|
 2013.06.21.
A magyar sajtó és Szent Kinga
Tanulságos,
ugyanakkor szomorú is, hogy a mai magyar társadalom milyen
keveset tud Árpád-házi Szent Kingáról (1224–1292) – s
hogy a hazai média mennyire elhallgatta szentté avatásának hírét.
Történetesen a magyar föld legfiatalabb szentjéről van szó,
ugyanis 1999 júniusának derekán iktatta őt a szentek sorába
II. János Pál pápa, hétszázezer lengyel hívő jelenlétében.
A szertartás a történelmi magyar–lengyel határtól alig húsz
kilométerre, Ószandec mezején zajlott, annak a kolostornak a tövében,
amelyben Kinga élt és meghalt. Tehát nem valami távoli és réges-régi,
a kommunizmus számlájára írható mulasztást kérek számon a
mélyen tisztelt magyar médián, hanem egy, az állítólagos
rendszerváltás után kilenc évvel történt eseményt. (Nagy
„büszkeség”: hazánkat hivatalosan egy olyan közméltóság
képviselte, aki a rossz nyelvek szerint kommunista ügynök volt,
a még rosszabb nyelvek szerint Patkány fedőnévvel.)
Kinga ügyét –
érthetetlen módon – a magukat nemzetinek hirdető médiumok is
elsinkófálták. Például biztos forrásból tudom, hogy a Duna
Televíziónak lehetősége lett volna közvetíteni a szertartást,
ám a csatorna vezetői nemet mondtak. Jómagam pedig felajánlottam
egy helyszíni tudósítást a Magyar Nemzetnek, de a szerkesztők
nem tartottak rá igényt. (Másnak a tollából sem.) Írásom végül
egy alacsony példányszámú, csaknem zártkörűen terjesztett
katolikus havilapban, az IGEN újságban jelent meg…
A tudatos
elhallgatásnak meg is lett az eredménye. Például a világhálós
lexikon, a Wikipédia Szent Kingáról szóló szócikkében a
Magyarországi emlékezete alcím alatt mindössze annyi szerepel:
„Szülővárosában, Esztergomban utca viseli a nevét.” És
pont. Szívderítő, nemde? Ám más példát is felhozhatok. Hét
szűk esztendővel Kinga szentté avatása után, 2006 márciusában
Lech Kaczynski lengyel államfő Budapestre látogatott, Sólyom László
köztársasági elnök meghívására. A díszvacsorára én is
meghívást kaptam, így fültanúja lehettem annak, hogy pohárköszöntőjében
Sólyom László kétszer is megemlítette „Boldog Kingát”. A
jelen lévő lengyelek csak néztek, nahát, milyen tájékozatlan
a magyar elnök. S csakugyan: ha már egyszer jól fizetett beszédírója
butaságot ad a kezébe, akkor Sólyom László igazán kijavíthatta
volna a kínos bakit. Ezt nyilván azért nem tette, mert ő maga
sem tud Kinga szentté avatásáról… Egyébként szánalmas,
hogy egy ilyen alkalomra Sólyomnak mások által előre megírt
beszéddel kellett érkeznie. Mindannyian tudjuk, hogy egy pohárköszöntőn,
egy ünnepi fogadáson mik hangozhatnak el: protokolláris közhelyek.
Nem csupán a köztársasági elnöktől, de bármely művelt
magyar értelmiségitől elvárható, hogy egy olyan témáról,
mint a lengyel–magyar barátság, az általánosságok szintjén
összerakjon öt értelmes mondatot. Miközben a helyszínre
fuvarozták, elnökünk a legújabb márkájú, luxus szolgálati
Audi süppedős bőrülésén tíz perc alatt végiggondolhatta
volna, mit akar mondani, és kész.
Ha már így a témánál
vagyunk, dióhéjban foglaljuk össze, mit illik tudnunk Szent
Kingáról, más névhasználat szerint Kunigundáról! IV. Béla
királyunk és felesége, Laszkarisz Mária legidősebb gyermekeként
született, vagyis Szent Margit és Boldog Jolán nővére volt.
