vissza a főoldalra

 2013.01.18. 

Erőt adó mosoly a mindennapokban

Azt látom, hogy igenis van igény a magyar drámákra

Tordai Teri színművésznő Debrecenben született. Már főiskolásként filmezni kezdett. Az 1960-as évek második felétől számos külföldi filmben játszott főszerepeket, és néhány évig a német nyelvterület legnépszerűbb sztárjai közé tartozott. Külföldön Terry Torday néven ismerték. Az 1980-as évek közepétől főleg színpadon játszik. Nem készült művészi pályára, hanem tanítóképző szakközépiskolába járt. Az intézmény egyik szavalóversenyén részt vett Gáti József is, aki azt javasolta neki, hogy menjen a Színművészeti Főiskolára. Itt 1960 és 1964 között folytatta tanulmányait, Pártos Géza tanítványaként. A főiskola befejezése után folyamatosan filmezett. Várkonyi Zoltán kiugró sikert aratott Jókai-adaptációjában, az Egy magyar nábob filmváltozatában a művésznő a tragikus sorsú, szenvedélyes keleti táncosnő, Chataquela szerepét alakította. 1980–1986 a MAFILM filmszínésztársulatának, 1986–1995 között a József Attila Színháznak, 1995–2001-ig a Veszprémi Petőfi Színháznak, és 2001–től az Új Színház tagja.

Főbb szerepei: Nini (Márai: A gyertyák csonkig égnek), Nagymama, Tuszka néni (Ljudmila Ulickaja: Odaadó hívetek, Surik), Giza (Örkény-Berényi: A Szkalla lányok), Olivarez hercegnő, főudvarmesternő (Schiller: Don Carlos), Marie (Bertolt Brecht: A városok sűrűjében), Lina (Molnár Ferenc: Olympia), Blanche (Tennessee Williams: A vágy villamosa), Lovasné (Csurka István: Nagytakarítás), Alice Postic (Jack Popplewell: A hölgy fecseg és nyomoz), Haevenly, Alaxandra Del Lago (Tennessee Williams: Az ifjúság édes madara), Ranyevszkaja (Anton Pavlovics Csehov: Cseresznyéskert), Lynne (Richard Harris: Csupa balláb), Eleonora, az anya (Slawomir Mrozek: Tango), Tóthné (Örkény István: Tóték), Mása (Anton Pavlovics Csehov: Három nővér), Júlia (Somerset Maugham: Csodálatos vagy, Júlia), Pearce-né (Loewe–Shaw–Lerner: My Fair Lady), Warrenné (G. B. Shaw: Warrenné mestersége), Emily Brent (Agatha Christie: Tíz kicsi néger), Nagymama (Szirmai Albert – Bakonyi Károly: Mágnás Miska), Olympe Ferraillon (Georges Feydeau: Bolha a fülbe), Kegyelmes grófné (Molnár Ferenc: A farkas), Marie (Loleh Bellon: A csütörtöki hölgyek). Mariann (Németh Ákos: Haszonvágy).

Elismerései: Jászai Mari-díj (1985), Aase-díj (2011), Érdemes művész (2012).

 Az Újszínházban művésznő öltözőjében beszélgetünk A gyertyák csonkig égnek előadása előtt. A tükör előtti nagyobb fényképen Lili leánya és két unokája látható. Sokszor felteszik művészeknek a kérdést, hogy a család számukra milyen hátteret biztosít…

 –Számomra a család nem háttér, hanem az alap. Amikor korábban kérdeztek arról, miért nem maradok kint, miért nem repülök el, akkor azt mondtam, számomra Lili a gyökeret jelenti, a biztonságot. Az unokáim számára pedig tartó karó szeretnék lenni. Akire támaszkodhatnak a kis „palánták”. Nagyon fontos, hogy ott legyen mellettük a biztonságot adó támaszték, és a családi kemence melege. Ezt a gondolatot nem én találtam ki, hanem családi példákat követve hoztam magammal. Debrecenben születtem, s mikor a háború alatt papám fogságba esett, nagyszüleimmel Egerbe költöztünk. Nagypapám halála után nagymamám velünk jött föl Pestre, tehát három nemzedék élt együtt. Ez az, ami bennem tudattalan, de megmaradt, és így lett a család a mindenem, a legelső számomra.

