|
2013.01.25.
IN MEMORIAM CSURKA ISTVÁN
Csurka István: Egy magyarra már nem vonatkoztak a nyitott
társadalom szabadságai
Soros György bejövetele
„Szép egyedül”
– mondtam Balatonföldváron 1993-ban. Ez azonban már a második
hullámban történt, a Néhány gondolat című tanulmányom kiadása
és az ezt követő még számosabb és erősebb támadások után.
Ez már a Nyílt társadalom listás korszakában esett
meg. Mit nevezek én most utólag listás korszaknak? Azt az időszakot,
amelyben a bel-ügyi III/III-as ügynöklisták létezésével és
az azon való szerepléssel kezdték szétverni, egymással szembeállítani
és megbénítani a nem SZDSZ-es és nem MSZP-s frakciókat és a
hozzájuk tartozó szervezeteket, intézményeket, sőt magukat a
családokat is. Ez volt az a lista, amelyet állítólag maga Németh
Miklós adott át Antall Józsefnek. Erről senki nem tudott semmi
bizonyosat, mégis erről beszéltek legtöbbet minden társaságban.
A helyzet pattanásig feszült volt az országban. 1991-ben és különösen
1992-ben, amikor a taxisblokád amúgy is végzetes csapást mért
az Antall- kormányra, az MDF-re, de az SZDSZ és Göncz Árpád
is lelepleződött, és a nyomor, az infláció, a munkanélküliség
pedig elviselhetetlen mértéket öltött, a Bilderberg csoport
emberei időszerűnek látták még ezzel is megtizedelni és megfélemlíteni
a nemzeti, keresztény oldalt.
A támadás két oldalról indult el: elterjesztették,
hogy a III-as szabályzatok szerint párttagokat nem lehetett
beszervezni, tehát az MSZP soraiban nincs ügynök. Az MSZP
tiszta, az SZDSZ pedig eleve tiszta. Mivel az SZDSZ-ben volt ezenkívül
a legnagyobb a volt párttagok, illetve a családilag odatartozó,
sőt ávós gyökerűek, az élkáderek száma, valamint az üldözöttek
és a szamizdatosok is oda tartoztak, ott sem volt mit keresni.
Egyet-kettőt azonban mutatóba onnan is félig-meddig
lelepleztek, meghurcoltak. Az MDF-ben és a KDNP-ben másként jártak
el. Egyesekről elterjesztették, sőt sajtóbeli célzásokkal is
megindították a leleplezést, másoknak a fedőnevét szivárogtatták
ki és próbálták valakire ráilleszteni, de a fenyegetés soha
nem azoknak szólt, akiket lelepleztek, hanem azoknak, akiket még
nem. Ez volt a bénító.
Magam már 1990 májusában
megkaptam ez első döfést, amely, ha gyengébb idegzetű vagyok
vagy valóban bűnös, akár halálos kimenetelű is lehetett
volna, legalábbis politikai helytállásomra nézve. Az Esztéta
című dokumentum-regényemben már leírtam, hogy Antall József
már miniszterelnöki székbe történt megválasztása, beülése
után, az Országgyűlés esedékes szünetében megalázott a
folyosón. Magához kéretett és nem is nagyon ügyelve, hogy mások
ne hallják, közölte velem, hogy a lista az SZDSZ birtokában
van, s tegyek valamit, mert ki fogják játszani ellenem. Az
esetben az időzítés volt a legsötétebb. Ő már esküt tett
miniszterelnök, megingathatatlan hatalommal, a saját múltját
is úgy rendezi, festi át, ahogy akarja, én pedig meneküljek ki
az irhámmal a politikai életből, az útjából. Mivel ezt az
esetet már leírtam, ezúttal nem ismétlem meg csak abban a
vonatkozásban, hogy hogyan szolgálta ez is a szemem felnyílását,
hogyan láthattam bele a saját legközvetlenebb sorsom szemüvegén
keresztül a boszorkánykonyhába. Eltelt néhány hónap és
egykedvűségbe zuhant, rebbenő tekintetű, félrehúzódó vagy
éppenséggel harsánykodó és radikáliskodó kollégákat láttam
magam körül, akiken felismerhettem, hogy megkapták, ha nem is közvetlenül
Antalltól azt az injekciót, amit én.
Az MDF-ben többféle
ügynök-múltú ember volt, akit feladattal küldtek oda. Ezeket
hamar felismertem. Akadt, aki önvédelemből állt be és lett,
mindenképpen, kézzel-lábbal képviselő, mert őt annak idején
zsarolással szervezték be, de a nézetei és a sorsa is őszintén
a magyarság ügyéhez kötötte őt. Ezek élő sajgással járkáltak
köztünk, féltek, hogy minden rájuk borul. Számomra aztán az
is nyilvánvalóvá vált hamarosan és különösebb elemzés sem
kellett hozzá, hogy nem a volt ügynökök a legveszélyesebbek,
hanem az új megbízottak. Debreczeni József MDF alapító tag,
aki többek között az én erőteljes kampányolásomnak is köszönhetően,
amelyet fenntartás nélkül végeztem az MDF és az ő érdekében
már 1989-ben a régi országgyűlés tagja lett ötödmagával.
