2013.02.15.

Az allegória kolozsvári mestere

A gyökért nálam mindig az újjáéledést szimbolizálja, azt, hogy nincs semmi veszve

Horváth Szőke Gyöngyvér grafikusművész Kolozsváron született művészcsaládban. Édesapja jazz-zenész, ő maga is először a színészi pálya felé kacsintgatott. Végül is a Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémia mellett döntött, ahol 1977-ben végzett. Éveken keresztül külső munkatársa és illusztrátora volt a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapoknak, több mint negyven könyvet illusztrált. Többnyire rézkarcot és kollográfiát készít, de nem idegen tőle a pasztell sem. Méltatói szerint már kora alkotásaiban megjelenik az elmúlás fájdalma és az elmúlás elszenvedésének kínjai, de az erőteljes reménye is annak, hogy van még jövőnk, dolgunk, hivatásunk itt, ezen a földön. 1979-től rendszeresen kiállító művész. Csoportos kiállítások: 1977-1989 -rendszeres résztvevője voltam a megyei grafikai tárlatoknak valamint az országos grafikai biennáléknak; 1990-2011 közös tárlatok: Kolozsvár, Nagyenyed, Zsoboki Alkotótábor, Bukarest, Beszterce, Szováta, Torda, Budapest, Bombey, Kairo, Olaszország -Rimini-, Stockholm, EMMP Apáczai Galéria.

Alkotótáborok: Zsobok (1999), Inter-Art Nagyenyedi Nemzetközi Alkotótábor, ahol egyben a grafikai műhely vezetője is (2008-2011).

Kulturális értékeinket népszerűsítő közművelődési tevékenységért az EMKE 1992-ben és 1996-ban adott át elismerő oklevelet.

***

Horváth Szőke Gyöngyvér Kolozsvár külvárosában él, férjével, Horváth László fotóművésszel. A műteremlakás telis-tele képekkel, fotó-remekművekkel. A művésznő maga a megtestesült jókedv, optimizmus, derű. Sokan felkeresik lakásán, hogy gyönyörködjenek a képeiben, esetleg vásároljanak is belőlük, hiszen, ahogy állítja, itt mindenki megtalálja a kedvének valót. A rokon múzsák gyermekei, színészek, zenészek, énekesek is felkeresik, mikor igazán szép, és méltó ajándékkal akarnak kedveskedni kollegáiknak. A nagyszobában, az ablak mellett egy kötegben 20-30 alkotás, ezek adták a tavaly késősszel, a kolozsvári Minerva Házban megnyílt kiállítás anyagát.

Tematikus kiállításról volt szó?

–Nem, hanem két technikát „vonultattam fel.” Az egyik falon szerepeltek a kollográfiák, míg a másikon a vegyes-technika által készített művek.

Azt mondják kolozsvári barátaim, hogy a vegyes-technika egy teljesen személyes „recept”, külön találmány.

–Azt nem mondom, hogy én találtam fel, azt sem, hogy a világon csak én művelem ezt a technikát, de egy biztos, Kolozsváron rajtam kívül így senki sem dolgozik. Arról van szó, hogy az alapozás, az ún. folyatás a véletlenre van bízva, majd arra rajzolok rá. Eddig azonban nem tudták sokan, miként tudok ilyen hatást elérni, s mivel is folyatok rá az anyagra. Mert nem tus, nem tinta. Annyit elárulok, hogy egy olyan spray, ami csak vizes alapon működik.

Több grafikája témája torockói. Alkotótábor működik ott?

–Nem, hanem minden évben három napot Torockón töltök. Aki már járt arra, nagyon jól tudja, milyen hatással van a táj az emberre, hát még egy művészre, aki sokkal érzékenyebb a természet szépségeire.

Vázlatot készít a témáról, vagy fotó alapján dolgozik?

–Vagy fotót készítek, vagy a fejemben rögzítem a tájat, de a lényeg, hogy nem egy az egyben, naturalistán adom vissza a látványt, hanem „átszűröm magamon”. Tehát úgy látja a közönség, ahogy akkor én láttam az adott tájat, vagy annak részletét.

Milyen stílusba sorolná be magát?

–Nem ön az első, aki nekem szegezi ezt a kérdést. Allegorikusnak szoktam nevezni művészetemet, mert akármennyire is elvont, mégis mindegyik képnek megvan a mondanivalója. Ezzel azt is ki akarom hangsúlyozni, hogy nem öncélúan készülnek alkotásaim.

Csupán a véletlen műve, hogy több grafikáján fát ábrázol?