 Másként is tudja nevelni a nagyszülő az unokákat?

 –Ez természetes, és az is kiderült, hogy gyermeki lelkem van, ezért unokáim, akik többször Terinek hívnak, szinte játszótársnak tekintenek. Fegyelemre a szülők tanítják őket, míg én vagyok az a játszótárs, akivel lehet fantáziálni. Visszatekintve: mindig is nagy türelmem volt a gyerekekhez, így természetesen saját lányomhoz és unokáimhoz is. 14 és 18 éves korom között tanítóképző szakiskolába jártam Pesten. Ezzel anyukám példáját követtem, mert ő is tanítónő volt. Érdekes, hogy sokan, akikkel együtt végeztem, majd egyetemi diplomát is szereztek, nem felsőbb osztályokban, hanem alsó tagozatba kérték magukat, annyira erős volt bennük az elhivatottság és a kisgyermekek szeretete. Minden osztálytalálkozón – akkor még külön fiú, s külön lány osztályok volt – részt veszek, és nagyon érdekes, hogy akik velem együtt végeztek, mind tanítónők maradtak. Évek óta nagy probléma, hogy akik tanítóképzőt, tanárképzőt végeznek el, nem tanítanak, hanem máshol próbálnak elhelyezkedni.

 Elképzelte magát, mint ahogy áll 30 6-7 éves gyerek előtt, és mutatja, miként írjuk például az f betűt?

 –Igen, nekem ez volt akkor az elképzelésem. Tanítóképző szakközépiskolában érettségiztem, és csak azért nem folytattam ezt a pályát, mert felvettek a Színművészetire. Mamám kérése volt, hogy végezzem el a tanítóképzőt, hogy szakma legyen a kezemben. Nagyon érdekes, mert Lili lányomnál sokáig fel sem vetődött az, hogy színésznő szeretne lenni, s mivel a mai napig nagyon szépen rajzol, úgy gondoltuk, jelmeztervező lesz. A pályaválasztás idején átfutottuk a szakmákat, és úgy döntöttünk, hogy ruhaipari szakközépiskolába járjon. Tehát, ha akarná, akkor azt a szakmát tudná folytatni. Nagyon fontos, hogy „több lábon álljunk.” Nem biztos, hogy fennmarad az a világ, hogy szülők képesek gyermeküket 30 éves korukig anyagilag támogatni. Annak idején már édesanyám megmondta, hogy a lényeg, hogy rendes szakmám legyen.

 A fantáziám, és a lelkem szárnyalása vitt arra az útra, hogy színésznő legyek

 Édesanyja nem féltette a színészi pályától?

 –Olyan környezetben éltünk, hogy a színház világának sem a jó, sem a rossz oldalát nem láthattuk. Amikor felvettek a főiskolára, míg szüleim és nagymamám fel nem költöztek Pestre, kollégiumban éltem. Nagyon szerettem verset mondani, sokat olvastam, nagy fantáziám volt, szerettem volna más életét is élni, és színesebbé tenni a világot. A fantáziám, és a lelkem szárnyalása vitt arra az útra, hogy színésznő legyek. Nem örültem annak, amikor Lili lányom a színészet mellett döntött, és azt tanácsoltam neki, ha elsőre nem veszik föl, akkor már ne próbálkozzon. Elsőre fölvették…

 Könnyebb, vagy nehezebb most egy kezdő, tehetséges színésznő élete?

