|
 2013.06.14.
A kereszténység és a magyarság egy és
szétválaszthatatlan
Varga Gabriella-Vencsér László: Én uram és én Istenem
Hajdúnánás az
egyetlen olyan település Magyarországon, ahová kőbe – emlékműbe
– vésték Jakab Antal püspök nevét. Hiánypótlónak
tekinthető tehát a tény, hogy a Jakab Antal Keresztény Kör a
püspök halálának 20. évfordulójáról az ő emlékét csodálatra
méltó lelkesedéssel ápoló helyiekkel együtt 2013-ban Hajdúnánáson
emlékezett meg. A megemlékezés különös pillanata volt az,
amikor Buczkó József elmondta: 2013 első napjaiban egy újabb
érdekes adalékra, egy kéziratban fennmaradt visszaemlékezésre
bukkant, amelynek szerzője Draveczky Imre (forrás: Századunkban
a gyilkos láng kétszer pusztított. Hajdúnánás, 1993, kézirat,
42–43.). Az írás 1993-ban, éppen húsz évvel ezelőtt
keletkezett. Íme néhány részlet az Egy nánási kálvinista
derék meghajlása Jakab püspök úr előtt című írásból:
„Hajdúböszörményi pedagógusokkal 1987 nyarán Törökországba
utaztunk. Utunk során megnéztük a gyulafehérvári székesegyházat.
[…] Beérve az udvarra, alacsony, nagyon szép arcú, idős
papot találtam, aki egy fiúcskával társalkodott. Odaérve szólítottam
és kérdeztem: tud-e magyarul? A csupa szív ember rám nézett
és azt mondta: »Én csak magyarul szeretek beszélni!« A kedves
szavakra tiszteletemet fejeztem ki, és már közöltem is vele a
menetelem célját. A kistermetű atya válasza nagyon rövid
volt: Kérem, semmi akadálya. Ha itt a csoport, már mehetünk
is. Ahogy sétáltunk a büszkén álló templom felé, kérdezgetett,
kik vagyunk, honnan jövünk. Mondtam neki, hogy a csoport hajdúböszörményi,
én nánási vagyok. Hallva a szavakat, a pap megállott, mélyen
a szemembe nézett és azt mondta: »Én, mint menekült
kisgyermek, az első világháború végén Hajdúnánáson éltem,
a Kiss Ernő utcában. Mellettünk egy nagycsaládos tanító, Bánkék
laktak.« […] továbbiakban elmondta, hogy ez a találkozás
gyermekkorának egy szép, bár nehéz szakaszát elevenítette
fel benne.”
Az emlékműsort követő
szentmisén Vencser László szentbeszédében, a hit évére építve,
Jakab Antal, Márton Áron és Mindszenty József alakját elevenítette
fel mint egyházunk követésre méltó példaképeit. A szentmise
után Buczkó József és a Jakab Antal Keresztény Kör jelen lévő
vezetői megkoszorúzták a befogadó szeretet emlékművét,
amelyen Jakab Antal püspök neve is olvasható (Domokos Pál Péterrel
együtt, aki tanítóképzős hallgatóként annak idején szintén
a menekültek között volt), majd a hívek jóvoltából
szeretetvendégségen nyílt lehetőség még egy kis kötetlen
együttlétre. Április 5-én pedig „Márton Áron és Jakab
Antal püspök a hit fényében" Gyergyó-medencei vetélkedőt
tartott a Tarisznyás Márton Általános Iskola. Nyolc csapat mérte
össze erejét. A verseny mottója „Istennél a belépőjegyen
az kell hogy álljon: mindent megtettem önmagam, felebarátom és
népem javára és épülésére."
Jakab Antal száz évvel ezelőtt, 1909. március 13-án a
Gyergyói-medence kis falujában, Kilyénfalván született. A
gyermekszerető családban eltöltött gondtalan gyermekéveit az
első világháború zavarta meg. Amikor hétéves korában el
kellett volna kezdenie az iskolába járást, 1916. szeptember első
felében az egész Székelyföld hadszíntérré változott. A román
betörést viszonylag hamar semlegesítették az osztrák–magyar
és német csapatok, és a részben helyreállt állapotok lehetővé
tették, hogy 1916. október 9-én elkezdhesse a betűvetés tudományát
tanulni a gyergyókilyénfalvi római katolikus népiskolában.
