|
 2013.02.15.
„Minden
helyökön az prédikátorok az evangéliumot prédikálják,
hirdessék, ki-ki az ő értelme szerint”
(Orbán Balázs: Torda város és környéke)
Az 1829-ben
Lengyelfalván született Orbán Balázst sokan a legnagyobb székelyként
emlegetik. Nem véletlenül, hiszen a tudós báró élete máig példaértékű.
A székely polihisztor, országgyűlési képviselő egyik
legnagyobb erénye a kitartó szorgalom mellett talán a népe iránti
önzetlen szeretet volt. A fiatal báró Székelyudvarhelyen
tanult, majd 16 éves korában családjával együtt Konstantinápolyba
költözött, mert szüleit egy hosszú ideig tartó örökösödési
per kötötte le. A tárgyalások eredménytelenül zárultak, a görög
származású nagymama mesés vagyonához nem juthatott hozzá az
Orbán család. Így annak ellenére, hogy főnemesi cím
birtokosai voltak, vagyonuk nem hasonlítható össze a
Nyugat-Magyarországi arisztokráciáéval. Orbán Balázs lehetőségei
szerint szívesen szánt közcélokra, elsősorban kulturális
kezdeményezéseket támogatott. Élete első nagyobb adománya
azonban kevésbé békés: az 1849-ben Konstantinápolyban családjával
tartózkodó, akkor 18 éves báró fegyverrel siet a forradalmi
harcokat vívó Erdély megsegítésére. Ötven huszárt
fegyverez fel, a monarchia határát azonban még nem érték el,
amikor a világosi fegyverletétel híre visszafordulásra, száműzetésbe
kényszeríti. A hazájától való távollét éveit a báró
ismeretszerzésre, utazásra szánta. Nemcsak könyvekből tanult,
kereste a kiemelkedő emberek társaságát, barátjává vált
Kossuth Lajos, de jó viszonyt ápolt Victor Hugoval is. Hazatérése
után példátlan közéleti pályát futott be, maradandó értéket
alkotott tudósként és politikusként is. Orbán erős jellemét
sokan méltatták, ám elegendő tetteit felidézni: a báró
1881-ben már országosan ismert és elismert egyéniségként Székelykeresztúron
kampányolt második képviselői mandátuma megszerzéséért.
Meglepő módon vereséget szenvedett a kormánypárti jelölttel
szemben. Orbán nemes bosszúhoz folyamodott, egy magánalapítványt
hozott létre a székelykeresztúri unitárius gimnázium
legjelesebb diákjainak ösztöndíjára. A demokratikus értékek
iránti elkötelezettségét jelzi, hogy az ösztöndíj odaítélését
is a diákokra bízta, titkos szavazással az ifjak dönthették
el, hogy maguk közül kit tartanak méltónak a pénzjutalomra. A
sikertelen keresztúri kampány után Orbán Beretyóújfalu képviselőjeként
jutott be az Országházba, ahol az Osztrák-Magyar Monarchia
legszegényebb vidékeként számontartott Székelyföld értékeit
képviselte. A legnagyobb, Székelyföldnek szánt adománya Orbánnak
azonban kétségtelenül nem anyagi. Politikusi pályája előtt
1862 és 1868 között bejárta az egész régiót, megközelítőleg
500 települést keresett fel, hogy információkat gyűjtsön
nagy művéhez. A Székelyföld leírásával Orbán óriási
szolgálatot tett szűkebb szülőföldjének, munkája ma is nélkülözhetetlen
történészek, újságírók, tanárok számára. A hat kötet értékét
jelzi az a tény is, hogy a megjelenés óta eltelt 150 évben,
ebben a témában nem született az Orbánéhoz mérhető tudományos
munka. Orbán Balázs 1890-ben halt meg Budapesten, végrendeletében
vagyonának nagy részét közcélokra hagyta: „családdal nem lévén
megáldva, a magyar népet tekintem családomnak, s azt is kívánom
főörökösömnek tenni.”
