Függetlenség

2013.06.14.

Kitaszítattunk a paradicsomból, a kultúra egészéből

Észre sem vettük azt, hogy a nemzeti kormányok hatalomra kerülésével nem csak a kommunisták, hanem nemzetközi csoportok érdekeit is megsértettük

Szemadám György Munkácsy Mihály-díjas festőművész, író, a Magyar Művészeti Akadémia Képzőművészeti Tagozatának vezetője 1947-ben született Budapesten. 1967 és 1975 között a Fővárosi Állat- és Növénykertben a nagyragadozók ápolójaként, majd főápolójaként tevékenykedett. 1979-től gyermekek és felnőttek részvételével vezetett képzőművészeti köröket és alkotótáborokat, tartott egyéb képzőművészeti foglalkozásokat, elmegyógyintézetekben végzett művészetterápiás munkát, családsegítő központokban pedig hátrányos helyzetű gyermekek, és fiatalok kreatív foglalkoztatását vezette. 1982-1993 között a Magyar Nemzeti Galériában működő GYIK (Gyermek és Ifjúsági Képzőművészeti) Műhely tanára, 1988-tól vezetője. 1992-1993-ban a Magyar Művelődési Intézet főmunkatársa. 1998-2001 közt a Magyar Művelődési Társaság elnökségi tagja. 1997-1999 közt a Magyar Televízió Vizuális Művészetek Szerkesztőségének főszerkesztője. Vaszkó Erzsébet következetes, meg nem alkuvó személyisége és festészete alakította indulását. Az 1960-as évek végén csoporttá szerveződő, magukat önerejükből felküzdő avantgárd fiatalok egyik vezető egyénisége. Az 1970-es évek első felében több happening és performansz résztvevője, szervezője. Festményei stilizált, jelszerű állatokat, sokszor madarakat megjelenítő, elvont, formatöredékeket bemutató ábrázolások, melyeknek stiláris jellemzői a redukált formák, a hangsúlyos színmezők és a határozott kontúrok. Az 1980-as évek második felétől kifejezésmódja klasszicizálódik, figurálissá válik és festésmódját az aprólékosság, a kidolgozottság, az erős kontúrok jellemzik, miközben részben megmarad korábbi tematikáinál. Képein elszigetelt festői jeleknek, azok összefüggésének tárgyi azonosíthatósága helyett egy-egy idea tárgyiasul a festői jelek kapcsolódásában, s ezek a gondolatok hol technikailag rendkívül kimunkáltan, hol a technika milyenségére kérdeznek rá, vagy emberi problémákat feszegetnek. A Boldogasszony c. egyik legsikeresebb csoportos vándorkiállítás résztvevője. E kiállítás 2010. március 4-én indult útjára Makovecz Imre megnyitó beszédével a budapesti Forrás Galériából, bejárta Magyarország, Szlovákia, Ukrajna, Románia számos városát mintegy erősítve a magyarság összetartozás érzését. 1969 óta kiállító művész. Eddig 60 kiállítása volt itthon és külföldön. Szépirodalmi és ismeretterjesztő könyvek szerzője, de mint művészeti író is kitűnik művészeti kritikáival, esszéivel, művelődéstörténeti, művészettörténeti és művészetelméleti köteteivel. Eddig 16 könyve jelent meg. A filmes szakmában is értékek alkotója. Az irodalmi és művészeti élet társulatainak aktív részvevője, gyakran vezető egyénisége.

A legjobb kortárs művészeket így kereső embereknek tekintem, ahogy saját magamat is

Az interjúra készülve olvastam egy helyütt, hogy egy bizonyos szimbólumrendszer szövi át alkotásait. Így nem véletlen, hogy a Jelképtár c. könyv társszerzője. Milyen kapcsolat van a jelképek világa és az ön művészete között?