 –Sokkal nehezebb. A mi időnkben nagyon kedvező volt, hogy a színészeket a színházakon kívül hívták rádiójátékokhoz, szinkronba, tévéfilmekhez, filmekhez. Így generációm összes nagy színészére emlékeznek, sőt nem győzi a tévé a velünk készült filmeket ismételni. Most nem könnyű a fiataloknak, de hiszem, hogy aki szereti azt a szakmát, amit választott, nem lesz boldogtalan. Nagyon örülnék annak, ha két fiúunokám olyan szakmát választana, amit szeret, hiszen életünk nagy részét a munka tölti ki. Ha szeretjük a munkákat, akkor teljesebbnek érezzük életünket, sokkal könnyebben vesszük az akadályokat. Egy kicsit fantáziálgatok: elképzelem, milyen szép foglalkozás a kertmérnököké, a gyémántcsiszolóké, vagy a műbútorasztalosoké. De természetesen az a fontos, hogy az unokáim fantáziája is működjön, és annak alapján találjanak maguknak tetsző hivatást.

 Ha eredeti pályáján marad, akkor nevelte volna a gyerekeket. A színház is nevelhet közvetett módon?

 –Most, hogy már unokáim vannak, és a nagyobbik már első osztályba jár, sokkal jobban odafigyelek arra, hogy mit nézzek meg vele a színházban, s milyen filmeket tekintünk meg közösen. Nagyon fontos, hogy segítsük a fiatal generáció figyelmének irányításában. A szülőknek sokat kell dolgozni a talpon maradás érdekében, ezért a nevelés tekintetében a nagyszülőkre, a pedagógusokra és bizony a színházra is nagy feladat vár. Az lenne az jó, ha a családok, a pedagógusok és a kultúra közvetítő intézmények együttműködnének a gyerekek nevelése érdekében.

 Milyen darabokra vinné el az unokáit?

 –Nem mondok most konkrét műveket, hanem egy példát. Ha úgy döntök, hogy megnézzük Shakespeare Rómeó és Júliáját, akkor először olyan rendezést választok ki, ami klasszikus, nem modernkedő. Majd, mikor az unokám lázadó kamasz lesz, akkor nyugodtan nézze meg az alternatív Rómeókat. De addigra rendelkezik olyan kulturális alappal, hogy tudja, miből is indult ki az adott alternatív színházcsináló. Mert csak ezután lehet felfedezni azt, hogy milyen izgalmas a modern. Az alap tehát a klasszikus – ahogyan nálunk, színészeknél jó lenne, ha az alap a helyes, tiszta beszéd lenne.

 Ősszel Helyey Lászlóval beszéltünk arról, hogy sok színész nem tud helyesen hangsúlyozni, és ezt a példát hallják a gyerekek.

 –Sajnos ez így van, de mindez nem magyar sajátosság. Nem beszélek remekül angolul, de náluk is sok a szleng. Nem beszélnek szépen a fiatalok, modernesítik a beszédkultúrát. Ezt tudomásul kell venni, de emellett az iskoláknak felelősségtudattal kéne működniük, és mi, színházaik más példát mutassunk a fiataloknak, hogy meglegyen számukra a választás lehetősége. Viselkedésmintákat kell átadnunk. Én is a környezetemben élőktől, kollégáktól vett példák alapján és olvasmányi élményeimből „alakítottam ki” azt a Tordai Terit, aki most vagyok.

 Boldog vagyok, mert az Újszínházban Márai-szöveget mondhatok és nagyon jó kollegákkal játszhatok együtt

 Vannak, akik viszont azt mondják, hogy a színháznak nem példát kell mutatni, hanem tükröt kéne tartani a társdalom elé, hogy meglássuk hibáinkat.

 –A mai magyar színházi életben az a jó, hogy nagyon sok fajta látásmód, ízlésvilág felfedezhető benne. Nemrég itt az Újszínházban megtekintettem a Jézusfaragó embert, amit előtte nem ismertem. Nyirőtől nem olvastam ezt a regényt, hiszen a mi időnkben a szerző tiltólistán volt. Nagyon örülök annak, hogy gyönyörűen beszélnek a színpadon, és ezt nagyon jó hallgatni. És én boldog vagyok, mert az Újszínházban Márai-szöveget mondhatok és nagyon jó kollegákkal játszhatok együtt. Aki meg a nagyon modernet, az alternatívot akarja, az menjen olyan színházakhoz. Én is játszom modern darabban, Ulickaja regényadaptációját visszük színre Bagó Bertalan rendezésében a Rózsavölgyi Szalonban. Ebben a nagymamát játszom és Tuszka nénit. Az utóbbi csupán három oldalas szerep, de mégis egy teljes korszak lenyomata. Azé a korszaké, amikor teljes bizalmatlanságban éltek az emberek. Tehát két teljesen más helyről van szó, de ha egy művész szereti a munkáját, és jól dolgozik, akkor örömet talál benne. Biztos vagyok benne, ha olyanra kérnek föl, ami morálisan zavarna, azt udvariasan visszautasítanám. Lényeg a korrektség, mert ha már egyszer elvállalunk egy szerepet, azt csináljuk meg jól és becsületesen.