–Valóban alapmotívum nálam a fa. Ez arra vezethető vissza, hogy legelső munkáimnál ott van a képen a gyökér. A gyökért, ami nálam mindig az újjáéledést szimbolizálja, azt, hogy nincs semmi veszve. Hiszen a gyökért is rügyezhet. A fa pedig maga az életerő.

Ezt az erőt közvetítik grafikái a kiállításokon. Előfordul, hogy annyira megtetszik valakinek ott az egyik képe, hogy meg is vásárolja?

–Nem titkolom, hogy az is a kiállítás célja, hogy meg is vásárolják képeimet. A kiállítás így reklám is, ami segíti a képeladást. Egy kiállítás után 3-4 hónapig él a közönség tudatában az, hogy milyen képzőművészeti anyagot is találhatnak meg nálam, és így időként fel is keresnek.

A kész anyagból vásárolnak, vagy megrendelik a műveket?

–Nálam annyira változatos a témakör, hogy nincs ember, aki ne találna olyasmit, ami kedvére való legyen. És őszintén: nem szeretek rendelésre dolgozni. Azt sem, hogy valaki megszabja a témát. Van, mikor felkeresnek zenészek, hogy valamilyen zenei témájú grafikát alkossak, ilyenkor még engedékeny vagyok, s megszületnek a Kékszakállú, vagy a Bajazzók-ábrázolások.

Ha már a zenés színháznál tartunk…Igaz, hogy először a színészi pálya vonzotta?

–Pontosan így van. Annyira megszerettem az irodalmat, a verseket és a zenét, hogy mindezt utólagosan kitűnően tudtam gyümölcsöztetni munkáimban. Ha az ember a szürke hétköznapokban él, dolgozik, és az újságban a politikai, gazdasági híreket olvassa, akkor mindez kihatna alkotásaira. Nem hiába, hogy munkáimban ott van a szimbolikus mondanivaló, az az allegória, ami tudattalan is felszínre tör az irodalom és a zene szeretete miatt.

A főiskolán országos elsőként végeztem

Mikor derült ki, hogy van tehetsége a rajzoláshoz?

–Már kisgyerekkoromban szerettem rajzolni. Nagyapám színházi díszletmester volt és otthon festegetett. Így maga a művészi légkör nem volt tőlem idegen. Édesapám zenész volt, s emellett nagyon jól rajzolt. Tehát nagyon jó géneket örököltem. Így született meg a rajzolás és a színház iránt a vonzalmam. Még 18 éves korom előtt döntöttem úgy, hogy mégsem a színpadot választom. Akkor a színi pályára nagyon nagy volt a versengés. Egyik kitűnő osztálytársnőm már az előkészítők idején jobbnak bizonyult nálam, és versenytársam lett volna. Csoma Juditról van szó, aki játszott a Nagyváradi Állami Magyar Színház, a debreceni Csokonai Színház, a Miskolci Nemzeti Színház, a Szegedi Nemzeti Színház, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház, a Bárka Színház és a Nemzeti Színház darabjaiban is. Én pedig a színházról a képzőművészetire váltottam. A hirtelen váltás miatt azonban nem sikerült elsőre a jelentkezésem. Ezután egy tanár segítségével sikerült elérnem a kellő szintet, hogy bejussak a főiskolára, ahol szorgalommal, kitartással országos elsőként végeztem. Ez azért jelentős, mert két képzőművészeti akadémia működött akkor: Bukarestben és Kolozsvárott. Grafika-szakra jártam, mert ahhoz, hogy enyhén felkészületlenül festészeti, vagy szobrász szakra jelentkezzem, annak semmi értelme sem lett volna.

A ’70-es évek vége felé volt-e meghatározó stílus a főiskolán?

–Ez nem volt jellemző. A kolozsvári képzőművészeti akadémia mindig is nyitottságáról volt híres, és engedte a diákokat, hogy szabadon alkothassanak. Nem tudok olyanra visszaemlékezni, hogy valaha is ránk kényszerítettek volna egy témakört, vagy kifejezési formát. Nagyon jó tanáraim voltak, és arra törekedtek, hogy alapos technikai tudást adjanak át a grafikai mesterséghez. Mindez azért lényeges, mert a grafikai munka nagyon szerteágazó. Kezdjük az egyszerű ceruzarajzzal, tollrajzzal, szénrajzzal, majd jönnek a sokszorosítások, mint a litográfia, a rézkarc-eljárások, a kollográfia, a linóleummetszés. Egyesek megelégszenek azzal, hogy mindezt megtanulták, és megmaradnak kitűnő rajzolónak. Mások mindezt továbbviszik, és kitűnő rajztudásukat például litográfiába gyümölcsöztetik.

Több interjúban nyilatkozták, hogy mindennek az alapja a rajz. Aki nem tud jól rajzolni, jó szobrász sem lehet.