Az archeológiai kutatások során bebizonyították, hogy
a
mai Torda
város már az őskortól létezik. A leletek amelyeket e városban
és környékén találtak bizonyítják, hogy itt az ember a történelem
által ismert minden lépcsőfokon jelen volt. Leletek bukkantak
fel a Tordai- és Túri hasadékban, hiszen itt a barlangok nagyon
jó védőhelyet nyújtottak az ősemberek számára, de mivel az
ásatások sokaságban nem dicsekedhetnek, és mivel nincsenek írott
bizonyítványok a találatokról, eddig csak kő és bronz szerszámokat
ismertek el, amelyek mellett kerámiadarabokat találtak. Ezek
tisztán bizonyítják az emberi élet, az emberi település
nyomait. Meglehet az is, hogy pontosabban és jobban vezetett
kutatások elvégzése után a városban sokkal több bizonyítványt
találhatnak az akkori lakókról, és ezzel tudnák bizonyítani,
hogy a város létezése nem csak 2000 évre nyúlik vissza, hanem
időszámításunk előtt sokkal hosszabb időszakra. Viszont ezt
már részben bizonyíthatjuk, mert Claudios Ptolemajos a „Geographia”
című művében megemlíti a Patrovissa települést. Tekintettel
arra, hogy ez az írás sokkal Jézus születése előtt íródott,
arra következtethetünk, hogy a város is sokkal hamarabb létezett.
Tehát amikor a rómaiak meghódították Dacia-t a város területén
emberi aktivitásra bukkantak. Még a dákok kora előtt a környéken
már a lakósok bányásztak vasércet és sót. A város természeti
adottságainak köszönhetően fontos része lehetett a dák
uralomnak is de a leletek hiánya miatt azt kellene mondjuk, hogy
a történelem hallgat egy korról, viszont sokkal többet beszél
a városról a rómaiak megérkezése után. A honfoglaló
magyarok egyik erdélyi várukat Szent-Miklósvár néven – más
források szerint Aranyosvár – Potaissa romjai felé emelték,
az Aranyos hídfőjén a rómaiak által művelt sóbányák védelmére.
Szent István által Erdélyben szervezett két megyének egyik székhelye
Torda vármegye volt. Az első oklevél, amely a várost Tordavárnak
nevezi, I. Gézának 1075-ben írt adomány-levél, amelyben a hídnál
szedett sóvámot és a zabos lóvásár jövedelmét a Szent
Benedek apátságnak rendeli. 100 év eltelte után egy újabb
oklevél elárulja, hogy a király a sóaknák művelésére behívatta
a szászokat, akik elfoglalták a római castrumot.
Az 1241-es tatárjárás
után a város nagy része elpusztult a környező falvakkal együtt,
de a lakosság nagy része a Tordai hasadék barlangjaiba meghúzódva
megmenekült. Ezek után a város gyorsan felvirágzott, hiszen V.
István 1269-ben Torda lakóinak önkormányzatot ad.
Orbán Balázs 1889-ben fejezte be Torda város és környékét
bemutató nagyszabású dolgozatát. A könyv elején a város
fekvéséről kapunk képet. Torda területe tájrajzilag északról
délnek lejtősülő alakulást mutat. A Nagy-Szamos és Aranyos közt
vízválasztót alkotó magas hegyláncolatnak délkelet irányba
való húzódása szabta meg ez alakulás természeti föltételeit.
