vissza a főoldalra

 2013.02.22. 

A színház nem önmegvalósító műhely

A nagyon vad avantgárd –a minden réginek radikális, túlzó elutasítása –nem más, mint „fürdőszoba színház”.

Bicskey Lukács színész, rendező 1961-ben született Szegeden. A Nemzeti Színház Stúdiójában végzett, majd a Békéscsabai Jókai Színházban, a Szegedi Nemzeti Színházban, a Szegedi Egyetemi Színpadon és a Veszprémi Petőfi Színházban játszott. Az igazi ismertséget számára az Argo c. film Pszichója jelentette. Jelenleg az Újszínház művésze.

Főbb szerepei: Ártó Mihály (Nyirő József: Jézusfaragó ember), George (John Steinbeck: Egerek és emberek), Salamon (Hegedüs Géza: Kard és Kereszt), Béna (Fellini: Cabiria éjszakái), József (Thomas Mann: József és testvérei), címszerep (Molière: Tartuffe), Rómeó (William Shakespeare: Rómeó és Júlia), Lysander, Zuboly (William Shakespeare: Szentivánéji álom), Orsino (William Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok), Jago (William Shakespeare: Othello), címszerep (William Shakespeare: Macbeth), Kreon (Szophoklész: Antigoné), címszerep (Albert Camus: Caligula).

 Azt olvastam önről, „egy ember, aki a filmekben nem főszerepeket játszik, ám meghatározó alkotást nyújt minden szerepben”. Mennyire ért egyet ezzel a megfogalmazással?

 –A filmszerepek, csak később találtak meg. Pályafutásom elején nagyon sokat játszottam színházban. 1996-ban feljöttem Szegedről Budapestre, s onnantól kezdve már nem voltam szerződésben. S akkor, egy kolleganőm ösztönzése által a véletlen hozott össze a filmezéssel, s ezután egyre több külföldi produkcióban szerepeltem.

 S azok a filmek Magyarországon felirattal mentek?

 – Angol nyelven forgattam, de újra szinkronizáltam saját magam, ami nagyon nehéz volt. Néha eszembe jutott az, s félig viccesen mondtam: hogy beszél ez fenn a vásznon, hiszen nem tudom magyarul lekövetni. Nagyon érdekes, hogy amikor én elkezdtem amerikai filmekben játszani, akkor a magyar filmek általában ismeretség alapján készültek. Mostanában indult el az a tendencia, hogy kíváncsiak más színészekre is, tehát válogatást tartanak. A külföldi filmeket viszont minden esetben casting előzte meg. Idejön a produkciós iroda, és azt gondolják, vannak olyan szerepek, melyeket itteni színészek is el tudnak játszani, s ezért sok színészt megnéznek. Jó néhány évvel ezelőtt voltam egy válogatáson, amin részt vett egy olyan kolléga is, aki abban az időben meglehetősen ismert és foglalkoztatott volt – ellentétben velem –, de azt a szerepet én kaptam meg, és nem ő. Tehát nem azon múlt a szerep, hogy ki kinek a baráti társaságába tartozik. Az volt a szerencsém, hogy nem kellett külön kapcsolati tőke, vagy filmes előmenetel ahhoz, hogy bekerüljek egy produkcióba. Csak azt nézték, mit tudok. Az egy-két mondatos szerepektől kezdve a komolyabb főszerepekig kaptam a szerződéseket. Amire nagyon szívesen emlékszem, s fontos megemlíteni, az A harag napja, amiben Miguel de Alvaradot, a negatív főhőst játszottam. Eredetileg egy kisebb szerepre castingoltak, de a rendező megkérdezte, tudnék-e egy nagyobb szerepet játszani. Megkaptam a szövegkönyvet, és kaptam három napot az angol szöveg megtanulására. Visszamentem hozzá, újból meghallgatott, és azt mondta: tiéd a szerep. Azok a külföldi produkciók, amikben játszottam főleg kosztümös és történelmi filmek voltak. Idehaza akkoriban többnyire inkább olyan realista „művész-filmeket" forgattak, melyek a jelen élet szürke oldalait mutatják be. Ha belenézünk a magyar filmgyártásba, akkor nagyon sok ilyen szürke, művészieskedő filmet találunk. Azok a külföldi filmek, amikben játszottam, nem ezt a tendenciát követik. Azok olyan közönségbarát filmek, amik üzenetet is hordoznak.