–Ezzel teljesen egyetértek. Azt szokták mondani, hogy Picasso húzott két vonalat, és milliókat ért a munkája. Azt elfelejtik, hogy ő előtte megtanult rajzolni, és ezt be is bizonyította. Pollock, az absztrakt expresszionizmus fő alakja is először megmutatta a nagyközönségnek a rajztudását.

Az akadémiai diplomához vizsgamunkát is kellett készíteni?

–Diplomamunkát készítettünk, amihez minden végzős diáknak külön terem állt rendelkezésére, mert 20-30 darabos kis kiállítást kellett létrehoznunk. De meg is kellett ezeket védenünk, tehát beszélnünk kellett a művekről. Akkor még belső keretek közt folyt a vizsgáztatás, de ma már kiviszik a végzősök műveit a nagyközönség elé és galériákban, múzeumokban rendezik meg számukra a diploma-kiállítást.

Kit tart mesterének?

–Feszt Lászlót. Ő grafika szakos főiskolai tanár volt és tíz éven keresztül a kolozsvári képzőművészeti főiskola rektora. A kollográfia-technikát ő honosította meg az országban, és majdnem mindent, amit tudni lehet róla, azt átadta a diákoknak. Azért majdnem mindent, mert egy kicsinyke titkot nem adott át, azt, ami az egyéniségéhez tartozott. Feszt László kleze alól került ki a mai erdélyi könyv- és folyóirat-grafikusok derékhada. Irodalmi vonatkozású munkái közül kiemelkedő Szabó Gyula Gondos atyafisága 1. és 2. kiadásának, Benedek Elek Százesztendős jövendőmondó c. gyűjteménye két kötetének, Huszár Sándor Kokó, a bohóc, Szemlér Ferenc Egy életen át, Hornyák József Romantika c. köteteinek és a Horizont-könyvek első sorozatának kötésterve, borítója s illusztrációja. Sütő András néhány művét és Szőcs Géza számos kötetét Feszt László illusztrálta. Szívesen foglalkozott könyvjegygrafikával is. Már első külföldi jelentkezése alkalmából 1972-ben elnyerte Dániában a XIV. Nemzetközi Ex Libris Kongresszus pályázatának II. díját.

A diplomát követően hol sikerült álláshoz jutnia?

–Létezett nálunk is művészeti alap, és a fiatalok számára a Műhely 35 Fiatal Képzőművészek Szövetsége. Ezek a szövetségek kiállításokat szerveztek, bemutatkozási lehetőségeket adni. A művészegyleti tagságot meg lehetett pályázni. Sokan ezt nem siették el, mert az egyleti tagság kötelezettségekkel is járt ám a szocialista érában. Így én is csak a ’90-es években lettem az egyesület tagja. Addig dolgoztam: gyermeklapoknál voltam, pl. a Napsugárnál, és a mostani Szabadság újság elődjénél, az Igazságnál végeztem grafikai munkákat.

Felsőbb helyről leszóltak, hogy mégse foglalkoztassuk, mert nincs tapasztalata

Ott viszont meg volt határozva a téma…

–Ez igaz, de ki lehetett bírni. Kis színes írásokhoz, tudósításokhoz, faluriporthoz kellett grafikákat készíteni. Ez számomra nagyon kedves foglalatosság volt, ahogy a gyermekirodalomban való közreműködésem is. Ha újabb és újabb könyv illusztrálására kértek föl, akkor tudtam, meg vannak velem elégedve. Mit tagadjam: nálunk is működött az a rendszer, hogy a régi, jól bevált, jól ismert grafikusoknak adtak munkát, és szerencsés volt az a fiatal, aki lehetőséget kapott egy illusztrációhoz. Az is lehet, hogy féltek az „új kéztől”. Így aztán ugyanaz a név évtizedeken át szerepelt. Sosem felejtem el azt, mikor vittem a próbamunkát a kiadóhoz, és ott hatalmas örömmel fogadták azt, s kérték, várjak az értesítésre. Vártam néhány hónapot, mire azt mondták, felsőbb helyről leszóltak, hogy mégse foglalkoztassuk, mert nincs tapasztalata. Egy ábécéskönyvet kellett volna illusztrálni a tankönyvkiadónak…Erre nem voltam alkalmas.

Mindez mennyiben változott meg 1990-ben?

–Nagyon sok új kiadó jelent meg, és ők jobban megbíztak a fiatalabb generációban. Lehet, azért kaptunk több munkát, mert nem kellett annyi tiszteletdíjat fizetni nekünk, mint a már befutott illusztrátoroknak, de mégis rendszeresen kaptuk a munkát. Előtte csak vártunk a sorunkra.

Kiállító művészként mikor szerepelt először?