–Ez azért érdekes kérdés, mert meglehetősen behatóan foglalkoztam bizonyos jelképrendszerekkel. Fiatal koromban az Országos Széchényi Könyvtárban az egyiptológiával ismerkedtem; hiszen nagyon sok dolog levezethető az egyiptomi szimbolikából. Ugyanilyen intenzitással tanulmányoztam a magyar néprajz jelképrendszerét, később pedig a tarot kártya szimbólumait. A tarokk őseként ismert – olaszul korábban trionfinak nevezett - tarot kártya jelképei a XV.-XVI. században kristályosodtak ki. Egy olyan jelképrendszerről van szó, ami bár kártyalapok formájában maradt fenn primitív ábrázolásokkal, de mégis érdekes filozófiai töltettel bír. Ezen ismeretekből, és a további tanulmányaimból következik az, hogy több szócikket írtam a Jelképtár könyvhöz. Amikor mélyre ásunk a szimbólumok világában, nagyon érdekes összefüggéseket találunk. Bármilyen furcsán is hat, mindez közvetlenül nem sugárzik át nálam a képzőművészetre. A jelképek mindig is egy olyan közegnek, társadalomnak a kultúrájához tartoztak, amiket még egységes kultúrának lehetett nevezni. Mára megszűnt az egységes kultúra, így csak szubkultúrák egymás mellett éléséről lehet beszélni. A magyar népművészet még a XIX. században is erősen őrizte az ősi rendet, ami a jelképeket a nyelvhez hasonlóan funkcionáltatta, s a jelképek használatával könnyen megértették egymást az emberek. Minden egyes varrottas öltésének, minden egyes fába faragott vonásnak, minden egyes festett bútornak – és folytathatnám még a sort – jelentősége volt. A jelképeket tájegységenként egyformán értelmezték, a kultúra megtartó erőként működött. Ám mi ebből a rendszerből már kiszakadtunk. Valaha a képzőművészetnek az eredete – ez vitathatatlan tény– a szakralitásban gyökerezett. Gyönyörűen levezethető például a feszületek ábrázolásaiból, hogy mit jelent az istenfogalom akkor, amikor az Istenembert, - Jézust - elsősorban Istenként, majd emberiként mutatjuk meg, amikor az emberben rejlik az Isten. Ez egy hihetetlen következményekkel járó felfogás; így kitaszítattunk a paradicsomból, a kultúra egészéből, s így az ember nem tud egyértelműen jelképekre hivatkozni, mert az őseink világa immár elveszett világ. Hivatkozhatunk arra, hogy őseink szavait is meg tudjuk idézni, vagy átértelmezni, de a jelképek ismerete teoretikus ügy, amihez kell képzőművészeti érzékenység, míg a festészet gyakorlása a mai világban nem a szakralitásban való elmélyülést jelenti. A legjobb kortárs művészeket így kereső embereknek tekintem, ahogy saját magamat is. Én így nagyon nehezen jutok bizonyos motívumok használatáig. Ez azt jelenti, hogy egyes motívumokat következetesen elkerülök, azért, mert jelentéktelennek és félrevezetőnek tartok, más motívumokat pedig nem szokványos értelemben használok. Egy időben azt mondták rám, hogy képeimet jellemzi a madármotívum. Ennek a magyarázata az, hogy a madarakat ismerem a világ jelenségei közül a legjobban, másodsorban pedig a madár nagyon hálás motívum, mert színben, formában akármilyen lehet. Akik tehát a képeimben természetrajzi ábrákat vélnek felfedezni igen rossz úton járnak. A festészet velejénél tartok, mert színben, formában a madár ürügyén bárhova nyúlhatok, ezen kívül a madár tekintetével is sok mindent ki tudok fejezni. Sőt egy madarat a képen bárhol el lehet helyezni. Ha művészettörténészként elemezném képeimet, azt is kimondanám, hogy a madár az összes kultúrában lélek-szimbólum volt az egyiptomi bá lélektől egészen a fehér galamb formájában megjelenő Szentlélekig. Számomra meghatározó mű a szúfi misztikusnak - Farin Uddin Attarnak - A madarak tanácskozása című filozófikus költeménye, mely számomra egy életre szóló tanítással szolgál. Ebben a madarak arról értesülnek, hogy él valahol a királyuk, Simorg. Elindulnak őt felkeresni. A viszontagságos, sok szenvedéssel teli út alatt sokan elbátortalanodnak, lemaradnak, vagy elhullanak. Akik megmaradtak, azokhoz a palotában így szólt a Simorg, anélkül, hogy megszólalt volna: „Az én királyi fenségem napja tükör. Aki magát ebben a tükörben látja, az saját lelkét és saját testét látja benne. (…) És akkor a madarak örökkön örökre beleolvadtak a Simorgba. Az árnyék egybevegyült a nappal, és ennyi az egész. Az út nyitva marad, de nincsen többé sem vezető, sem utas.” Az emberi lélek tehát számomra madárként jelenik meg, de nem csak a szárnyalás, hanem a sokféleség miatt is. Ilyen értelemben madár-képeim felfoghatók belső önarcképként is. Összesen ennyi összefüggés mutatható ki a jelképek és festményeim között. Nagyon kínos úton jár szerintem az a képzőművész, aki jól bevált motívumokat alkalmaz. Nem vagyok híve annak, hogy valaki a magyarság ősi motívumait felújítja, más anyagokba helyezi át, felülírja. Mindez nagyon távol áll az alkotástól, s különösen a jelkép eredeti tartalmának megértésétől.