 Hogyan fogadta Márai darabját a közönség?

 –Márai darabjának élő és szép a nyelvezete. Mi négyen, akik előadjuk a darabot, személyiségek vagyunk, és jól közvetítjük az értékeket. Az is szép, hogy két férfi képes érzelmekről beszélni, és mindez már furcsának hat a korunkban. Ismerőseim, akik látták a darabot, ezután kezdték el Márai műveit olvasni.

 Milyen a légkör az Újszínházban?

 –Nagyon jó a hangulat, odafigyelünk, mosolygunk a másikra; s látszik, hogy valamennyien jót akarunk adni a közönségnek. Talán nincs is ennél fontosabb. Azt látom, hogy a közönség nagyon szereti az itt játszott darabokat, és van igény a magyar drámákra. Tavasszal mutatjuk be Jókai Bolondok grófját, amiben apácát játszom. Azt a darabot már nagyobbik unokám is megnézheti.

 Amikor olvasta ezt a regényt ugyanolyan, vagy hasonló kép élt önben magáról a helyzetről, a dadáról, mint amit színpadra visznek?

 –Hasonlóan…Henrik tábornokot alakítva Helyey László mondja nekem a színpadon: „te mindig mosolyogsz Nini, bár más észre sem veszi.” Nini a darab szerint 81 éves, én még nem vagyok annyi, de kiindulópontként annyi nekem elég, hogy volt egy generáció, amelyik őrizte a házi tűzhelyet. A mosoly nem Nini arcán van, hanem a lényéből, lelkéből jön a gondoskodás. Az alakításhoz nagyon sokat segített nagymamámmal való együttélés. Amikor benéztem a tükörbe a fekete főkötővel, akkor olyan voltam, mint a 93 éves édesanyám. Érdekes módon, ennél a szerepnél nagyon sokat segített nekem az, hogy vidéken nőttem föl. El sem tudják képzelni, mennyire csodálatos asszonyok voltak régebben a Ninik. Akik egybetartották a családot. A történelem, az irodalom sok ilyen nagyasszonyt ismer: Baradlaynét, Zrínyi Ilonát. Ebben az asszonytípusban ott van a megértés, a türelem, a nyugalom, a határozottság. Nini is mondja Henriknek: „sosem bántad meg, hogy hallgattál rám.” Nini nem erőszakos, nem követelődzik, hanem finoman, óvatosan rávezeti a férfit a helyes útra. Úgy hiszem, nagyon megkönnyítik az ilyen nők a férfiak életét. Hol vannak most korunk Ninijei? Az iskolákban a tanítónők között, a kórházban az orvosnők, ápolónők között. Sokat járok unokáimmal játszótérre, és látom a nagymamatársak között a Nini-szemű hölgyeket. A család jelenti az alapot, és a mosoly erőt ad. Nagyon fontos, hogy ne hagyjuk lehervadni a mosolyt az arcunkról. Felvetik, hogy miért mosolygok, ha nagyok a problémák. Mert erőt ad, és természetesen nem csak nekünk vannak problémáink, de a magunkéit kell megoldani.

 Elég rátermettek vagyunk ehhez?

 –Hiszek a magyarok rátermettségében. Öt éven át külföldön dolgoztam. Nem éltem kint, csak a forgatások idején tartózkodtam Nyugaton. S amikor idehaza elmentem megnézni hajdani évfolyamtársnőimet a Vígszínházban, azt mondtam magamban: a világon nincsenek olyan jó színészek, mint a magyarok. Ott láttam a Ruttkayt, a Sulyokot, de a fiatal Béres Ilonát és Halász Jutkát.

