vissza a főoldalra

 2013.02.15. 

Közösségépítés a hagyományok útján

A semlegesség égisze alatt lehet a népbutító liberális ideológiát „elültetni” az agyakba

A Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház a romániai evangélikusok közül elsősorban a magyarokat tömörítő egyház, bár van egy szlovák nyelvű esperessége is. 2001-ig a hivatalos neve Romániai Zsinatpresbiteri Evangélikus-Lutheránus Egyház volt. Központja Kolozsvárott található, ahol január 25-én szívesen fogadott Főtiszteletű Adorjáni Dezső Zoltán a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke.

 Úgy tudom, már hagyománya vannak annak, hogy a Magyar Kultúra Napjának rendezvényeit a kolozsvári evangélikus templomban tartják. Idén milyen eseményekre került sor?

 –Valóban, a kolozsvári központi megemlékezések egyik jelentős „felvonását” évek óta nálunk tartják, mi rendezzük. Idén kissé eltértünk ettől a tradíciótól, aminek fő oka, hogy kezdetét vette a templom renoválása, ezért a Reményik Sándor Galériában tartottuk az ünnepségeket. Amikor, 2011-ben a Kolozsvári Magyar Operával együtt ünnepeltünk, és Kulcsár Szabolcsot kértük fel az est karnagyának, akkor hozzávetőlegesen négyszázan voltunk. Úgy vélem, hogy idén összesen kétszáz ember megfordult nálunk a kétnapos rendezvény alatt; teljesen megtelt a pincegaléria. Eddigi megemlékezéseink politikai diskurzusból is álltak; ami azt jelentette, hogy egy hazai és egy magyarországi képviselő tartott nálunk beszédet. Most kimaradt a politikai rész, és nem a megemlékezésre tettük a hangsúlyt. Most arra törekedtünk, hogy bebizonyítsuk, a magyar kultúra nem halt ki a múlt században, hanem még él és virágzik. Ezért mutattuk be a kortárs művészetet. Az irodalmi esten a legfiatalabb generáció költői, írói olvastak fel műveikből, és a kortárs festők tárlatát tekinthettük meg. A jövő felé való tekintés volt most a lényeg. Természetesen emlékeztünk a minden magyart összekötő nagy boltívre, a kultúrára. Nagyon sokfélék vagyunk, politikailag is meg vagyunk osztva, de aki magyar, mind befér a kultúra boltíve alá. Az idei köszöntőben is kihangsúlyoztam, hogy olyan boltívről van szó, amit folyamatosan építünk, amit minden generációnak kötelessége építeni. A jelen és a jövő idő mellett annyiban használjuk a múltat, hogy a magyar kultúra nem a „szabadban lebeg”, hanem erős gyökérrel rendelkezik. A folyamat tehát a múltban gyökerezik, amit nem szabad elfelejteni – organikusan kötődnek egymáshoz a generációk. Nem tagadhatjuk meg a múlt magyar íróit, alkotásait, mert a jelen nélkülük nem létezik. Emellett lényeges a kortársak megismerése, mert egy nemzet kultúrája állandó alkotási folyamat.

 Arról olvastam, hogy anno ökumenikus istentiszteletet is tartottak a Magyar Kultúra Napján…

 –Most viszont csak ökumenikus áhítatra került sor a templom felújítása miatt. Az oknak csak örülhetünk, mert nekifogtunk egy történelmi templom restaurálásának. Évek óta készülünk erre, de hiányoztak hozzá az anyagai források. Egyrészt ennek örvendünk, másrészt annak, hogy – mint említettem – meglepően sokan vettek részt a Magyar Kultúra Napjának rendezvényein, holott elég jelentős a passzivitás a kolozsvári közönség körében. Itt arra gondolok, hogy már nem olyan mértékben fogyasztja a kultúrát Kolozsvár városa, mint régebben.

 Mi ennek az oka?

 –Az egyik ok a bezárkózottság, míg a másik, főleg a fiataloknál a túlhajszolt életmód. A fiatal generáció este ér haza a munkából, és annak örül, ha otthon ki tud kapcsolódni, és valami nem túl agyat megerőltető műsort nézhet a televízióban. Az elfáradt, kiégett embernek ritkán van kedve felöltözni, s elmenni egy kulturális estre. Elszürkültek az ünnepek is. A tévé, a média hatalmas versenytársa a színháznak, a hangversenyeknek, mert beférkőzött az otthonunkba, és a konzumkultúra iránt nagy az érdeklődés. Természetesen ez általánosítás, üdítő kivétel mindig akad. És bizony nem ártana, ha egy kicsit erősebb marketingtevékenységet fejtenének ki a helyi magyar kultúraközvetítő intézmények. Ettől függetlenül mégis színvonalas a kulturális élet, a kínálat, de sokkal jobb lehetne. További baj, hogy hiányzik a filharmóniának az otthona. S ha már a zenét hoztam szóba, azt is hiányolom, mennyire „gyerekcipőben jár” az egyházi zene Kolozsváron. Példát vehetnénk Nagyszebentől, Brassótól, ahol az evangélikus egyházakban, annak ellenére, hogy a szászok kivándoroltak, a hajdani zenei hagyományokat még mindig megőrizték. Ott diplomás egyházzenészek működnek, míg Kolozsvárott, a legtöbb templomban dilettáns kántorok játszanak. Az egyházi vezetőknek ezt a dimenziót nagyon komolyan kéne venniük, és a teológiai oktatásba úgy integrálni, hogy a zenekonzervatóriumi zeneoktatással együttműködve egyházzenéhez értő teológusokat bocsássanak ki az akadémiáról.

