|
 2013.01.01.
Olyan színházat szeretnénk
csinálni, ami értéket közvetít
Semmi nem volt érzékelhető abból, amit az Újszínház művészi
arculatáról állítanak az ellendrukkerek
Bregyán
Péter színművész 1954-ben
született. 1973-1977 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola
hallgatója. 1977-1979 között a kaposvári Csiky Gergely Színház
színésze volt. 1979-1980 között a kecskeméti Katona József
Színház tagja volt. Ezután egy évig a Pécsi Nemzeti Színházban
lépett fel. 1981–1988 között a Miskolci Nemzeti Színház színművésze.
1988–1989 között illetve 1998–2000 között az egri Gárdonyi
Géza Színházban játszott. 1989–1990 között a Nemzeti Színház
tagja volt. 1991–1992 között a Budapesti Kamaraszínházban
dolgozott. 1992–1994 között az Arany János Színházban színészkedett.
1994–1995 között a József Attila Színház tagja volt.
1995–1997 között a Thália Színházban lépett fel.
1997–1998 között a Thália Társaság tagja volt. 1998-2002 között
a Szekszárdi Német Színház tagja lett. 2002-2003 között a
Veszprémi Petőfi Színház színésze volt. 2003 és 2011 között
a Soproni Petőfi Színház tagja. Jelenleg a Turay Ida Színház
tagja és az Újszínház vendégművésze.
Főbb
szerepei (a teljesség igénye
nélkül): X (Csurka István: Deficit); János (Sarkadi: Elveszett
paradicsom); Kadó (Kálmán: Cigányprímás); Anzelm (Moliere: A
fösvény); Ridolfo (Goldoni: A kávéház); Balu (Kipling-Topolcsányi:
A dzsungel könyve); Gilbert (Albee: Mindent a kertbe); Norbert (Barilett-Grédy:
A kaktusz virága); Orazio (Goldoni: A komédiaszínház); Ödön
(Jókai: A kőszívű ember fiai); Blepsidemos (Aristophanes: A nőuralom);
Postamester (Gogol: A revizor); Steve (Williams: A vágy
villamosa); Hatcher (Williams: Az ifjúság édes madara); Tiborc
(Katona József : Bánk bán); Becket Tamás (Anoilh: Becket avagy
Isten becsülete); Almaviva gróf (Beaumarchais : Figaro házassága);
Színészkirály, szellem (Shakespeare: Hamlet); Sándor (Egri-Halász-Békeffi:
Egy csók, és más semmi); Georges Danton (Büchner: Danton halála).
Mindig teltházzal ment a
Deficit
A Deficit december 3-ai előadása után beszélgetünk
az Újszínházban. A premier október 26-án volt. Azóta jobban
„beért” a produkció?
–A mostani volt a 10. előadás. Nem volt túl hosszú a próbaidőszak
erre az igen csak nehéz darab színreviteléhez. X –t játszom,
ami nem könnyű szerep, igaz a többi sem egyszerű. Minden egyes
darab „cseperedik, növekszik” a próbák ideje alatt, majd
„felnő, megérik”, és reméljük hosszú „aggastyán”
kora lesz.
Ezt a művet a ’70-es években játszották nagy sikerrel.
Akkor főiskolásként látta a darabot?
–Láttam annak idején
az előadást. Nagyon nagy sikerrel, mindig teltházzal ment a
Deficit, annyira, hogy csak a lépcsőn jutott hely nekünk. Ezt a
darabot 1966-ban írta Csurka István, és egy ideig nem lehetett
előadni. Az akkori társadalmi és politikai környezet teljesen
eltért a maitól. Egy darab időtállóságát az bizonyítja,
hogy újra és újra előveszik a színházigazgatók. A Deficitet
az Újszínház vette elő most, és Ádám Tamás színészkollégánk
rendezte. Nem teljesen realista előadásról van szó, mert sok a
tértől független kiemelés van benne. Ezek a kiemelések szükségszerűek
voltak ennyi évvel a premiert követően. A mű mondanivalója
nem változott, ma is aktuális, viszont a hangsúlyok eltolódtak.
A mondanivaló változatlanságát és megértését az is
elősegíti, hogy bár nem a szocializmusban élünk, de mégis
izoláltan tengetjük napjainkat?
