2013.02.15.
IN MEMORIAM CSURKA ISTVÁN
Csurka István: Gonosz, eltökélt, kíméletlen és céltudatos
ellenséggel állunk szemben
Amikor két sakkozó
kezet nyújt egymásnak és döntetlenben egyezik meg, a partinak
vége. Lehet, hogy otthon még elemzik az állást, de a sakktörténelembe
a döntetlen végérvényesen döntetlenként vonul be. Magyarország,
Orbán Viktor és az ellene és ellenünk dolgozó nemzetközi erők
esetében ez másként van. A helyzet itt most döntetlenre áll,
az euró–forint árfolyam szépen fekszik, mélyen a költségvetésben
tervezett 299 forintos szint alatt, de mindenki tudja, hogy a játszmának
nincs vége. A magyarságot másodrendűségbe taszítani igyekvő
körök – ki tagadhatná ilyenek létezését, elég csak Konrád
Györgynek a liberális kongresszuson kifejtett félreérthetetlen
szavaira utalnunk – nem elégszenek meg döntetlennel, Orbán
Viktor kétségtelen sikerével, hanem taktikát változtattak.
Egyelőre feladták a gyors spekulációs akciókkal és EU
bizottsági parancsokkal, nyomásgyakorlással való harcot, mert
ennek most rendkívül rossz visszhangja volna Európa népeinek körében.
Köszönhető mindez annak a hatalmas menetnek, annak a többszázezres,
sőt soha nem látott méretű felvonulásnak, amelyben a magyar középosztály,
határokon innen és túl kifejezte akaratát. Mind a hazai, mind
a külföldi tudósítások bal és liberális része igyekezett
ugyan ezt elbagatellizálni, de maguk a döntnökök és az illetékesek
pontosan látták, és meglepődve látta Európa érdeklődő közössége
is. Meg kellett állapítaniuk, hogy ilyet még nem láttak.
Ezért állunk most döntetlenre. Orbán engedett,
ahol engednie kellett, lemondott arról, hogy belátható időn
belül eltávolítsa a színről a nem oda való Simort, de nem
adta vissza a havi nyolcmillióját és be kellett érje rosszabb
pozíciókkal a monetáris tanácsban; más, kisebb jelentőségű
ügyekben – bírák – pedig ragaszkodik a törvényességhez.
Ha ez az állapot hosszan fennmarad még egy ellenséges MNB ellenére
is, a magyarság és Orbán nemcsak időt nyer, hanem háborút
is. Újra csökken az államadósság, valamelyest lejjebb rögzül
a benzin- és az olajár, lehet számítani a termelés növekedésére,
a munkaerő elhelyezésére, életre, mozgásra.
Mindez két tényező
együtthatása: Orbán kitűnő, nagyvonalú EU parlamenti szereplése
és a már említett tömegdemonstráció hatása. Orbánnak tanácsot
adni, hogy ezt folytassa, nagyképű dolog volna, tudja ő, hogy
mikor milyen alkalmat teremt magának és mikor mit mond. A
sikeres tömegmegmozdulás, illetve tömegmegmozdulások kérdése
azonban más kérdés. Ezeket folytatni kell, éppen azért, hogy
a számunkra kedvező döntetlen állapota fennmaradjon. Természetesen
tudja mindenki, hogy a megtörtént mozdulatot a maga méreteiben,
jelentőségében, rövid időn belül megismételni lehetetlen,
de ez korántsem jelentheti azt, hogy másutt az országban és
országosan nem szükséges megyei, városi, tájegységi felvonulásokat,
nagygyűléseket tartani. A világ ezekről is legyen kénytelen
tudomást venni. Fontos, hogy a kormány mögött kiálló magyar
keresztény tömeg mozgásban maradjon és eljuttassa mondanivalóját
közvetlen környezete még meg nem mozdult, talán nem is mindent
értő csoportjaihoz, családjaihoz, várakozó embereihez.
Leírtuk már
ezeken az oldalakon, sőt több szám óta szinte csak ezt írjuk,
hogy most megszületett valami a magyarságban. Egy összetartási
és ellenállási mozgalom, amely – akármit követnek is el
ellenünk a spekulánsok és akármilyen Magyarországot tervez is
a Lauder család és Soros György a magyar Magyarország helyébe
– ezt nem fogadja el, tömegként öntudatosan ellenáll és
soha nem adja fel. Ebben azonban líra is van, mert ha nem mozog,
bizony végül feladhatja. Szél fúvatlan nem indul. A parázs
elhamvad, ha nem rakják a tüzet. Ezért kell sorba kapcsolt vidéki,
tájegységi tömegrendezvényekkel, felvonulásokkal folytatni.