 Volt olyan színházi szerepálma, amit a filmes elfoglaltságai miatt nem tudott eljátszani?

 –Nem, mert nem hiszek abban, hogy mindeninek minden szerep való. Sok mindent meg tudnék csinálni, de ha van, aki nálam jobban, akkor minek? Eljátszottam Veszprémben a Tótékban a Tótnét. Nagyon jó előadás volt, de mégis, a Tótné nem én vagyok. Inkább Blanche vagyok a Vágy villamosából, vagy Márai Ninije. Nem kerültek el szerepek, nem mondhatom el azt, hogy kihagytam az Elektrát, mert az nem én vagyok. Mindez nem tehetség, hanem alkat kérdése. A filmben is én alakítottam a rossz, a züllött lányokat. A Pillangót a rendező nem rám osztotta, de már Sarkadi Gyáváját igen.

 Blanchet Székesfehérváron játszotta?

 –Ez volt az első nagy színházi sikerem, miután hazatértem. Bujtor István rendezte a darabot, és Dózsa László játszotta Stanleyt. A színházi fesztivál akkor a Vígszínházban volt, és én kaptam a legjobb női alakítás díját, azért mert Bujtor hitt abban, hogy képes vagyok eljátszani Blanchet. A másik nagy szerep a Hölgy fecseg és nyomoz-ban volt, amiben egy vénkisasszonyt alakítottam. Csehov Másáját kétféle módon alternatív és klasszikus felfogásban is eljátszottam, tehát nem hagytam ki semmit. Bevallom, amikor csak filmeztem, nagyon hiányzott a színház, most meg néha a film hiányzik. De nem panaszkodom, mert így kerek az életem, a pályám.

 Nem bánja, hogy fiatalon, 30 évesen befejezte a külföldi forgatásokat?

 –Nagyon helyes döntés hoztam, mert Magyarországon érzem jól magam.

 Huszonévesen Nyugaton megtanultam, hogy saját magamnak kell a pályámat irányítani

 Akkor mennyiben volt más a kinti forgatás, mint az itthoni? Nem is a technikára, hanem a légkörre gondolok.

 –Munkafegyelmet tanultam. Tudja, néha bántott, mikor rajtam kérték számon azt, hogy milyen filmekben szerepeltem. A koncertiroda vette át a forgatókönyvet, a Hungarofilm kötötte meg a szerződést, s akkor még a német nyelvet nem beszéltem. Nem volt az életem a magam kezében, de mégis Terry Torday lettem. Heinz Rühmannal, Horst Tappertettel, Sascha Hehnnel, Klausjürgen Wussowval játszottam együtt, s ők akkor Európában nagy hírnévre tettek szert. Ettől függetlenül nem éreztem jól magam, mert mamám, aki jól beszélt németül, nem jöhetett ki velem a forgatásokra, így végtelenül magányos voltam. Ott akkor nem volt barátkozás, mint idehaza a színházon belül. Azt sem tudtam, hogy olyan három éves szerződést kötöttek a hazai szervezőirodával, hogyha egy filmet elrontok, akkor ki kell fizetniük mind a három év költségét. Azt is megtanultam, hogy saját magamnak kell az életemet, a pályámat kézben tartani. Huszonnégy éves voltam akkor, fiatal, és egy szocialista országból érkező kislány, akinek fura volt a kapitalista versengés. Amikor Veszprémben megszűnt a szerződésem, nem voltam szégyenlős, és megkerestem a színházigazgatókat, rendezőket azzal, hogy szükség van-e rám. Nyugaton megtanultam, hogy nincs szociális háló, nincs olyan, hogy majd valaki felülről gondoskodik rólunk. Így aztán megelőztem a koromat. Adja Isten, hogy még sokáig működjenek színházak, de emellett az is elfogadott, hogy egy bizonyos produkcióhoz kiválogatják a szereplőket. A színésznek készenlétben kell állni, és nem kell naivan arra gondolni, hogy majd eszükbe jutunk valakiknek.