 Főtiszteletű püspök úr említette a hajdani szász városokat… Ha valaki romániai, erdélyi evangélikusokra gondol, azt hiheti, hogy esetünkben csak a szászokról van szó – történelemórán úgy tanultuk, hogy Luther tanai főleg a németajkú felvidéki és erdélyi településeken terjedtek el –, holott nem csak róluk…Sőt, két evangélikus egyházszervezet létezik.

 –Akkor most én is tartok egy kis rövid művelődéstörténet órát. Amikor a reformáció beköszöntött, akkor néhány katolikus vidéket kivéve, az egész nagy Magyarország lutheránus volt. Az 1560-as évekig nemigen volt református, vagy unitárius confessio. Zajlottak a hitviták, de akkor még inkább a lutheri reformáció hatása alatt volt Magyarország. Azt is figyelembe kell venni, hogy nem volt annyira megkülönböztetve a lutheri és a helvét reformáció. A reformátoroknak nem a kálvinista, vagy a lutheránus egyház létrehozása volt a fő céljuk, hanem az egy szent katolikus anyaszentegyház megreformálása. Nagyon jelentős volt a magyar evangélikusság, ahogy ma is az, a Dunántúlon, ahol olyan reformációkori gyülekezetek vannak, akik a XVI. századtól kezdve evangélikusok. És nem csak a felvidéki német bányavárosok lettek lutheránusok, hanem a magyar települések is. Jelenleg 30 felvidéki evangélikus gyülekezetben még létezik magyar szolgálat. Továbbmenve, a belső hitviták miatt létrejön nálunk is a helvét, a kálvinista irányzat, és Erdélyben sajátos módon az unitarianizmus tör fel. Az tény, mikor a magyar és a német lakosság közt viták alakulnak ki, a magyarság hajlamosabb lesz az ő habitusához kicsit közelebb álló helvét reformáció átvételére. Azt ki kell jelenteni, nem Kálvin volt kizárólagos hatással minderre, hanem sokkal inkább Heinrich Bullinger és munkatársai. A német városok pedig megmaradnak a lutheri hitvallás mellett. Később az ellenreformáció korában a Habsburg Kancellária állapította meg, hogy mennyi protestáns püspökség működhet a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség területén. Tehát felsőbb kormányzati intézkedésről beszélhetünk. A reformáció korától egészen 1886-ig Erdélyben szász püspök volt, tehát mi magyar evangélikusok jogilag alá tartoztunk. 1848-ban a lutheránus szászok egyértelműen a katolikus udvar mellé álltak a magyar hegemóniával szemben, mert féltették előjogaikat. Így nagyon elmérgesednek az ellentétek a magyar és a szász papok között. Azt is ki kell hangsúlyozni, hogy az a magyarság, amelyik a szász püspökségen belül élt, híd szerepet töltött be a magyar és a szász kultúra között. Az ottani magyar értelmiség a szász és a német iskolákat látogatja, mert ez nem okozott számára nyelvi problémát. Híd szerepet töltenek be az evangélikus és a református egyház közt is, mert sokszor ezek a magyar értelmiségiek református lelkészként, vagy tanárként szolgáltak tovább. 1886-ban kiválik a barcasági magyar evangélikus papság a szász püspökségből és megalakítja a barcasági magyar egyházmegyét, ami a nyíregyházi püspökséghez csatlakozott. Ettől kezdve beszélhetünk önálló magyar erdélyi evangélikus egyházközösségről, először, mint esperesség jelenik meg, és a trianoni diktátum után jön létre a püspökség. Hétévnyi agonizálás után, 1927-ben végleg elismeri a román kormány ennek a püspökségnek a létét.

 Közben minimálisra csökkent az erdélyi szászok száma, de azért létezik még a másik püspökség.