Majd kilencvenben fényes egyéni győzelmet aratott, ennélfogva
természetes volt, hogy vele kapcsolatban soha nem került szóba
semmilyen ügynökvád. Ámde mikor dr. Utólag szembetalálta magát
az evangélikus lelkésszel, akin keresztül a ki-csempészett belügyi
akták, a III/III-as iratok az SZDSZ-hez kerültek, vagy
Debreczeni József történelemtanárral, aki a dolgozatát az
Országgyűlésben „náci alapvetésnek” minősítette és Tamás
Gáspár Miklóssal, akit az MDF is támogatott a megválasztásban,
pedig SZDSZ-es volt, s aki azonnal a filozófiai intézet vezetője
lett, körülbelül nulla filozófiai publikációval, az már
bizony szembeötlő volt. Innentől kezdve nem lehetett utólagoskodni.
De az összekapcsolás még mindig eléggé nehéz volt. Magának
Sorosnak kellett közbelépnie, hogy teljesen felnyíljon a
szemem.
Egyenes, nyílt
oktatásban részesültem a nyílt társadalom természetrajzából.
Még a botrányt és szakítást kiváltó tanulmányom megírása
előtt válaszul Sorosnak egy durva New York-i nyilatkozatára megírtam
dramatikus jegyzetemet a Vasárnapi Újságban. Le-csaptam,
lelepleztem, kifiguráztam Sorost. Semmi személyesen sértő
dolgot nem adtam elő, a nézeteit és nézeteinek ártalmasságát,
magyarellenességét tártam fel. Egy évvel a Közgázon történt
díszdoktorrá avatás és a Nyílt Társadalom dicsőséges
meghirdetése után egy magyarra már nem vonatkoztak a nyitott társadalom
szabadságai. Mert mi történt?
Nyomban kitiltott a rádióból az a Gombár Csaba, aki
jelen volt a lakiteleki sátorban és aki ezen a bizalmi tőkén
állva lett Antall javaslatára a Rádió elnöke. A szerkesztőt,
Győri Bélát pedig kirúgta. Ezt már nem lehetett félreérteni.
Ez már nem csak azt mutatta meg, hogy milyen messzire ér el a
keze Sorosnak, hanem azt is, hogy humbug az egész Nyílt Társadalom.
Csak és kizárólag magyarellenességről van szó és arról,
hogy a magyarság semmilyen módon ne merje megkísérelni a
hatalomátvételt. Kétségem
se lehetett. Az MDF alelnöke voltam akkor, országgyűlési képviselő.
Nem számított. Mi van hát itt?
Amikor tehát
Debreczeni 1992-szeptemberében felállt az országgyűlésben a Néhány
gondolat vitájában és azt, amit Antall kissé lekicsinylően és
a fogyatékosabb irodalmi műveltségűek számára nehezen követhetően
„pamfletnek” nevezett, vagyis némi mentséget is keresett
tettemre, ő „komplett náci alapvetésnek” vádolta, én már
tudtam, tudnom kellett, hogy két ember szól belőle: Soros és
Antall. A „náci alapvetés” vádjával, akár egy
börtönbüntetést is sunyin kilátásba helyezve, nemcsak
rám támad, hanem minden ma-gyarra.
Sorsom, helyzetem,
tapasztalataim folytán kétségem sem lehetett, hogy itt az Aczél
György jelképezte nómenklatúra, a volt ávósok és gyilkosok,
állnak szemben a meginduló ma-gyar változással. A
magyar lehetőséggel, a kibontakozással. Ezt üzente a Nyílt Társadalom
filantrópja, aki elbocsáttatott, mégpedig talán úgy, hogy egy
szót sem kellett szólnia, mert a szolgája, például a
Debreczenije magától tudja a kötelességét. Ez az
automatizmus, ez az önkéntes szolgaság, amit éreztem,
borzalmas teher volt, jobban fájt, mint a kiebrudalás. S az egész
történet mögött ott lebegett, az 1990-es, a Kun Béla miatti
MDF mentegetőzés képtelensége, hogy ez is csak írói munkásságom
része. Megint kicsit nevetségessé is voltam téve.
Ezek után az
SZDSZ-nek más dolga nem maradt, mint karba tett kézzel ülni. De
nem azt tették.
(Folytatjuk)
|