Akkor a falusi székely családok küzdelmes élete az iskolás
gyermekektől is megkívánta a kemény földműves és erdei munkát.
A kisiskolás, majd fiatal Jakab Antal sem vonakodott a munkától.
Római tanulmányait végezve, felnőtt fejjel büszkén gondolt
vissza gyermekkorára. Szerettem magam is a hidegkúti kertekben
dolgozni – írja 1941. január elsején Rómából. 1922-ben, a
hat elemi befejezésekor beiratkozott a gyergyószentmiklósi állami
román nyelvű középiskolába. Hét éven keresztül, 1922-től
1929-ig nagy áldozatot hozott a középiskolai ismeretek megszerzése
érdekében. Líceumi időszakának utolsó évében, éppen érettségije
előtt édesanyja (Jakab Antalné, szül. György Rozália) súlyosan
megbetegedett, és azon a nyáron meg is halt.
A családot ért veszteség után, 1929. augusztus 1-jén
jelentkezett a gyulafehérvári papneveldébe. A Hittudományi Főiskolán
és a Szemináriumban tisztelettudó, buzgó és igen szorgalmas
kispap volt. Osztálytársai évtizedek távlatából is
vasszorgalmát, munkaszeretetét, becsületességét emlegették.
1934. június 29-én,
Szent Péter és Pál ünnepén társaival (kilenc egyházmegyés,
négy ferences és két piarista) együtt Mailáth G. Károly megyéspüspök
pappá szentelte a gyulafehérvári székesegyházban. Első szolgálati
helyén, Ditróban másfél éven keresztül (1934. június
29–1936. március 1.) igen lelkesen lelkipásztorkodott. Jelentős
szerepet játszott a ditrói Székely Legény- és Leányegylet, a
Kolping Legényegylet, a Missziós-egylet és a Mária Kongregáció
megszervezésében. Az együttérzés és a keresztény szeretet
jegyében fordult a rábízottak felé.
Ditrói káplánkodását
öt hónapos gyulafehérvári munka váltotta fel. Rövid kápláni
és zárdalelkészi szolgálatát hároméves kolozsvári káplánság
követte. A kolozsvári belvárosi plébániára való kinevezése
fordulópontot jelentett Jakab Antal papi életében. Ekkor
találkozott és dolgozhatott együtt Márton Áronnal.
Kolozsváron Márton Áron mint ideiglenes plébános, Jakab Antal
mint káplán a lelkipásztori munkában egymásra talált,
s ebből nemcsak a Szent Mihály egyházközség, hanem az
egész egyházmegye profitált. Márton Áron Jakab Antalban igen
szorgalmas és lelkiismeretes papot ismert meg.
Márton
Áron püspökké szentelését követő első papi diszpozíciója
alkalmával Jakab Antalt 1939. szeptember 1-től felmentette a
lelkipásztori munka alól, és teológiai tanulmányainak továbbfolytatására
Rómába küldte, a Lateráni Pápai Egyetem jogi karára. Dr.
Jakab Antal Rómából való hazatérése után ismét Kolozsváron
kapott szolgálati beosztást,
az egyházmegye észak-erdélyi részére felállított Püspöki
Helytartóságon. 1942. augusztus 31-től levéltáros és jegyző,
1944. november 29-ig (a helytartóság fennállásig) Sándor Imre
püspöki helytartó titkára. Dr. Jakab Antal 1944. november
30–1945. augusztus 31. közt helyettes plébánosi és helyettes
főesperesi kinevezést kapott Gyergyószentmiklósra. 1945.
szeptember 1-től Márton Áron ismét Kolozsvárra küldte, immár
harmadszor. A státusi római katolikus főgimnázium hittanári
beosztása mellett a kolozsvári egyetemi ifjúság lelki vezetésére
kapott megbízást. A harmadik kolozsvári szolgálati időszaka rövid
ideig tartott, mert püspöke még fontosabb helyre szemelte ki:
1946 nyarán megbízta a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán
az egyháztörténelem tanításával, valamint a felelősségteljes
vicerektori teendők végzésével. Az egyházat veszélyeztető vészes
felhők sűrűsödtek. A püspöki helynökök letartóztatása után
nála volt a püspöki joghatóság, ő lett az egyházmegye vezetője
(1951. március 11– augusztus 24.). A legkritikusabb helyzetben
vette át az egyházmegye vezetését. De fellépése és okos intézkedései
révén a gyulafehérvári egyházmegye megmaradt a Róma-hű
vonalon. Dr. Jakab Antal tudatában volt annak, hogy „előrelépésével”
akármelyik pillanatban a letartóztatása és elítélése következik.