 –A statisztika szerint 13 ezer lelket tart nyilván a valamikor 200-250 ezret meghaladó szász közösség. A mi egyházunkhoz pedig hozzávetőlegesen 28-30 ezer lélek tartozik. 20 évvel ezelőtt még az egész erdélyi evangélikusság elérte az 50-60 ezres lélekszámot is. A magyar és szász evangélikus egyházak között mára már kiváló testvéri kapcsolat a jellemző, a Romániai Lutheránus Egyházak Országos Tanácsa, mint jogi keret foglalja egybe a két egyház szolgálatát, közéleti megnyilatkozását.

 Beszélhetünk az evangélikus egyházon belül lelkészdinasztiákról, úgy mint a reformátusoknál, a görög-katolikusoknál?

 –Igen, a jelenség létezik nálunk is, de nem olyan szembetűnően, mint a magyarországi evangélikusoknál, vagy a reformátusoknál.

 A 28-30 ezer evangélikus számára van-e elegendő lelkész?

 –Hála Istennek nem szenvedünk lelkészhiányban. A lelkészképzésünk együtt van a reformátusokkal, mert testvéregyházak vagyunk. Trianon után is a Kolozsvári Református Teológia fogadta be az evangélikus hallgatókat. Később ez a teológia átalakult a háború után protestáns teológiává. Így az unitáriusok is ide csatlakoztak. Az ő hitvallásuk jobban eltér a miénktől, ezért az ő képzésük különálló, mi viszont egy-két tantárgyat leszámítva szinte mindent közösen tanulunk a reformátusokkal. Lelkészképzésünkben fontos szerepet töltenek be a magyarországi protestáns teológiák. Egyházunk nagy hangsúlyt fektet teológusok és lelkészek külföldi továbbképzésére, ami a minőségi felkészülést biztosítja munkatársainknak.

 Szavaiból azt veszem ki, hogy lényeges: egyházuk lelkészei ne csak lelki vezetők, hanem a közösség vezetői is legyenek.

 –Nagyon remélem, hogy ők a nyilvánosság előtt is úgy jelennek meg, hogy nem csak a szószéken lelkipásztorok, hanem a közösség életében is. Fontos, hogy a lelkészek a közösség életében építő szerepet töltsenek be. A történelmi helyzet is kötelezi őket arra, hogy a közéletben is komoly szerepet vállaljanak. Ehhez megfelelő képzettségű, lelkiismeretű ,és hitű emberekre van szükség. Azt nem tartom jónak, ha valaki aktív szerepet vállal lelkészként egy politikai pártban, de az képmutató magatartás, mikor kijelentik egyesek: a lelkészek legyenek politikailag semlegesek.

 Ez hasonlít ahhoz, hogy egyesek mondják, legyen semleges oktatás.

 –Aki ilyet kijelent, tudja ,ostobaságot beszél, mert a semlegesség égisze alatt lehet a népbutító liberális ideológiát „elültetni” az agyakba. Ennek hatását már lehet érezni.

 Többször hallani arról, hogy problémás a romániai magyar egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása. Önöktől mennyi ingatlant vettek el annak idején?

 –Sokat nem tudtak elvenni, mert nem rendelkeztünk nagy ingatlanállománnyal. Tudni kell, hogy 1886-ban az akkori kultuszminiszter nem támogatta a különválásunkat a szászoktól. Azt mondta, amennyiben létrejön az önálló magyar egyházmegye, akkor a „társadalmi béke érdekében” közös vagyont át kell engedni a szászoknak. Ez volt az első óriási veszteség. Majd a pénzek Nyíregyházára vándoroltak, s a kommunizmus ideje alatt, ami megmaradt, azt elvették. Természetesen kaptunk vissza épületeket, de nagyon lelakott, tönkrement állapotban. Visszakaptuk a saját épületünket Brassó belvárosában, azt , amit híveink építettek föl. Bírósági ítélet volt, hogy vissza kell azt adni, de az önkormányzat, mivel hozzáépített az iskolához egy kis épületrészt, beperelt, s 1 millió eurót követelt tőlünk. Végülis 130 ezer euróval ki lehetett vásárolni ezt az épületszárnyat. Miután az önkormányzat kivonult az épületből mindent összetört. Arról nem senki sem beszélt, hogy az épületet 1948-tól 2008-ig az önkormányzat, a román állam díjmentesen használta. S mi nem kértük, hogy építsenek hozzá egy új szárnyat. S úgy adták vissza, hogy szinte csak a falak maradtak meg. Kitépték a vezetéket a falakból, elvitték a mosdókagylókat is, sőt bosszúból még direkt beengedték a hajléktalanokat is az épületbe, akik minden mozdíthatót elvittek. Mi azt a lerobbant épületet gyönyörűen rendbetettük és magániskolát működtetünk benne. Természetesen a teljesen lerobbant épületeket nagy előszeretettel adták vissza, a funkcionálisakkal azonban ennek fordítottja igaz.