 Tehát disszidálás fel sem vetődött önben?

 –Dehogyis! Azt láttam, hogy akik kint dolgoztak, hatalmas örömmel tértek haza, és megbecsülték hazájukat. Ma sokan aggódnak azért, hogy külföldre akarnak szerződni a fiatalok. Én nem bánom ezt, menjenek, majd rájönnek, hogy kint nem kolbászból van a kerítés, és megkövetelik a munkafegyelmet. A forgatás közben nem volt kedveskedés, nevetgélés, kávézgatás, és nem nézték el a tévedéseket sem. Azt nézték, hogy kivel lehet jól dolgozni, és nem azt, ki a barát, a barátnő, aki tehetségtelen, és foglalja mások elől a helyet. A hatékonyság számított kint a forgatás közben, hiszen Nyugaton versenyhelyzet van.

 Voltak irigyeim, mert Volvóval jártam, és 55 négyezetméteres öröklakást vásároltam

 Amikor hazatért, nem irigykedtek önre a kollegák?

 –Voltak irigyeim, mert Volvóval jártam, és 55 négyezetméteres öröklakást vásároltam, ami akkor hatalmas dolognak számított. De mindezt munkával értem el. Engem nem tudott a család segíteni, és egyik rendszernek sem voltam a kedvence. Ezért kézbe kellett vennem a magam életét, dolgoztam, és a munka örömet okozott számomra. Azok közé tartozom, akik elégedettek életükkel, és boldognak vallják magukat. Sosem azt néztem, hogy én mennyire vagyok értékes, hanem: mit tudok adni környezetemnek, családomnak.

 Többször nyilatkozta, hogy sosem felejti el, honnét érkezett. Élnek még Egerben rokonok?

 –Már csak ismerősök. Nem vagyunk mi tősgyökeres egriek, sem debreceniek. Nagymamám Nagybecskerekről érkezett, míg Máramarosszigetről másik felmenőim. Trianon után vagonokban laktak, majd Debrecenbe kerültek. Lelkiekben, jó értelemben, vidékinek érzem magam. Történt, hogy egy hatvani könyvtáravatóra meghívtak a Lilivel egy beszélgetésre, és hétköznap 150 ember volt ránk kíváncsi. Ez nagyon jó érzéssel töltött el…Beszéltünk már a példakövetésről: előttem van az a kép, mikor nagymamám öntözi a virágokat, és most nevetgélnek az unokáim, hogy én is azt teszem. A virágokkal való foglalkozás lelki nyugalmat ad.

 Nem hobbi?

 –Nem, hanem sokkal több annál. Az élőlényekről való gondoskodásról van szó. Vidéki házunknál volt kutya, majd jött a Móka, aki 18 évig élt, és most nevelem a Janót, a menhelyről származó kiskutyát. Nekem ez örömet ad.

 Nem szokott nagyobb estélyekre járni?

 –Fiatalon sem szeretettem a társasági életet, a fogadásokat, most meg végképp nem. Vannak, akik szeretik ezt a csillogást, de én megelégszek azzal, ha premierek után koccintok a társulat tagjaival. És amikor csak lehet, unokáimmal vagyok együtt. Ők sokat tartózkodnak nálam, az egyik szobát be is rendeztem számukra.

 Az unokákban nem él a vágy a színpad iránt?

 –Azt mondom nekik, ez egy rossz szakma, mert állandóan parancsolnak a színésznek. Így aztán, remélem, elveszem a kedvüket a színháztól.

 Az unokák látták édesanyjukat, nagymamájukat színpadon?

 –Lili a Karinthy Színpadon játszik az Egyenlőség c. szatírában, és azt megnéztük a nagyobbik unokámmal. A színházba tartva megkérdezte tőlem az autóban: „láttad már a mamát színpadon? Mert téged már láttalak, és most annyira ideges vagyok, és annyira izgulok.” Ott ültünk egymás mellett a nézőtéren, és ő büszke volt mamájára, míg én a lányomra. Kell ennél több?

Medveczky Attila