–A tömegben egyre
jobban elmagányosodik az ember. Ez igen aktuális probléma. Az
elmagányosodás jelen volt az elmúlt rendszerben is, de mára ez
hangsúlyosabb lett, többet tudunk róla, és a média is beszél
a jelenségről. Nem tudom, hogy érdemes-e ezt a folyamatot megállítani,
vagy hagyjuk, csak menjen a maga útján. Amikor az elmúlt
rendszer szorításában éltünk, lehetőség volt a közösségen
belüli élethez, de akkor az a közösség irányított volt. Ma
már nagyon kevesen érzik azt, hogy szükség lenne közösségre…Az
a négy ember, aki a darabban jelen van egy zárt környezetben,
minden információ, és külső hatás hiányában felőrli magát.
Ez a tehetetlenség a mostani ifjúságot is jellemzi.
X, Y, Z, W az alakok neve. Ez azt jelentheti, hogy nincsenek
nevek, nincsenek egyéniségek, személyiségek?
Egy négyszereplős drámáról van szó. Nehezebb ilyen
darabokban játszani, mint mondjuk egy majdnem húszszereplős
Shakespearben?
–Ahol megoszlik a
teher, ott sokkal egyszerűbb a színpadon lenni. Ezért is nehéz
dráma a Deficit. Másfél órán keresztül egyben játsszuk ezt
a kétfelvonásos darabot, ami igen komoly terhet ró mind a négyünkre
szellemileg is. Shakespeare műveiben sem egyszerű játszani,
hiszen a „terheket” akkor is viszi magával tovább az ember,
amikor nincs fenn a színpadon.
Ha jól tudom a szereplők közül Gregor Bernadettel több
darabban is együtt játszottak. Ez megkönnyíti a próbafolyamatot?
–Igen, Bernadettel már
többször játszottam, így Tác-Gorsiumban és Egerben is. De
dolgoztam már Tóth Augusztával és Kautzky Armanddal is. Megkönnyíti
a munkát, ha olyan környezetben kezdünk el próbálni, ahol már
ismernek, és tudják, hogyan dolgozom. Egy új helyen viszont be
kell illeszkedni, meg kell ismerni a kollégákat.
Tehát az Újszínház nem volt teljesen új hely az ön
számára.
–Nem, sőt még az épület
sem, mert amikor még Arany János Színháznak hívták, itt
voltam 1992 és 1994 között szerződésben.
Bregyán Péter miért döntött az Újszínház mellett?
–Az Újszínházban
vendégművészként játszom, míg a Turay Ida Színház az
anyaszínházam. Sopronban voltam szerződésben, amikor Darvasi
Ilona igazgatóasszony vezette a színházat, és amikor onnan
menni kényszerültünk, tovább dolgoztunk az igazgatóasszony által
alapított Turay Ida Színházban. Nem kőszínházról van szó,
hanem több megszokott helyszínen is játszunk, így a Ferencvárosi
Művelődési Központban és az Óbudai Kulturális Központban
is. Sőt a József Attila Színházban is –ahol 1994 és 1995 közt
voltam szerződésben – mennek a produkcióink.
A „szórakoztatassuk a
közönséget” jelszót követve sokszor minősíthetetlen
produkciók jönnek létre.
A Paulay Ede utcában
olyan darabban játszik, aminek a szerzője a színház szellemiségének
meghatározója. Egy olyan színházról van szó, amit az ún.
szakma eléggé ócsárol, szid és megvet.
–Különösebben nem foglalkozom azzal, hogy mit is mond az
a néhány ember, aki magát szakmának mondja. Dörner György
telefonon megkeresett, felajánlotta ezt a szerepet, amit elvállaltam
igazgatónőm engedélyével. Egy percig sem haboztam, mert nagyon
tiszteltem Csurka Istvánt. Tudom, hogy Darvasi Ilona is, hiszen a
Turay Ida Színház mutatott be több mint 20 év elhallgatatás
után először Csurka-darabot. Azt pedig kívülről, vendégként
nem érzékelem, hogy támadások érik a színházat. A médiából
tudom, hogy miket mondanak erre a színházra, de nem tartom
helyesnek ezeket az ellenséges megnyilvánulásokat. Meghívást
kaptam az évadnyitó társulati ülésre, és ott semmi nem volt
érzékelhető abból, amit a színház művészi arculatáról állítanak
az ellendrukkerek. Színházcsinálásról van szó, és nem pártpolitikáról
itt az Újszínházban. Egy olyan színházat akarnak csinálni,
amihez szívesen adom a nevet. Egy olyan színházat, aminek van
is mondanivalója, ami értéket közvetít. Ez számomra nagyon lényeges,
mert afelé haladunk, hogy a magyar színpadokon a szórakoztatassuk
a közönséget jelszót
követve sokszor minősíthetetlen produkciók jönnek létre. Megértem,
hogy az emberek agyonhajszoltak, szellemileg és fizikailag kizsákmányoltak,
és ezért szórakozni akarnak. A színháznak ezt az igényt ki
kell elégíteni, de nem csak ez a dolga. És az sem mindegy, miként
szórakoztatnak. Igényesen-e? Az úgynevezett „gatyaletolós”,
alpári szórakoztatásnak nem vagyok a híve.