E vízválasztó legmagasabb csúcsát, a
762 m
. magas Felek melletti Szupra rüptüt követik a 6–700 m. közt
váltakozó Szálastető, Nagy-Kis-Csolt, Pripor, Zigla és a
hatalmas Gorgány, melyeknek dél felé hanyatló kifutványai
fokozatosan egy termékeny fennsíkba olvadnak be, mely fennsík
keletről a Mezőség kopár bérceire, délről az Aranyos termékeny
terére támaszkodik, míg nyugatról a Torda-hasadékot magában
rejtő Kövesbérc, régen Nagy-Királyerdeje nevű hegyláncolat
által van körülhatárolva. E terjedelmes fennsíkot az északi
felén elhúzódó vízválasztó-hegység szakadékaiból eredő
patakok délnek irányuló völgyületei szeldelik át. E patakok
közt legjelentékenyebb a kolozsvári országút által átszelt
Felek alján eredő Rákos pataka, melynek völgyében és mellékvölgyületeiben
számos község helyezkedett el. Itt az általános jellemzésnél
csak azt említem fel, hogy – a miként a Torda-táji patakoknál
szokásos – e pataknál is egy valóban nagyszerű hegyrepedést
vagy sziklaszorost találunk, mert a Kövesbércnek Dobogó nevű
kifutványa az egész völgyet áttorlaszolván, a Rákos pataka kénytelen
volt ennek tömör mészkő-sziklái közt utat vésni magának.
Így állott elő a túri hasadék, mely Túr községtől csaknem
Koppándig terjed s egyikét alkotja szebb sziklaszorosainknak,
mely még a világhírű tordai hasadék közelében is, méltó bámulat
tárgya. Majd ezt – annak helyén – tüzetesebben fogom
ismertetni, itt a helyrajz kiegészítéseként csak azt említem
fel, hogy Koppándon alól a szikla kataraktái közül
kiszabadult Rákos patakának völgye kiszélesedik, s miután a
Dobogó keleti alján lefutó Nagy-Sóspatakot felveszi, völgyülete
oly tág kiterjedésűvé lesz, hogy ott egy nagyobb szabású város
elhelyezésére alkalmas tér nyílik. A Rákos patak ezen alsó
öblözetében, vagyis egészen az Aranyos folyóig lenyúló és
a Keresztesmezőre nyíló tövében (torkolatában) helyezkedett
el Torda városa a szélesség 46° +
25’
+
0”
és hosszúság 41° +
25’
+
40”
körméretei alatt.
Tordán
a só kitermelése felszíni kamrák formájában már a rómaiak
idején megkezdődött, a bányászatot igazoló dokumentumok
1271-re vezethetők vissza, amikor hivatalosan is létrehozták a
sókamarát. A ma is létező sóbányát 1690-ben nyitották meg.
A XVII. század vége és a következő század eleje fellendülést
hozott az erdélyi bányászatban a Bécsi Udvar által hozott
rendelkezéseknek köszönhetően, melyeknek célja a régió
gazdasági megerősítése volt. A sót legelőször -statikai
okok miatt- a harang formájú nagytermekben termelték ki (József,
Mária Terézia és Antal termek), majd 1850 után a trapéz alakú
aknákban folytatták. Ezzel az ásási móddal nagyobb mennyiség
kitermelése vált lehetővé ugyanabban a mélységben. 1853-ban
elkezdték a Ferenc József galéria ásását, melynek teljes
hossza
917 méter
. Ezzel egy időben felújították a Mária Terézia aknát, és
mellette megnyitották a Gizella és Rudolf aknákat is. Egy-egy
ilyen akna méreteire jellemző, hogy több százezer tonna sót
biztosított, több évtizeden keresztül. A sót mindvégig szakképzett
bányászok termelték ki, a függőleges kiemelés pedig lovak által
húzott csigaszerekezettel történt. Az aknákban faggyúviaszos
gyertyákkal, gyertyákkal és fáklyákkal világítottak. A só
kitermeléséhez soha nem használtak robbanóanyagot, csak kizárólag
emberi erőt. A bánya 1840-ben kritikus gazdasági helyzetbe került,
mivel a marosújvári sóbánya egyre nagyobbá vált, de az
1850-es években a trapéz alakú tárnák megnyitásával a
kitermelés újabb lendületet kapott. A sóbányában 1932-ben állt
le a munka, ma már csak turisztikai látnivaló és gyógyhely.
