vissza a főoldalra

 2013.01.18. 

A rendezői önkény eredményeképpen megvalósul a remekművek permanens tönkretétele

(Balassa Sándor: Sorsot választottam)

2012-ben jelent meg a Balaton Akadémia Kiadó gondozásában, a Szent György könyvek sorozatban a Balassa Sándor Kossuth-díjas zeneszerző gondolatait tartalmazó kötet a Sorsot választottam. Ez a könyv egy válogatás a legjelentősebb írásokból. Balassa Sándor gyermekéveit vidéken töltötte, majd zenei pályája Budapesten indult. A Bartók Béla Konzervatórium karvezető előkészítő szaka után a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Szervánszky Endre zeneszerzés osztályában folytatta tanulmányait. 1965-ben szerzett diplomát. A Zeneakadémia után a Magyar Rádió munkatársa lett, zenei rendezőként 1980-ig a zenei főosztályon dolgozott. 1981-től a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés tanszékén hangszerelést kezdett tanítani, kezdetben adjunktusként, majd docensként s 1993-tól 1996-os nyugdíjba vonulásáig egyetemi tanárként.

 A hazai kulturális élet munkája elismeréseként az alábbi díjakban részesítette: Erkel-díj (1972), Érdemes Művész (1978), Kossuth-díj (1983), Bartók–Pásztory-díj (1988, 1999), Kiváló Művész (1989), Magyar Érdemrend középkeresztje (2012). 1996-ban Zeneakadémia Alapítvány néven közhasznú alapítványt hozott létre a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem támogatására. Pályakezdőként számos zenekari mű megírására kapott felkérést, a fontosabbak: Glarusi ének op. 29 – Koussevitzky Zenei Alapítvány, Washington; Hívások és kiáltások op. 33 – Boston Simphony Orchestra; Egy álmodozó naplója op. 35 – Elisabeth Sprague Coolidge Alapítvány, Washington; Három fantázia op. 36 – BBC Philharmonich Orchestra, Manchester. A világ rádiótársaságainak évenkénti seregszemléjén a Párizsi Tribünön 1972-ben a Requiem Kassák Lajosért oratóriuma op. 15 első helyezést ért el. Munkásságának hangvétele a 70-es évek második felétől kezdve fokozatosan megváltozott. Zeném kikerült az atonalitás vonzásköréből, új tonalitások és lehetséges intonációk nyíltak meg előttem. Az európai zenei múlt ílymódon folytathatóvá vált számomra. Zenegyártási technológiák és ideológiák helyett a zenei szépséget, emberi kifejezést helyeztem műveim középpontjába. A magyar nemzeti zenei kultúra megőrzése és megújítása szintén ezen alkotói feladat szerves részévé vált – nyilatkozta önmagáról a szerző. Medveczky Ádám Kossuth-díjas karmester a zeneszerző több alkotását mutatta be, szerinte Balassa Sándor eddigi pályájának sziklaszilárd alappillére: a magyarsága. A magyarokról és a magyaroknak, a Kárpát-medence magyarjainak szól  művészete. Hazánk múlt századi történelmének heroikus és tragikus időszakát énekelte meg az Október virágai és a 301-es parcella c. művében. De önmagukban a magyar témaválasztás és a magyar idézetek nem volnának elegendők. Tökéletes magyar zenévé teszi az a mélység, amellyel a magyar tájat, sorsot örömteli szépségében és tragikus fájdalmában ábrázolja.