–1979-ben volt az első komoly megmérettetés a Korunk Galériánál. Ez az intézmény nagyon pártolta a fiatal és tehetséges magyar képzőművészeket, ezért, mikor nagyon nagy híre kelt, akkor betiltották. Végül is újjáéledt, s most megint működik.

Mennyire nehéz egy grafikát befejezni, „útjára engedni”?

–Számomra nehéz. Sokszor előfordul, hogy kollégám nézte a végkifejletet, de én még mindig matatattam, nekem még valami hiányzott…S megkértem kollégámat, szóljon rám, hogy fejezzem be a művet. Arra is van példa, hogy félreteszem a munkát, újnak kezdnek neki, és aztán visszatérek hozzá. Bár ez utóbbi festőkre jellemző, de a grafika világában is működik.

Sokszor azon vitatkoznak, mit is ábrázol a kép, mit akarok egy-egy szimbólummal kifejezni.

Maga a határidő mennyire „ellensége”?

–A tárlatok alkalmával nem az. Amikor kiállításokra jelentkezem, s kitűzik a dátumot, addigra elkészül az anyag, és én pontosan tudom, hogy mit állítok ki. Azért nincs gyakran egyéni kiállításom, mert nem szeretek ugyanazzal az anyaggal a közönség elé lépni. Még az is zavar, ha muszájból kettő-három művem már ki volt állítva.

Az erdélyiség mennyire határozza meg a tematikát?

–Mindenkinek az életére hatással van az, hol született, hol élt. Az erdélyi magyar és a magyarországi képzőművészek élete között nagy volt a különbség, hiszen mi kisebbségi létben éltünk. Odaát nem kellett olyan dolgokkal szembesülni, hogy azért nem jelenhet meg valaki, mert Attilának hívják, és nem Bogdánnak. Az erdélyi magyarok többségének más hazát kellet keresni, és megjelent a kérdés: mi van a gyökerekkel. Az idősebb művészgenerációnál ezek az erős érzelmi dolgok akarva vagy akaratlanul az alkotásokra is rányomták a bélyeget. Az első pécsi kiállításom alkalmával azt mondta a kritikus a megnyitón – kissé cinikusan szólva, azért szeretem a megnyitókat, mert legalább megtudom, mit is akarok – , hogy az erdélyi gyökerek megjelennek a grafikáimon. Akkor ezt furcsállottam, holott a tudat alattiból biztos előtörtek. Egyébként nem vagyok filozofikus alkat, hogy sokat gondolkozzam a munkáimon, azt tegye, aki nézi. Az pedig külön elégtételt jelent számomra, hogy a munkáim megszólítják a közönséget. Sőt! Sokszor azon vitatkoznak, mit is ábrázol a kép, mit akarok egy-egy szimbólummal kifejezni.

A magyarországi kortársak közül pedig többen a szakmának, egymásnak, és nem a közönségnek alkotnak.

–Ezt nem is értem, hiszen a művész nem lehet önző. Az író sem magának ír, így a művész is kifele alkot. Sokszor a legbenső, legféltettebb titkát tárja föl egy-egy alkotásban. Olyan hangulatot, amit másként, szavakkal képtelen kifejezni, mert nem a szavak embere. Jómagam az örömömet és a bánatomat is beleteszem a munkámba, kiadom magamból az alkotás folyamán – míg más azt teszi, hogy pletykál egyet a szomszéd asszonnyal. Mindezzel nem azt mondom, hogy a művész legyen megalkuvó, és a közönség ízlése szerint alkosson. A közönséget kell felhozni a mi szintünkre, és ízlést adni, és nevelni. Elsősorban saját magamnak kell elégedettnek lennem az alkotásommal, mert meg se mutatok olyan munkát, ami szerintem nem ér el egy színvonalat. Ha elfogadom azt, amit alkottam, akkor jöhet bármilyen negatív kritika, nem érdekel.

Tanítással foglalkozik?

–Régebben amatőr szinten foglalkoztam gyerekekkel. De akkor nem is rajzot tanítottam, hanem valami mást. Akkor éltem ki színésznői hajlamomat, hiszen verses összeállításokat is előadtunk a gyerekekkel.

Fontos, hogy a képzőművész, ameddig alkot, tanuljon is?

–Az elmúlt tíz évben nagyon sokat tanultam másoktól, fiataloktól, sok mindent elfogadtam másoktól, technikában kísérleteztem, és még most is szeretek új dolgokat csinálni, és nem skatulyáztam be magam egyetlen egy irányba. A vegyes technikám miatt felismerhetik grafikáimat, de nem azért, mert Horváth Gyöngyvér 30 éven keresztül ugyanazt rajzolja.

Medveczky Attila