Vannak, akik azt mondják, hogyha anyagilag olyan
helyzetben lennének, még egy ilyen darabban is vállalnának
fellépést. Önről tudják, hogy más az ízlése?
–Nem biztos, hogy ismerik az ízlésemet, de az biztos,
hogy van az a pénz, amiért képesek sokan igénytelen szórakoztatásokban
részt venni, de én nem tennék ilyet. Megértem azokat a kollegákat,
akiket a szükség ilyenre késztet. Nem ítélhetem el őket,
hiszen nem jókedvükből vállalják el ezeket. Játszom én is vígjátékokban,
operettekben is. A Cigányprímás remek darab, olyan, amelyik művészien
szórakoztat.
Nehéz ma igényes darabokkal megnevetetni azokat a nézőket,
akik a kereskedelmi tévék színvonalához szoktak hozzá?
–Nem nehéz. Amikor bejönnek az emberek egy általunk játszott
vígjátékot megnézni, akkor 2-3 órán keresztül jóvá tudtuk
tenni a napjukat, és ez nekünk is örömet okoz. A kereskedelmi
televíziók olyan színvonalat képviselnek, hogy miattuk a színház
soha nem halhat meg.
Amikor 2011 őszén
kiderült, hogy kik irányítják majd az Újszínházat, azt jósolták
többen, hogy a közönséget nem érdekli Németh László, Páskándi
Géza, Tamási Áron. Üres nézőtereket vizionáltak, és ez
annyira nem jött be nekik, hogy még hétfői napokon is teltházzal
játszanak.
–Ez mutatja, hogy mégis van egy réteg, amelyik szomjazik
a magyar drámákra, holott a nehéz gazdasági helyzetben az
emberek először a kulturális javakról mondanak le, így a színházba
járásról. Mind vidéken, mind Budapesten járnak az emberek színházba.
Nem tömegesen, és nem tolonganak a pénztár előtt, de él a színház,
működik, és ha jól csináljuk, akkor túléli ezt a kort is.
Milyen a közönség
reakciója a Deficittel kapcsolatban?
–Azt látom, érzem, hogy sikerül lekötnünk a nézők
figyelmét. Azt tapasztalom, hogy nem rohannak a ruhatár felé,
tehát nem menekülnek a színházból, ami már önmagában is jót
jelent. Szívesen meghallgatnám, hogy mit mondanak az előadásról,
miről beszélnek, mennyire érinti meg őket. Színházat igazán
csak akkor érdemes csinálni, ha az előadást követően is
foglalkoztatja a darab a nézőket. S ez manapság ritkaságszámba
megy.
Azt is mondják sokan,
hogy a magyar drámák nem igazán színpadképesek, mert nem
cselekménydúsak, hanem filozofikusak.
–De mit is nevezünk egyáltalán cselekménynek? 35 éve
gyakorlom ezt a szakmát, és nem tudom meghatározni azt, mi is a
cselekmény. Az, hogy mozgunk, vívunk, birkózunk? Vagy az, ami
belül zajlik? Ha azt mondjuk, hogy a magyar drámákban nincs
akció, akkor mit mondunk Shakespearre? Ha az ő műveit vizsgáljuk,
látjuk, hogy a királydrámákon kívül nem akciódúsak, hanem
gyönyörű verseket szavalnak. Egyébként nem csodálom ezt a
felvetést, mert az ún. akciófilmek arra szoktatták rá a nézőt,
ha ötpercenként nincs merénylet, üldözéses jelenet, kínzás,
akkor átkapcsolnak egy másik csatornára. Játszottam elég sok
magyar drámában, így Illyés utolsó drámájában is. Illyés
Gyula Czímer József bábáskodása mellett a Pécsi Nemzeti Színház
részére 11 drámát írt. Tapasztalatom szerint igenis érdemes
játszani a magyar drámákat, még így „csokorba szedve” is,
ahogy az Újszínházban. Kell egy olyan színház, ahol mind a
klasszikus, mind a kortárs magyar
drámáknak helyük van.
Kanyarodjunk vissza az
időben. Mikor döntött végérvényesen a színészet mellett?