Orbán Balázs könyvében rámutat, hogy a tordai sóaknák történelmi
fejlődését, múlt időkben való nagy jelentőségét, különböző
korszakokbeli szerepkörét, termőképességét, az azok felett
őrködés az azok művelését vezető hatóságok szervezetét,
szóval a tordai sóaknáknak történelmét és ez aknáknak leírását
alább külön fejezetben fogom előadni; itt, a hol a Torda városára
vonatkozó régi oklevelek regisztrálása és összefoglalásával
foglalkozom, arra törekedvén, hogy a múlt eseményeinek e tükördarabjait
összegyűjtve, egy egésszé tömörítsem, hogy így az a múlt
képét hűn visszatükrözze: leginkább a tordai sóvágóknak
adott kiváltság-szabadalom és védlevelek csoportosítására
szorítkozom, hogy így a sóbánya diplomatáriumát az érdeklődő
együttesen kapja s Torda oklevéltára ez irányban is kiegészítve
legyen. Fel kell tennünk, hogy már első királyaink a sóbányászatot
folytató udvarnokoknak és a sóművelés nagyobb mérvű űzése
végett később idetelepített vendégeknek adtak ily váltságleveleket,
azok azonban a kun- s főleg a mongoldúláskor megsemmisülvén,
nem maradtak reánk; de vonatkozást találunk azokra III. Endre
király fenn közölt 1291-iki adománylevelében, a melyet épen
annak ötletéből ad ki, hogy korábbi kiváltságleveleik Mikud
bán várában a mongolok által elpusztíttattak. Endre e kiváltságlevelét
tehát úgy tekinthetjük, mint a tordai sóvágók első
ismeretes szabadalom- és védlevelét, a mely más kedvezmények,
saját bíráskodás, vámmentesség, vásár és területek adományozása
mellett 8 napi szabad sóvágást és annak szabad elárusítását
engedélyezte. Torda régibb kiváltságleveleiben találunk ugyan
itt-ott vonatkozást és intézkedést a tordai sóvágókra, de
kizárólag ezek érdekében kiadott kiváltságlevél a királyok
korszakából nem maradott reánk, alkalmasint azért nem, mert
azon időben nem volt Tordán különszervezetű elkülönített sóvágó
osztály, hanem az udvarnokok Tordára települése és a sóvágást
űzött idegen vendégek (hospesek) beolvadása után a sóvágók,
vagy a mint nevezték, kamara fiai leginkább a tordai communitás
tagjai közül vétettek, kik bár tordai polgárok voltak s így
a város kötelékében éltek, mégis bizonyos tekintetben külön
jogviszonyok s foglalkozásuk folytán a tordai kamara-ispánok
hatóságának is alá voltak vetve, sőt mint alább oklevélileg
is ki fogom mutatni – Tordán volt rendes bírói szervezettel
felruházott kamarai törvényszék és kikötő-bíróság is,
mely nemcsak a sóvágók, hanem országos vám és más ügyekben
is intézkedett. A sóvágók osztálya Tordán azonban inkább a
nemzeti fejedelmek uralma alatt domborodik ki. Báthori Gábor,
de különösen Bethlen Gábor, e széles látkörű
fejedelem volt az, a kinek mindent felölelő figyelme, ezen az államra
nagyon hasznos osztályt dédelgette, annak érdekeit felkarolta s
polgári jogait védelemben részesítette.
Báthori 1611. október 14-én Kolozsvárról Torda elöljáróságának
– Jeszerniczky tordai kamara-ispán panasza következtében –
meghagyta és szigorúan megrendelte, hogy a tordai kamara fiait (így)
és sóvágóit korábbi szabadalmaikban megtartsák, adófizetéssel
ne terheljék, fogsággal ne sanyargassák s különösen a
kamara-ispán tisztjébe ne avatkozzanak, hanem annak hatáskörét
tiszteletben tartsák.
|