1951 Szent Bertalan-éjszakáján tartóztatták le, s 1952. október
22-én a bukaresti katonai törvényszék hazaárulás címén 18
évi fogházbüntetésre ítélte. 1951. augusztus 24-től 1964.
április 16-ig kis híján tizenhárom évet (tizenkét év, hét
hónap és huszonhárom nap) raboskodott Románia
jelesebb börtöneiben (Jilava, Felsőbánya, Máramarossziget,
Szamosújvár, Duna-csatorna). Börtöntársai „tiszta lelkű,
szelíd ember”-nek ismerték meg, aki – az ottani lehetőségek
között – segítette és Istenhez közelebb vezette őket.
A nagy amnesztia
évében, 1964-ben nyerte vissza szabadságát.
Az
állami hatóságok végül megengedték Márton Áronnak, hogy
1965. december 24-től a görgényszentimrei plébániára
kinevezhesse, ahonnan – négy hónap múlva – a kerelőszentpáli
plébánia filiájába, Búzásbesenyőre kaphatott kinevezést.
Besenyőn hányatott életének kedves időszaka következett. Az
egyházmegyei hatóság beleegyezésével a filiát sikerült
anyaegyházzá alakítania,
az új plébánia templomát megnagyobbítania és plébániaépületet
szereznie. Eredményekben és lelki örömökben gazdag besenyői
lelkipásztorkodása rövid ideig tartott. Plébánosi szolgálata
mellett 1967. december 1-től Márton Áron (a vallásügyosztály
felé „puhatolózással”) egyelőre fél normával kinevezte a
Gyulafehérvári Hittudományi Főiskola erkölcstan és egyházjog
katedrájára. Egy évig Búzásbesenyőről vonattal járt fel
Gyulafehérvárra tanítani. Püspöke 1968. október 1-től
felmentette a plébánosi szolgálat alól, és kinevezte az intézetbe
rendes tanárnak. Dr. Jakab Antal 1968 őszén költözött be a
papnevelde egyik szobájába. Egyházjogot és erkölcsteológiát
tanított. Életritmusa fegyelmezett volt. Vasszorgalommal és
lelkiismeretesen készült az előadásokra, a kispapok számára
jegyzeteket szerkesztett, szívén viselte az egyházmegyei bíróságot.
Márton Áron Jakab Antalt – egykori káplánját és titkos
ordináriusát, börtönviselt tanárát – mindenáron segédpüspökének
akarta. A hivatalos eljárások után kinevezését ünnepélyesen
1971. karácsony estéjén háromnegyed 10-kor jelentette be a
Teológia dísztermében. Dr. Jakab Antal segédpüspök a rá
jellemző gondossággal, bemutatkozó beszéddel válaszolt,
amelyben megfogalmazta püspöki jelmondatát is: Én Uram és én
Istenem (Jn 20,28). VI. Pál pápa szentelte püspökké 1972.
február 13-án a Szent Péter-bazilikában 19 jelölttel együtt,
ő a névsor alapján a 13. volt. Jakab püspök szentelése után
szellemesen ismételte, hogy életében a 13-as szám jelentőssé
vált: 13-án született, 13-án volt a névnapja, 13 éves korában
kezdte el középiskolai tanulmányait, 13-án védte meg a
doktori tézisét, 13 évig volt börtönben, 13-án szentelték püspökké
és 13. volt a szentelendők sorában. Dr. Jakab Antal nyolc évig
volt Márton Áron segédpüspöke. II. János Pál pápa 1980. április
2-án nevezte ki gyulafehérvári megyéspüspökké, amely felelősségteljes
főpásztori munkát 1990. március 14-ig, illetve április 29-ig
végezte.