–Nem sokat tanakodtam
magamban a „hogyan tovább”-ról, mert volt más út számomra
akkor. Ma már tudom ennek az okát, akkor még nem tudtam. El
akartam bújni a színházban az élet elől, azért, hogy túléljem
az életet. Csak az a gond, hogy néhány éve „lebontották”
a színházat a fejünk felől. Annak idején a Goethe Intézet
egyik oktatója, egy bajor hercegnő kérdezte meg tőlem, miért
is választottam ezt a hivatást. Akkor hirtelen eszembe jutott a
válasz: túl akartam élni az életet. Nem a valóság elől
menekültem. Az is a célom volt, hogy megváltoztassam a dolgok
menetét, hogy segítsek önmagamon, másokon, és ehhez a munkához
eszközként használjam fel a színházat. Több éve elindult
egy folyamat, hogy a színésztől elveszik ezt az eszközt, és
ez nagyon elszomorít, mert ha a színház nem lesz az az értékátadó
hely, ami által segíthetünk másokon, akkor nincs kedvem színészettel
foglalkozni. Ha a színház nem a rendezők, színészek eszköze,
hanem másoké, akkor nekem nincs értelme tovább csinálnom. 59
évesen pedig már igen nehezen megy a színész fejjel a falnak.
De nem akarok „romok közt bóklászni”, hanem tán valahol máshol.
Őseim földművesek voltak, ki tudja, lehet, folytatom ezt a
mesterséget.
35 éve van a pályán.
Elég keserű akkor a pohár…
–A rendszerváltás
idején abban bíztam, hogy szabadabb lesz a légkör. Majd, ahogy
láttam a folyamatokat, előre tudtam, hogy a politika beleszól a
színházak életébe. Több mint egy évtizede az esetek többségében
a szakmát meg sem kérdezik a lényeges döntéseknél. A színház
úgy politizál, hogy lelket, életet, minőséget ad, kínál a nézőnek.
Amint említette, eszközként akarta a színházat, a színjátszást
felhasználni. Voltak olyan szerepek, amikről úgy gondolta, hogy
ehhez a célhoz feltétlenül el kell játszatnia?
–Szerepekre sosem
gondoltam. Az adott pillanatban az adott szerep volt a feladat. Rábíztam
magam a vezetők döntésére, és nem kaptam olyan szerepeket,
melyek nem nekem valók. Arra is volt példa, hogy egy kis
szerepet hatalmas lelkesedéssel játszottam. Ma, amikor sok
helyen képeznek színészeket, azt látjuk, hogy a kis szerep
senkinek sem kell, hanem azt tartják igazi szerepnek, amikor végig
a színpadon van, sok szöveggel a színész. Óriási tévedés!
Néma szerepből lehet a legjobbat kihozni. Nem mondom, hogy nem
voltak csalódásaim, mert előfordult, hogy szóban más ígértek
nekem, mint amit aztán a próbatáblán láttam.
Amikor végzett a főiskolán, akkor nem volt sok színészképző
az országban, ma viszont sok színiiskola létezik. Nem felelőtlenség
ez a hallgatókkal szemben? Hiszen nincs olyan sok játszóhely…
–Majdnem annyi színészt
képezünk, mint az USA-ban, de nem olyan szinten, és sokszor értelmetlenül.
Kis ország vagyunk, és kevés a színház. Sokan sikerre vágynak,
hírnévre, de azt ma a színház önmagában megadni nem is képes.
Ha megkérdezik az utca emberét, azt mondja, az a színész, aki
tévében szerepel. Ez is a társadalom félrevezetésének egyik
példája. Ne higgyék azt , hogy csak rossz történt velem, és
kesergek a gondokon, mert azért nem győzöm hálálkodni, hogy
színészóriásokkal játszhattam egy színpadon.
1977-ben került Kaposvárra, és jöttek egymás után a színházak.
A leghosszabb időt Miskolcon és Sopronban töltötte, míg a
legtöbb helyen 2-3 évadot játszott csak. Mi volt a gond? Az
igazgatóváltások, vagy nem kapott megfelelő szerepeket?
–Egyszer volt arra példa,
hogy teljesen más szerepet kaptam, mint amit ígértek nekem.
Ekkor felálltam, és otthagytam a színházat. Utólag azt
gondolom, hogy nekem volt igazam, de mégsem így kellett volna
cselekednem, hanem meg kellett volna beszélnem a problémákat.
Hogy miért távoztam egyik színháztól a másikba? Azért, mert
kaptam egy jobb ajánlatot, vagy mert igazgatóváltás volt.