Aki megtekintik képeit, de a szimbólumrendszert nem ismerik ilyen mélységében, szintén megérthetik azt, hogy mit akar ábrázolni?

–A kép nem csak ábrázolásról szól. Amikor egy másik emberhez közelítek, többféle dolog érdekel. Így az illető külseje, gesztusai, hangja, érzelmi reakciói, gondolkodásmódja. A képet is így rétegről-rétegre lehet megközelíteni, amihez az szükséges, hogy a festmény sokszor legyen az ember előtt. Lényeges például az anyagkezelés, a színhasználat és a kompozíció is, és higgyék el, azt, hogy a kép mit ábrázol, nem a legfontosabb. Sőt sokszor elég banális, hiszen Morandi egy életen át üres üvegeket festett. Tagadhatatlan, hogy képeimben a madarak révén tetten érhető az attraktív dekorativitás, amit nem bánok, sőt nagyon is szeretek, mert így azt gondolom, hogy annak, aki képeimet nézi, nem kell feltétlenül bonyolult szimbólumrendszereket elemezni.

Életem felfogható szerencsés (el)tévedések, illetve „véletlenek” sorozatának is

A Vándorok könyve címoldalán találhatjuk a tarot kártya egyik figuráját. Ez a vándor. Szemadám György eddigi élete kapcsolódik-e a vándoréhoz?

– Szellemi értelemben egyértelműen kereső embernek, vándornak tartom magam. El kell érni ahhoz egy magasabb életkort, ahhoz hogy visszatekintsünk életutunkra. A magamét megdöbbentőnek tartom azért, mert a rossz elhatározásaimat mindig büntetés követte, és ezzel együtt olyan váratlan lehetőségek nyíltak meg előttem, amiknek a jelentőségét akkor fel sem tudtam fogni. Olyan lehetőségeket kaptam az élettől, ami nagyon keveseknek adatik meg. Eddigi életem felfogható szerencsés (el)tévedések, illetve „véletlenek” sorozatának is. Életutamat szeretik az újságírók, mert igen fordulatos, de én egyre kevesebb örömmel mesélek róla. Eredetileg tudós embernek készültem: zoológusnak, ornitológusnak. Ehelyett teljesen váratlanul az állatkert nagyragadozói mellett találtam magamat. Hét évig ott dolgoztam, s mindez olyan ismeretanyaggal és életismerettel ajándékozott meg, amit máshol nem tudtam volna elsajátítani. Az én igazi egyetemem az állatkert volt. Az is a „véletlen” műve volt, hogy Vaszkó Erzsébet festőművésznő albérlője lettem, hiszen addig nem is hallottam a nevéről. Személyiségével, habitusával a művész alapállását példázza előttem a mai napig. A sors furcsa ajándéka volt az is, hogy egyik napról a másikra meghívtak az MTV-hez, ahol televíziós sorozatokat készítettem, és főszerkesztő is voltam. Tehát: amit szerettem volna, amit kigondoltam kínnal, keservvel sikerült megvalósítani, ám sokkal több ajándékot kaptam a Jóistentől.

A világot is bejárta? Azért kérdezem, mert afrikai tárgyú műveiből rendeztek nemrég kiállítást a verőcei kerámiamúzeumban.

–Sosem voltam nagy utazó, bár eljutottam a világ két pólusára: Washingtonba és Moszkvába, úgy, hogy egyik helyre sem vágytam. Moszkvába kiállítani hívtak meg a ’90-es évek elején, ugyanezen évtized végén pedig Washingtonban voltam egy kiállítás kurátora. Mindkét fővárosban hatalmas élményt nyújtottak számomra a múzeumok, de visszatérni egyik helyre sem szeretnék. A többi utazásom is arra irányult, hogy megnézzem a híres képtárakat, múzeumokat. Az első hely, ami igazán felkeltette érdeklődésemet Törökország volt, ahol először 31 éve jártam, és a közelmúltban voltam másodszor. Afrikában viszont kicsit hazataláltam. Egyiptom számomra felejthetetlen élményt jelentett, s a következő állomás Tunézia volt. Végül eljutottam Kenyába és Tanzániába. Kenyában immár harmadszor jártam. Ott olyan elemi erőt érzek, mint sehol máshol. A tájra jellemző, hogy órákig lehet autózni úgy, hogy emberi kéznek a nyomát sem látni, és a táj legvadabb, legfantasztikusabb alakzatokat ölti. Ott más a színe a földnek, és más alakjuk van a hegyeknek. S ezen az ősi világban járva lassan felismeri az ember, hogy a Homo - nem – az emberiség elődei – csak ebben a kohóban születhettek meg. A kenyai emberekben, ma is ott van ez az elementáris erő, a gyermeki naivitás, de a tanulni vágyás is.

