárassanak mindent és mindenkit, aki útjukban áll a hatalom
visszaszerzésében.
– Soha többé
nem juthatnak szerephez Magyarországon a mi szavazataink által,
erről kell meggyőzni, akit csak lehet – zárta le a témát Hörcsög
csapos.
Borbély László
|