Meg kell mutatni az ellenállás keleti és nyugati, szabolcsi és
zalai arcát, láttatni kell városok és puszták sajátos
akaratnyilvánítását. Szelíd versengéssé kell tenni a
megmozdulásokat. És nem csupán felvonulásokat kell szervezni,
hanem kulturális fórumokat, élménybeszámolókat, vitákat és
vacsorákat. Ebből formálódjék ki az új magyar keresztény társadalom.
Mert döntetlen ide, döntetlen oda, nagy bajban vagyunk, változatlanul
és elsősorban magunkra kell számítanunk. Gonosz, eltökélt, kíméletlen
és céltudatos ellenséggel állunk szemben. Neki kell ez az ország.
Ha mi lemondunk róla, csak röhög a markába. Olcsón jut hozzá.
A kibontakozó nemzeti keresztény ellenállással szemben azonban
tehetetlen. Ezt is kifejtettem már itt. Most azt teszem hozzá,
hogy ennek a mozgalomnak kulturálisnak kell lennie. Ez csak
azokat a politikailag félrenevelteket riaszthatja el, akik a
politikában erősebb hatóerőt vélnek, mint amit a kultúra ad.
Ez tévedés. Minden mindig a kultúrán múlik. A jó politika
felismeri ezt, és megteremti a kulturális mozgásteret és maga
is a kultúra részévé és szolgálójává válik. Kultúrateremtésünkhöz
is Andrássy úti felvonulásunk kulturális meghatározottsága,
tisztasága volt az erőforrás. A sokszázezres tömeg politikai
célokért, egy kormány és egy kormányfő megtámogatásáért
kulturális közegként lépett fel. Nem átkozódott, hanem énekelt
és dalolt. Választékosan viselkedett, miközben maroknyi
ellenfele ordítva és ordenáréskodva, magamutogatón.
Valami nagyszerű
van most a vészben kibontakozóban. Minél több egyén, úgynevezett
kisember, aki sokszor a legnagyobb, áll ki a maga életével, tanúságtevőként
egyszerűen és bátran, minél világosabban látszik, hogyan
akar Vásárosnamény, Bugac és Mohács hozzájárulni az új
magyar kultúrához, minél többet és többször serénykedünk
akár kis jelenetek megformálásában, annál többet tettünk az
új magyar kultúráért. Csak ez ment meg bennünket.
Panaszkodó népből,
akármennyire nehezek is az anyagi körülmények, most kell
teremtő nemzetté válnunk. Ne azt magyarázgassuk egymásnak
folyton-folyvást, hogy valamit miért nem lehet megcsinálni,
hanem lássunk hozzá, próbáljuk meg! Kulturális életterünket
semmilyen bankok-tankok, semmilyen bombák és Uzi-géppisztolyosok
nem vehetik el tőlünk. Van ebben a nagy megpróbáltatásban, vészben,
világválságban és globalizmusban valami biztató kezdet,
valami magyar hajnalodás is. Ezt most bátran és világosan meg
kell állapítanunk. Lehet, mindig így volt? A magyarságot a
nagy veszélyek emelték békébeni tespedtsége fölé? De ne is
ezen lamentáljunk: csináljuk! Ez a megmaradás egyetlen módja.
Ez a cikk talán
megint rövidebb az előzőeknél, holott megismétel belőlük
gondolatokat. Akik ott voltak Szegeden és láttak-hallottak,
elmondtam nekik, hogy betegséggel küzdök. Korom is magas. Nem
tudok mindenütt ott lenni, ahol szeretnék, ahol találnék híveket
is, szidalmazókat is. De erre ma már nincs is szükség, mert
ezt a kultúrát nem a valamiképpen befutottaknak és
elismerteknek, hanem magának a népnek, a polgárnak, a
plebejusnak és ha még akad, az arisztokratának kell életre hívnia.
Gyógyulásunk is csak közös lehet: ha azt látom, hogy magvetésem
jó talajba hullott – és megjön az eső is… –, az örömtől
fogok gyógyulni. Mindannyian Isten kezében vagyunk. De mint
tudjuk, az Isten is azon segít, aki maga is megteszi a rábízott
feladatokat és törekszik. Törekedjünk, magyar testvéreim!
Ezt az országot
semmilyen hatalom, túlerő nem veheti el tőlünk, mert mi töltjük
meg magyar keresztény kultúrával.
Kíváncsi vagyok,
hol jelentik be az első megmaradási rendezvényt, felvonulást
vagy valami olyasmit, ami nekem eszembe sem jutott. Én talán elég
találékony író és egyéb figura voltam, de tudván tudom,
hogy a nép százezerszer találékonyabb nálam.
(2012. február
2.)
|