Ahogy a könyv előszavából kiderül Balassa Sándor munkásságának lényege, szellemi tevékenységének legfontosabb része az általa komponált zeneművekben található. A nem zenei gondolatok nagy része is a zenéhez kapcsolódik; egy vége-nincs önvédelmi küzdelem az önálló magyar zenei kultúra megőrzése, fennmaradása érdekében, az önfeladás pusztító térhódítása ellen. Beleszülettem egy korba, amelyet nem én választottam. Egy igazságtalansággal, embertelenséggel teli véres korba. Ám ha egy kozmikus hatalom felajánlaná, hogy válasszak magamnak egy másik korszakot, jobbat, nekem tetszőt, zavarba jönnék. Olyat, amely a mainál jobb, nem találhatnék. Balassa Sándor szerint az emberiség történelme kezdetektől fogva kegyetlen és embertelen volt, hasonlóan a maihoz. Az életnek csak a szellemi felemelkedés adhat értelmet. A művészettel való találkozás Balassa életét is megváltoztatta. A zene varázsa védernyőt emelt körém, melyen nem hatolt át a számomra elfogadhatatlan világ dübörgése. Annak a szellemi birodalomnak a kapuját is a zene tárta föl előtte, mely birodalom a történelmi korszakok fölött létezik a maga állandó kiterjedésében. Szerinte nem jobb korszakot kell keresni, hanem az utat kell megtalálni a teljesebb élethez.

1990-ben a St. James Press számára nyilatkozta Balassa Sándor, hogy csak külső, független szemlélője a művészeti ideológiák mentén tömörülő szakmai maffiáknak, irányzatos érdekszövetségeknek, de bennük részt nem vesz. Azt az üzleti érdekből felkapott jelszót is elutasítja, mely a korszerűséget és a modernséget kizárólagos fontosságúnak tartja. Az árucikkek, fegyverek, találmányok elavulhatnak, de az igaz művészeti termék időtlen, képes a mindenkori jelenhez szólni anélkül, hogy elveszítené tartalmának gazdagságát. A zenei anyagot ma is, mint a múltban, művészi renddé, emberi szépséggé, valamint erkölcsileg magasrendű életérzéssé kell formálnunk, ez a tevékenység nemcsak törekvésem, de kötelességem is. A zeneszerző szerint az élet megmentése a Földön csak közösséggé nemesedett emberek tudatos tevékenysége által lehetséges. A művészet nem vállalhatja a tudomány szolgálatát, mert akkor eredeti medréből kifordítaná. Érdekes módon a tudósok is többnyire Bachért, Mozartért rajonganak. Hogy milyen lesz a jövő, a folytatás, az rajtunk, ma élő zeneszerzőkön múlik. Nem tartható az, hogy egy kis lélekszámú elit mindenható kinyilatkoztatást tegyen és megmondja, hogyan kell komponálni ma vagy holnap.

Varga Bálint András 1986-ban megjelent könyvében a zeneszerző a hallása rendjéről beszélt. Ebből megtudjuk, hogy a környező világ mindig szólt hozzá. Megragadta a zivatar mennydörgő hangja, ahogy az esti tücsökzene is. Meghallotta a fagytól megrepedt fa halk sikolyát, és a madarak énekét, a vizek csobogását. Balassa Sándor 14 évesen toronyőr volt Komádiában. A nyári éjjeleket a templomtoronyban töltötte. Óránként megkondult a nagy harang alatta, ő pedig megfújta a kürtöt a négy égtáj felé, tudatva a tűzoltókkal, hogy ébren van. Alant a szunnyadó falu mocorgása, fölöttem a csillagsátor puha némasága; ez volt az összhangzás felejthetetlen teljessége. Most utólag érzem, hogy milyen boldog voltam akkor. A szerző kifejti, hogy a gépek által keltett szervetlen zajok, zörejek, melyek kéretlen ellepnek bennünket, a természet hangjaival ellentétes módon hatnak rá, szinte megsemmisítik. A város zaja, a gyárak lármája akusztikai szennyeződés, ami minden élőlény számára káros és elviselhetetlen. A napjainkban divatos, nagy hangerővel való gépi zenehallgatást egyszerűen a magunk és mások egészségével való visszaélésnek tartja. Zenéje táplálkozik a valóságból, de a természettől elragadott nyersanyagot átlényegíti, emberi dimenzióba emeli át, ahol anyagilag és szellemileg megváltozik anélkül, hogy kapcsolatát a forrásokkal megszüntetné. Ahogy a zene nem része az erdőnek, úgy az erdő hangja, mint konkrét valóság sem része a zenének. A művészet fórumán az ember önmagával és a kozmosszal találkozik. Az itt felhangzó jel az emberhez szól az egészről.