Az ottani élményeket „átszűrte” magán, és úgy keletkeztek az afrikai tárgyú alkotások?

–A verőcei Gorka Múzeumban csak egy kamara kiállítás fért el, így 14 nagyobb méretű fotómat, néhány olajfestményemet és dobozba zárt tárgyamat láthatják az érdeklődők. De azért nem mondható, hogy ez egy „úti beszámoló”, mert a legkínosabb az, hogyha valaki rácsodálkozik valamire, leül, s azt megfesti. Ez a giccs kategóriájába tartozik. Bár a dialektikus materializmus szerint a művészet nem más, mint tükrözés, aminél primitívebb művészetfelfogást el sem tudok képzelni. Az ember által megélt élményeket át kell szűrni magunkon. Az afrikaiak nagyon tehetségesek és kreatívak, és ősi tudományuk a szobrászatban és a zenében rejlik. Festményeik viszont igen lehangolóak, dilettánsak. Egy ilyen képet adott egyik fekete vezetőnk a barátomnak. Én ezt a festményt nem kijavítottam, hanem együttműködve a képpel, teljesen megváltoztattam. A festőt, szignója alapján Kerinának hívják, s az „új” kép címe az lett: Kerinával a Kilimandzsáró alatt. Így lettem társalkotója a képnek.

1975-ben emigrálni akart. Ki is ment az NSZK-ba. Ez is egy utazásnak számít…

–Nem pozitív élményeket akartam kint szerezni, hanem menekültem. Azt hittem könnyű lesz újra építeni egy életet, de egy hét alatt rájöttem, ez nekem nem megy, és ezért jöttem haza. Egy hónapot voltam Nyugaton, s azalatt végiglátogattam az összes disszidens barátomat. Így jártam Ausztriában, Svájcban, Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában és Nyugat-Németországban. Hamburgban tűnt úgy, hogy érdemes letelepednem, de mégis hazajöttem. Utólag nehéz számot vetni, hogy mi lett volna, ha…

Nagyon könnyű célpontja volt a III/III-as ügyosztálynak

Felvetődik, hogy a belügyi szervek megfigyelték önt?

–Egyértelmű. Tudtam, hogy a belügy megfigyel, de nem igazán foglalkoztam vele. Nem is voltam olyan pozícióban, hogy kirúghattak volna az állásomból. Egy olyan ember, mint én, nagyon könnyű célpontja volt a III/III-as ügyosztálynak, hiszen társaságokba jártam, szerettem beszélgetni, sok barátom volt. Úgy éreztem, hogy a művészet világában semmiféle titkolni valóm nincs, és igazán nem akartam politizálni sem. Részt vettem a SZETA-akciókban, ami azt jelenti, hogy támogattam a szegényeket, de tájékozottságomat jellemezte, hogy például fogalmam sem volt arról, kik töltik be a miniszteri posztokat. Bár az akkori ellenzék tagja voltam, de nem olyan, akikről azt mondták a párttitkárok, hogy tudatos ellenforradalmár. Mindig is úgy hittem, hasznos tagjává lehetek a társadalomnak. Mire azzá váltam, megöregedtem.

Tudja, kik és miért figyelték meg?

–Eddig háromszor kértem ki a belügytől a megfigyeléseimre vonatkozó anyagaimat. Ám mindannyiszor olyan anyagokat kaptam, amiből sok mindent nem tudhattam meg. Talán ugyanazt a besúgó apparátust üzemeltették a rendszerváltás után is? Mert csak azokat a besúgókat nevezték meg, akik vagy meghaltak, vagy külföldön éltek. Az is döbbenetes, hogy azt sem tudhattam meg, hogy velem együtt kiket figyeltek meg. Az első megfigyelési papír 1973-ból származik, amikor még főápoló voltam, és még ismeretlen festő. Egyik besúgóm azt jelenti a disszidálásom után, hogy Szemadám György teljesen megváltozott, mert kiábrándult a kapitalizmusból. Ezzel akarva- akaratlanul is jót tett nekem.

Emlékszem egy 1990-ben kiadott történelmi témájú könyvre, melyben a gulyáskommunizmust úgy ábrázolták, hogy ketrecbe vannak zárva az emberek, és az ápolók adnak nekik sok sört, ételt, tehát mindent megadnak nekik, csakhogy ne gondolkodjanak. Amikor az állatkertben dolgozott, a ketrec szimbólumával is foglalkozott?