 Kimondta a bűvös szót: közönségbarátság. Ez sokak szerint egyenlő a bulvárral, a populárissal. Míg mások szerint az alternatív színjátszás csak egy mesterkélt valami, ami mögött nincs tartalom.

 A néző a színházba nem szenvedni jön, hanem mert szeretne kiszakadni a szürke hétköznapokból

 –Játszottam én már hagyományos, avantgárd, alternatív, provokatív, polgárpukkasztó színházban is. Nem csak, hogy játszottam, de rendeztem is ilyen darabokat. Végül arra jöttem rá: lehet nagyon alternatívnak lenni, de az gyakorlatilag kicsit mind a közönség, mind a színész hülyítése. Hiszen én kifejezhetem magam, megvalósíthatom magam, de ha nem találom meg azt a csatornát, ami közvetíti a közös nyelvet a néző felé, akkor a színész feleslegesen dolgozik. Így a nagyon vad avantgard –a minden réginek radikális, túlzó elutasítása –nem más, mint „fürdőszoba színház”. A közönséget viszont le kell kötni, és az is fontos, hogy a néző érezze magát jól azon idő alatt, míg a színházban tartózkodik. A színházat azért is csináljuk, hogy értsen is valamit a néző abból, amit lát. Tehát az értelemre, és az érzelemre kell hatni. De ha ezt nem azzal a szándékkal tesszük, hogy a közönség mindezt kényelmesen megkapja, akkor az nagy baj. Hiszen a néző a színházba nem szenvedni jön, hanem mert szeretne kiszakadni a szürke hétköznapokból, és olyasmit kapni, amitől kicsit jobban érzi magát. Természetesen nem rózsaszín fellegekről beszélünk, hanem valódi katarzisokról. A katarzisba pedig beletartozik az, hogy vagy sírás, vagy nevetés útján felszabadulunk. Ha valaki a civil életben kisírja magát, akkor képes megkönnyebbülni. S mennyivel jobban jár, ha nem a saját problémája miatt sír, hanem olyan miatt, ami magával ragadja, és ettől megnyugszik. Egyértelmű, hogy maga a színház is egy kommunikáció, és az csak akkor működik, ha sikerül dekódolni a mondandót. Nagyon jó bizonyos dolgokat megújítani színházi nyelvezetekben, s szükséges, hogy fejlődjön a néző színházi kultúrája, de nem játszhatunk a közönség ellen, mert a színház nem egy önmegvalósító műhely.

 Művészi részről ezeket a problémákat is felvetették, amikor a jelenlegi vezetést nevezték ki az Újszínház élére. Ki hívta ehhez a színházhoz?

 –Amikor megtörtént a váltás, akkor olvastam Dörner György és Pozsgai Zsolt céljairól, arról, hogy a nézőknek értéket, katarzist akarnak nyújtani, és örömet okozni. Mindez találkozott az én színházról és művészetről kialakított gondolatommal és céljaimmal. Dörner Gyurit még stúdiós koromból ismertem, előttem végzett a főiskolán, és a Nemzetiben játszott fiatal színészként. Majd a veszprémi színházban találkoztunk. Zsolttal személyesen eleddig nem találkoztam, de mikor ide jelentkeztem, mondta, ismeri a pályámat. Mivel mindhármunk közel azonos művészeti célt akar megvalósítani, így nekiláttunk a közös munkának.

 Anyukámék nagy reményeket fűztek ahhoz, hogy valamikor olimpikon lesz belőlem

 És nekiláttak a közös munkának. Holott eredetileg tornásznak készült.