2004 májusában a Magyar Fórum hasábjain jelent meg a szerző Hűség és Rombolás c. írása. Ebben kifejti, hogy a hajdanán írt művek, azon túl, hogy koruk termékei, képesek a jövő számára is megfogalmazni és megjeleníteni szellemi lényegüket; a művészet által megszólaltatható életérzések igazságait. Remekművek sajátja az, hogy ha kifakul belőlük a „korszerű” és a „divatos”, még mindig marad bennük annyi szépség és erő, hogy fennen szólhassanak bármely korhoz. A komponista szerint az előadók megkerülhetetlen kötelessége hűen szolgálni a művek szellemét. Csak ezen a hűségen keresztül valósíthatják meg beteljesíthető, beteljesülő hivatásukat. A historikus előadásmód megszületésével szinte egy időben az európai operajátszás területén egy ellenkező előjelű és értékű művészi gyakorlat bontakozott ki. Ez a gyakorlat a rendező szerepének fontosságát túlozza el. Az ő tevékenysége nyomán a partitúra és a szövegkönyv másodlagossá, afféle alapanyaggá válik, amivel kezdeni lehet valamit. Munkásságában erősebben jelenik meg az önmegvalósító szándék, mint a műhöz kapcsolódó művészi alázat és hűség. A múltban komponált operákat, zenedrámákat eltávolítja a zeneszerző korának szellemétől, deheroizálja azokat, melynek következtében a színpadra állítás páratlan ízléstelensége és ártó cinizmusa szembekerül a zenei és a drámai alapanyaggal. A rendezői önkény eredményeképpen megvalósul a remekművek permanens tönkretétele. Létrejön a művészek és a művészet megalázása. A lélekemelő világdrámák olcsó cirkusszá silányulnak. Az operabérlőben megszülethet a jogos kérdés, mindez vajon milyen célt szolgál? De mindezt csak magának teszi föl, mert a kritikusok, az esztéták hada szerint nem érti korunkat az, aki mindezt nem akarja elfogadni. Így aztán előfordul, hogy a templomi padsorok ott lógnak a húsvéti éneket éneklő kóristák feje felett, ahogy az is, hogy Kalaf hercegnek előre megsúgják a válaszokat a miniszterek. Így aztán nincs semmi hősiesség csak azért, mert a rendezőnek éppen olyanja van. A legnagyobb gond, hogy ezek a rendezők egymásnak, a „szakmának” hoznak létre darabokat, és nem a közönségnek. És ami az arcátlanság netovábbja, hogy állami pénzből valósítják meg sokszor a darabok meggyalázását. Mert akik ilyeneket akarnak látni, szerezzenek egy magánszínházat és ott kísérletezzenek. Nemrég olvastam az egyik baloldali újság internetes blogján, hogy egy emberke elhatározta, és blogjában meg is írta, ő többé nem megy a Nemzeti Színházba. Azt szokták mondani, pont ők, a liberálisok, hogy semmiről se mondjunk véleményt, mielőtt nem láttuk volna. Vegyenek példát T. Tamás kritikusról, mert ő képes volt végignézni az Újpest Színház Bodnárnéját csak azért, hogy rosszat írhasson róla. Legalább nem követte el azt a hibát, hogy nem az adott előadás szereplőiről tette be a képet, ahogy azt B. Gábor tette tavaly nyáron az egyik margitszigeti produkció kapcsán, és most ez az úriember háborog, hogy nem hívja vissza őt Vidnyánszky.