–2001 – ben jelent meg egy könyvem Zé ó és ó címmel, ami az állatkertről szól, de inkább a ’70-es évek társadalmáról. Most írom meg ennek a könyvnek a lábjegyzeteit, amiben tételesen is kifejtem, hogy bár erőltetett szimbólumnak tűnik az állatkert és a ’70-es évek politikai rendszere, de mégsem az, hiszen egyenlőséget lehet tenni a mi életünk és azon „szabadság” közt, amit mi adtunk az állatoknak. Ráadásul az egész történetet színesíti, hogy az állatkertben „rendszeridegen” emberekkel – volt csendőrrel, szerzetessel – dolgoztam együtt. Az elődöm, akinek helyére kerültem, egy hajdani gróf, s közvetlen munkatársam pedig „horthysta” katonatiszt volt, aki öt évet ült Rákosi börtönében. Tehát az az ember, aki az oroszlánokat ápolta, maga is egy nagyobb ketrecben volt. Ezek a dolgok akkor nem is nyomasztottak, mert ez számomra természetes közeg volt, hiszen annyira a társadalom perifériáján éltem deviáns figuraként. Kénytelen voltam művészettel foglalkozni, hogy egy szürke világban „fényt lássak az alagút végén”. A művészet mellett tettem ellenzéki gesztusokat, de nem politizálásból, hanem emberségből, keresztényi szeretetből.

Mit várt az 1989-90-es fordulattól, és az bekövetkezett –e?

–Enyhe kifejezés az, hogy csalódást érzek…A ’80-as évek végén egyes pártfőtitkárok bukását vagy halálát követően összeültünk barátaimmal és velük megittuk az úgynevezett „főtitkári poharat”. Ha valaki akkor felmutatja nekem azt a világot, ami 20 év múlva lesz Magyarországon, el sem hittem volna. Abszurdum, hogy a volt kommunisták máig hatalomban maradtak, és jogokat követelnek maguknak. Az is szörnyű, hogy a fiatalokat mennyire sikerült eltávolítani a nemzeti értékektől. Ki hitte volna, hogy ilyen elementáris gyűlölet árad majd a nemzeti oldal felé? Észre sem vettük azt, hogy a nemzeti kormányok hatalomra kerülésével nem csak a kommunisták, hanem nemzetközi csoportok érdekeit is megsértettük. Azt sem hittem volna, hogy 2010-ben kell véghezvinni valójában a rendszerváltoztatást.

Ki akarják provokálni a gyűlölködésben való versenyt

Ön annak idején kiállt Fekete György a Művészeti Akadémia elnöke mellett. Nem fordultak el ezért öntől néhányan a hajdani barátok közül?

–Egyáltalán nem tapasztalok ilyesmit. Sőt…! A Magyar Művészeti Akadémia hihetetlenül erős támadásoknak volt és van kitéve. Az előző közgyűlésünket egy berohanó csapat zavarta meg. Bár ők ezt az akciót happeningnek nevezték, de a mögöttük álló szervező erő mögött ott a gyűlölet. Sajnálatos, hogy ezen akcióban olyan képzőművész kollégám is részt vett, akit valaha a fiamként szerettem. De azt is tudom, hogy a legutóbbi provokációk szervezői közt ott van a Magyar Művészeti Akadémia egyik tagjának a fia is. Nem csak generációs ellentétről van persze szó, hanem arról, hogy ki akarják provokálni a gyűlölködésben való versenyt. Emlékszünk Korniss Mihály szavaira? „Mi sokkal jobban gyűlölünk benneteket, mi ti minket.” Én soha nem gyűlöltem senkit, és az antikommunista attitűdömet sem a gyűlölet motiválta, hanem a hazugságtól való viszolygás. Minket akkor az összetartás motivált. Így fogadhatott be engem úgy a képzőművész szakma is, hogy nem végeztem főiskolát.

A kultúra területén többen azt kérik tőlünk, fogadjunk el mindent, ami Nyugatról jön, és új. Régebben ugyanez volt a helyzet Moszkvával.

–Már említettem, hogy sem az USA-ba, se Oroszországba nem vágyom. Szimbolikusan fogalmazva Moszkva a kezét – lábát törte a magyarságnak, Washington pedig kábítószerrel kínálta. Talán az utóbbi elsőre kellemesebbnek tűnik, de hosszú távon mindkettő eredménye ugyanaz: a mozgásképtelenség.

Medveczky Attila