 –Ez így van. Általános iskolában a testnevelés tanárom látta, mennyire ügyes vagyok, és arra bíztatott, hogy járjak a SZEOL tornász egyesületébe. Ezt meg is tettem, és az igazi, klasszikus tornára jártam. Tehát voltak talaj, gyűrű, korlát-gyakorlatok. Természetesen tornaversenyekre is vittek, és különösebb megerőltetés nélkül nyertem az érmeket. Anyukámék nagy reményeket fűztek ahhoz, hogy valamikor nagy olimpikon leszek. Akkoriban indult el Szegeden a Tisza-parti gimnáziumban egy testnevelés tagozat. Így adta magát, hogy odajárjak. A tornászegyesület viszont megszűnt, így aztán sok mindent kipróbáltam helyette. Testnevelő tanárunk atléta volt, így azt mondta, atletizáljak. De az nem tetszett, mert nagyon sokat kellet futni. Rövidtávon még jó voltam, de már 800 méteren nem igazán. Így kitaláltam, kajakozni megyek. Ami nyáron jó is volt, de télen, az alapozásnál, nagyon sokat kellett futni. Ezért a kerékpárra váltottam. Közben az iskola csapatában kitalálták, hogy álljak be a kapuba, mert látták, jók a reflexeim. Így lettem a kézilabda csapat, majd a SZEOL focicsapatának a védője. Másodikos gimnáziumban viszont már többet jártam az iskola színjátszó csapatába, mint edzésekre.

 Mint tornásznövendéket ennyire érdekelte a színház?

 –Elsősök voltunk, és az első órák egyikén jöttek egymás után a szakkörök vezetői, s elmondták, hogy délután milyen foglalkozási lehetőségek vannak. Bejött egy vékony, idősebb tanár néni, és előadta, hogy van ám irodalmi színpad is. A sok testnevelés szakos unottan és kissé gúnyos ábrázattal figyelte, arcukra volt írva: na, persze, majd mi aztán bohóckodni fogunk. Nem történt más, minthogy megsajnáltam a tanárnőt, és jelentkeztem. Tehát ez az empátia sodort a színi pályára. Nagy szerencsém volt, mert az irodalmi színpadnak olyan tagjai voltak, mint Incze József, és Farkas Ignác. Az előbbi az Újszínházban, az utóbbi Zalaegerszegen játszik. Ők ketten belesodortak a színjátszásba. Mikor többet jártam a színjátszó körbe, mint edzésre, azt mondta a testnevelés tanárom: belőled már nem lesz sportoló, az edzésnaplót a színpadvezetővel írasd alá.

 A gimnáziumot követően máris a Nemzeti Stúdiójába került?

 – Még negyedikes voltam, mikor a Szegedi Nemzeti Színházban kaptam egy-két mondatos szerepeket. Akkor rendezték meg Békéscsabán az Ábel a rengetegben c. darabot, és azt akarták, én legyek Ábel, de erre nem adott ki a gimnázium. Érettségi után nem vettek föl a Színművészeti Főiskolára, és így segédszínésznek szerződtem Szegedre. S mindez úgy volt feltűntetve a személyi igazolványomban, „foglalkozása: seg.színész”. Ezen aztán sokat vidultak az igazoltató rendőrök. A következő évben újra jelentkeztem a főiskolára, s mivel újfent nem vettek föl, a Nemzeti Stúdióba mentem. Akkor nagy rangot jelentett ott tanulni. Amit alapjaiban tudok a színészetről, azt ott, a Nemzeti Stúdióban sajátítottam el Bodnár Sándortól, a remek színész-pedagógusmestertől. A stúdió elvégzése után katonának mentem, s mikor leszereltem elszerződtem Békéscsabára. Utána felmentem Budapestre, de annyira nem kapkodtak utánam a fővárosi színházak, hogy volt idő, mikor takarításból kellett megélnem. Visszatértem Szegedre, ahol az MTV Szegedi Körzeti Stúdiójában voltam mindenes, asszisztens, majd barátaimmal megalapítottunk egy kis társulatot. Jártuk a vidéket, de nem haknicsapatot akartunk létrehozni, hanem színházat, és a kis művelődési házaknak eladtuk a felnőtt, és a gyerekelőadásokat. Mi festettük meg a díszleteket, és a jelmezeket is mi varrtuk meg. Az előadásokban négyen, vagy öten voltunk benne, hogy beférjünk egy Wartburgba. A tetőcsomagtartón pedig ott voltak a díszletek. Közben játszottam a Minerva Színpadon is, ami kimondottam amatőr volt, mi viszont, akik a vidéket jártuk, mind végzett művészek voltunk. Felvetődött, érdeklődjek a Szegedi Nemzeti Színháznál, hátha szükség van rám, de azt mondtam, csak akkor megyek oda, ha hívnak. Eltelt egy-két hét, és Árkosi Árpád rendező felkért a Don Carlos egyik kisebb szerepére. Tehát hívtak, s én mentem. Játszottam az Egyetemi Színpadon is, majd Paál István főrendező elhívott Veszprémbe, s egy év várakozás után döntöttem úgy, elszerződöm.