2009.
március 12. és 2010. március 13. között tartották meg a
Jakab Antal-emlékévet a Kárpát-medencében. 2009. október 25-én
a Kolozsmonostori Kálvária-templomban tartották a püspök életét
felelevenítő Megalkuvás nélkül c. könyv bemutatóját.
Az eseményről így ír Varga Gabriella az Én uram és én
Istenem könyvben: A szentmise főcelebránsa, dr. Vencser
László szentbeszédében többek között ezeket a gondolatokat
fogalmazta meg: „Jakab Antal püspök jelen volt és tevékenykedett
egyházáért, egyházmegyéjéért, a népért, az emberekért.
Nem akart nagy lenni, a háttérben küzdött, hordozta a rá
rakott és a vállalt kereszteket. Amikor arról kérdeztük, hogy
miért nem kéri az egyházmegye érseki rangra emelését, akkor
is így válaszolt: «Nem akarom, hogy azt gondolják, én szeretnék
érsek lenni. Majd kérjék maguk, amikor én már visszavonultam.»
Ő igyekezett az embereket megérteni, rajtuk segíteni, főpásztori
módon viselkedni. Mindenki, aki papként, vagy más beosztásban
vállalta az emberek szolgálatát, válaszolt Isten hívására,
köteles vállalni az emberek megértését, és arra kell törekednie,
hogy minden eszközzel segítse az embert. Ahogy Jézus tette az
evangélium leírása szerint. A kézdivásárhelyi könyvbemutató
már a Vigadóban volt. Ott hozzászólását Vargha Béla főesperes
Petőfi Sándor verssoraival kezdte: „Légy tölgyfa, melyet
a fergeteg ki képes dönteni,/ De méltóságos derekát meg nem
görbítheti.” Mint mondta, ilyen tölgyfa volt Jakab
Antal, majd szólt arról, hogy a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán
az ő évfolyamuk volt az első, akiket 1976-ban nem Márton Áron
püspök, hanem Jakab Antal segédpüspök szentelt diakónussá. Ditróban
2009. augusztus 30-án avatták a Dr. Jakab Antal-teret. Akkor
mondta Puskás Elemér polgármester, hogy a mai napon Ditró
emléket állít egy nemzettársunknak, akit méltóan sorolhatunk
nemzetünk nagyjai közé. «A kereszténység és a magyarság
egy és szétválaszthatatlan. Ha szétválasztjuk, az olyan,
mikor a test a lélektől válik el: az a halál.»– vallotta a
megyéspüspök. Egy nemzetnek, ha nincsenek nagyjai, vagy ha őket
nem tisztelik, akkor az a nemzet szegény. Nemzetünk és közösségünk
büszkélkedhet nagy ősökkel. Nekünk tehát feladatunk kellőképen
emlékezni rájuk. Egy település úgy tudja halhatatlanná tenni
nagy ősei nevét, ha utcákat, tereket nevez el róluk. Ditró
utcái néhány kivétellel nagy magyar emberekről vannak
elnevezve. Ez az elnevezések folyamata most bővülni fog,
ugyanis a község tanácstestülete elfogadta dr. Vencser László
tanár úr kérését, és egyhangúlag megszavazta, hogy e teret
dr. Jakab Antal gyulafehérvári megyéspüspökről nevezzük el.
Ditró község tiszteleg a nagy püspök előtt, aki községünkben
kezdte a papi pályafutását. Jakab Antal szívébe zárta Ditrót.
Munkássága idején sokat tett községünkért. Most méltó
helyet kap Ditró szívében is. Valahányszor elmegyünk ezen a téren,
látva az emléktáblát, tudni fogjuk, hogy volt egy nagy ember,
aki sokat tett nemzetünkért, községünkért. Varga
Gabriella és Vencser László könyve bemutatja azt, hogy Erdély
és Magyarország területén a mai napig él Jakab püspök emlékezete,
és ők nem hagyják kialudni az emlékezés lángjait.
(Varga
Gabriella -Vencsér László: Én uram és én Istenem; Budapest,
2010)
M.A.
|