1990-ben pedig abban bíztunk, hogy az anyagi és a társadalmi
megbecsülésünk is olyan magas lesz , mint a nyugat-európai színészeké.
Ez csak álom maradt.
A társulatok is megszűntek,
és számlaadókká váltak a színészek.
–Társulatban
szeretek dolgozni. Színházi berkekben azt mondják, hogy hét év
alatt jön létre, érik be egy jó társulat. Ma erről szó
sincs, a színészek több helyen játszanak, töltik ki a számlákat
– nekem ez nagyon nehezen megy – , és nagyon kevés helyen
tudnak igazán „otthon lenni.” Ezért is mondom azt, hogy
lebontották a fejünk felől a színházat, és földönfutóvá
lettünk. Egyik játszóhelyről futunk a másik felé. Mert enni
kell. Csakhogy a lelket és a szellemet is táplálni kéne.
Azt olvastam, hogy több
színdarabot is rendezett, így Miskolcon is. Mik voltak ezek?
–Nem a miskolci
nemzetiben, hanem a tapolcai nyári színházban rendeztem, s ezen
kívül Tatabányán és Egerben is. Miskolcon, mivel nagyra
tartom a népszínműveket, a Piros bugyellárist rendeztem meg.
Ez ez a műfaj, amit illik lenézni az „entellektüleknek”
–Ez elég baj, hiszen
ebben aztán van cselekmény, és komoly emberi sorsokról szól.
A szegény lányt hozzáadják a szülei a gazdag bíróhoz, míg
vőlegénye kilenc évig szolgál a seregben. Mi ez, ha nem
hatalmas egyéni tragédia? Ezért is hazugság, amikor azt állítják
a népszínműről, hogy nézhetetlen műfaj, mert népieskednek
benne. A népmesék is egyéni sorsokat mutatnak be, és bennük a
tanulság annyira konkrétan, kendőzetlenül jelenik meg, mint a
népszínműben. Mindkét műfaj kristálytiszta, és nagyon világos
mondanivalójú.
Milyen rendezői metódust
szeret? Mennyire alakítja át a darabot?
–Most talán furát mondok: én nem tudok rendezni. Meg
tudom szervezni az előadást, képes vagyok szeretni a kollegáimat,
bízom bennük, és ez a legfontosabb. A mai színházból éppen
a szeretet és a bizalom hiányzik. A furkálás pedig nagyon
megkeseríti a próbákat.
2009-ben Óbecsén,
feleségével, Topolcsányi Laurával – aki színésznő és író
is – együtt vitte színre a Koldusoperát. És ezt a szabadtéri
produkciót több ezren nézték végig.
–Laurát 16 évesen
vették fel az újvidéki művészeti főiskolára. A balkáni háború
miatt Magyarországra költözött, és Egerben találkoztam vele,
mikor még ő stúdiós volt, de már akkor is írt. Több ifjúsági
regényt és mesét írt át színpadra, és nemrég mutatták be
a Holló árnyékában című darabját, melynek Beatrix
királyné, Szilágyi Erzsébet és Edelpeck Borbála a főszereplői.
Az asszonyok szempontjából vizsgálja a darab ezt a korszakot.
Laura legújabb komédiáját pedig márciusban mutatja be a Turay
Ida Színház. De térjünk vissza Óbecséhez. Az ötlet az volt,
hogy valami nagyobbat, valami közösebbet kellene csinálni, egy
olyan produkciót, amellyel községünk napjának megünneplésén
tudnánk bemutatkozni. A városhoz tartozik egy kis község, Péterréve,
ahol nagyon erős, kb. 40 fős amatőr színtársulat működik.
Ők a munka után próbálnak. Azt terveztük, hogy nagyszabású,
kétnyelvű produkciót hozunk létre, végül is amellett döntöttünk,
hogy Rusz Milán, a Magyarországi Szerb Színház igazgatója
lesz a narrátor. A próbaidőszakról tudni kell, hogy a gyerekek
számára két héten keresztül drámafoglalkozásokat
tartottunk. Innen kerültek ki a darab gyermekszerepelői, akik még
két hétig dogoztak. Esténként középiskolásokkal dolgoztunk,
valamint Péterrévén hetente ötször-hatszor az ottani amatőrökkel
próbáltunk. Nagyon szívesen gondolok vissza arra az időszakra,
mert hatalmas örömet jelentett számomra egy igazi közösséggel
együtt dolgozni. Beszélgetésünk elején érintettük az elmagányosodást.
Náluk ezt nem lehetett tapasztalni, hanem éppen a közösség építő
erejének a legfelemelőbb példáját.
Medveczky Attila
|