 Néhány szerepe: Macbeth, Romeó, Jagó, Kreon, Caligula. Camus hősének a vágya, hogy megszerezze a Holdat. Személyes lehetőségek kitágításának maximalizálását pedig a Hold megszerzése jelképezi. Önnek voltak-e pályája kezdetén irreális vágyai?

 – Caligula szerint az emberek azért nem érnek el semmit, mert nem ragaszkodnak végsőkig a kívánságaikhoz, de az is elég lenne, ha következetesek maradnának önmagukhoz. Úgy hiszem, hogy saját utunkat, céljainkat nem kell feladni, még akkor sem, ha nehézségekbe ütközünk bele. Természetesen ismernünk kell ehhez saját szellemi és fizikai határainkat, és a következetesség nem jelent buta csökönyösséget, makacsságot. A kérdésre rátérve: szerencsém volt, mert a megfelelő életszakaszban kaptam meg a főbb szerepeket. A rendező pedig azt is nézheti, maga a színész rendelkezik-e azokkal a jegyekkel, amiket a dráma adott alakja hordoz. Egyébként szinte mindenki magában hordoz minden alakot, de a színházban azt kell vizsgálni, egy színész hitelesen tudja-e a néző számára alakítani a szerepet. Mindemellett arra is hajlamosak vagyunk rendezőként, hogy a színészt beskatulyázzuk egy szerepkörbe. Rólam tudják, hogy negatív szerepkörben jó vagyok, már bizonyítottam, de rizikót vállal az, aki mondjuk komikus szerepre hív meg. Elhívtak egyszer nőnapra verset mondani, és egy szép lírai költeményt adtam elő. Az volt a legnagyobb dicséret, hogy a végén odajött hozzám egy középkorú hölgy, s elmondta: annyira utáltam magát, mert színházban és a filmeken olyan gonosz volt, s egy kicsit féltem is magától, de most megváltozott a véleményem, mert annyira szépen mondta ezt a verset.

 Milyen darabokat rendezett?

 –Amikor elkezdtük csinálni a kis csapatunkkal a Hóra Színházat, akkor gyerekdarabokat kezdtem el rendezni. Így a Misi mókust. Jónéhány mozgásszínházi előadáson túl (Bábel-világ, Ezer gyönyörű, Árnyak stb.) a Szegedi Nemzeti Színház Kisszínházában megrendeztem az Übü királyt, ami a casablancai színházi fesztiválon díjat is nyert. Az Eltévedt lovast pedig úgy vittem színre, hogy vetítéses trükköket is alkalmaztam a színpadon. Szintén a Szegedi Nemzetiben rendeztem meg Dillmann József EURÓPA Zoo c. darabját, ami a boszniai háborúról szól egy kislány emlékei kapcsán. S ami igazán érdekes volt, hogy a kislányt az én kislányom játszotta. Bevallom, nem volt könnyű őt rendezni, mert sokszor nem apaként, hanem rendezőként viszonyultam hozzá.

 Tanítással nem foglalkozott?

 –A szegedi Kelemen László Színiakadémián tartottam a fiatal színésztanoncok kérésére egy éven át minden hónapban két napos színészmesterség kurzust. Ahogy a pályán haladtam előre, mindig lejegyeztem egy-két gondolatot, s most elérkezettnek láttam az időt arra, hogy mindezt meg is jelentessem. Reményeim szerint ez a könyv nyár elején kiadásra kerül.

Medveczky Attila