Balassa Sándor szerint a zenekritika hazánkban mindenkor birodalmak függőségében létezett. Így adja magát, hogy művelői nagy figyelmet fordítottak és fordítanak azok ízlésvilágára, akik nekik a pénzt adják. Még azt is vállalják, hogy írásaik majdan a „Megbukott zenekritikák” köteteit gazdagítsák. Leleplező az az indulat, amellyel a nemzeti szellemű zenéket fogadják. A kozmopolita ideológia korifeusai csak a múlt feltámasztásában tudják elképzelni a jelenkori magyar zenét. Miután nagy hangon leszólják, mindent elkövetnek, hogy XIX. századinak tűnjön fel. Képtelenek fölfogni, hogy létezhet megújulás, hogy kultúránk fája ismét virágba borulhat és utánzatok nélkül eredeti termést hozhat. A szerző úgy véli, hogy az úgynevezett művészi zene sem úszhatja meg az áthangolást, ezt a műveletet a másik hadoszlop teljesíti, mert védett, kiemelt értékű státuszt kapott az atonális zene. A világ hangversenyrendezésében, rádió és tévéműsoraiban összehangolt szerkesztési elv biztosítja  globális jelenlétét, míg helyi szinten rokonelvű közösségek lelkes támogatása élteti. Leleplező az az egyformaság, amely a világ jelenkori zenélését jellemzi. Központi tervezése, kivitelezése és fenntartása alig vitatható. Be kellett még gyűjteni a tenyésző vadhajtásokat is; a sokféle, színes népi kultúrát, mellyel a központosítók nem tudtak mit kezdeni. Nehogy lábrakapjanak és önállósítsák magukat, ezt megelőzendő belőlük készült a multikultúra. A multikultúra egy olyan kotyvalék, amelyben minden eredetiség megsemmisül. Olyan, mintha a gulyáslevesbe mákostésztát kevernénk egy kis bambuszcsírával. A tiszta elemek összekeverése, zagyválása hanyatlást és pusztulást eredményez. Hasonlóan lehetetlen találmány a világzene elnevezésű kísérlet. A tudomány és a pénz világa lehet nemzetközi, a kultúra csak nemzeti lehet. Az atonális modernista zene megköveteli az előállítójától, hogy minden kulturális köteléktől, nemzeti hagyománytól, emberi dimenziótól szabaduljon meg. Nincs többé szükség tehetségre, a muzikalitás csak akadály most az objektív zene létrehozásában.

A szerző úgy látja, hogy mi magyarok felelősök vagyunk a Föld eme kis darabjáért. Helyettünk nem fogja senki megteremteni, megépíteni, elmondani és elénekelni azt az eposzt, melynek létrehozása itt és most a mi kizárólagos feladatunk, mert mi is része vagyunk az emberiség hatalmas kórusának. Ebben a kórusban nekünk külön, másokkal nem helyettesíthető szólamunk van. A karének hangzása nélkülünk szegényesebb lenne.

A könyvet elolvasva láthatjuk, érezhetjük, hogy Balassa Sándor sem a felkínált védőernyőt, sem a fenyegető korlátozást nem fogadta el, mert nem született szolgának. Követte a sorsa által kijelölt utat. Műveiben a magyar nemzeti érzés hangja felerősödött. Zenémmel hatalmi érdekek útjába kerültem, hirtelen másodrangú zeneszerző lettem. Lekerültem a világhálóról, külföldi játszottságom gyakorlatilag megszűnt. A média után a hazai hangversenyrendezés is felzárkózott, kezdetét vette az agyonhallgatás, az elhallgattatás. A jól szervezett liberális csapat rágalmazással, politikai támadással akart érvényt szerezni a zenei főúr elvárásainak. Buzgalmukat nem koronázta siker. Az elnémulás helyett a falak mögött folytattam zeneszerzői munkám. A fal, ha akarják elszigetel, de ha akarom védelmet is nyújthat. A hazug manipulációra épített világ zajára válaszul tovább írtam emberségerősítő zeném. Tudtam, ha képes a lélekről igaz hittel szólni, nem lehet vesztes.

(Balassa Sándor: Sorsot választottam; Balaton Akadémia Kiadó, 2012)