Bizony, ebben a családban az átlagosnál kissé magasabb volt az
egy főre eső szentek száma… Tizenöt évesen Szemérmes
Boleszló lengyel király (a klasszikus értelmezés szerint krakkói
fejedelem) felesége lett. Uralkodónőként templomokat és
kolostorokat építtetett, illetve hozományával bőkezűen hozzájárult
a tatárok elleni védekezéshez, majd az ország újjáépítéséhez.
Férje halála után teljes vagyonát szétosztotta a szegények között,
belépett a klarissza rendbe, és hátralévő életében buzgó
szerzetesként szolgálta embertársait. Az Ószandecban (lengyel
nevén Stary Sacz) általa alapított klarissza kolostorban halt
meg 1292. július 24-én. Négyszáz évvel később avatták
boldoggá, Lengyelország és Litvánia hivatalos védőszentje,
egyházi ünnepe halála napjára esik. Ami magyarországi
tiszteletét illeti, mindmáig egyetlen templomot szenteltek az ő
tiszteletére, a Veszprém megyei Küngös településen.
Személyéhez több
legenda is fűződik, melyek magyarul is hozzáférhetők a volt
varsói kultúrdiplomata, Szalai Attila jóvoltából, A sókristály
kincse című, igazán értékes kötetben. Itt most két legendát
ismertetek – nem Szalai veretes, összefüggéseket kibontó változatában,
hanem terjedelmi okokból tömörítve, távirati stílusban. A
Kinga fésűjéről szóló kegyes történet szerint az özvegy
királyné apácatársaival Ószandec környékén, a
Pieninek-hegységben bujdosott a tatárok elől. Egy alkalommal,
amikor a kutyafejűek üldözőbe vették őket, Kinga a háta mögé
dobott egy szalagot, amely kanyargó folyammá változott, a
mai Dunajeccé. A
tatárok üggyel-bajjal átkeltek rajta. Ám akkor Kinga a fésűjét
is a háta mögé hajította, amelyből olyan sűrű erdő lett,
hogy a tatárok kénytelenek voltak megállni. E legenda a helyi
lakosok, a gurálok (hegyi emberek) körében ma is rendkívül népszerű,
a Dunajecen turistákat szállító tutajosok előszeretettel mesélik.
A másik történet
Kinga gyűrűjéről szól – alighanem ez az ismertebb. Az
1242-es tatárjárást követően Kinga Krakkóból hazalátogatott
az édesapjához, és országjáró útjuk során Erdélybe is
eljutottak, a máramarosi sóbányákhoz. Az egyik aknaszlatinai tárnánál
Kinga elragadtatottan nézte a hófehér sótömböket, és eszébe
jutottak lengyel alattvalói, akiknek az ottani bányák hiánya
miatt csak forrásvízből párologtatott, gyönge minőségű só
jutott az ételükbe. Édesapjához fordult: „Atyám, add nekem
ezt a sóaknát, és engedd meg, hogy innen egyenesen Lengyelországba
vihessék ezeket a sótömböket!” IV. Béla kegyesen bólintott,
Kinga pedig lehúzta ujjáról a jegygyűrűjét, és a tárna
birtokba vételének jeléül a mélybe dobta. E gyűrű később
varázslatos módon több mint ezer kilométerrel arrébb, Krakkó
határában került elő a földből – azon a helyen nyitották
meg a ma is világhírű wieliczkai sóbányát. Ám a legendának
olyan változatával is találkoztam már, amely szerint a gyűrűt
a Krakkótól negyven kilométerre található bochniai sóbányában
találták meg. Lokálpatriotizmus kérdése, hol történt a
csoda…
A Kinga személyét
övező honi tájékozatlanság miatt különösen örültem
annak, hogy múlt szombaton Isaszegen szép megemlékezést
tartottak Árpád-házi szentünkről, az Együttműködés
Isaszegért Egyesület és az Isaszegi Falumúzeum szervezésében.
A jövő heti cikkben tehát ebbe a Budapest melletti városkába
látogatunk, hogy megismerkedjünk az ünnepség részleteivel, a
helyi közösséggel és az isaszegi ütközet lengyel vonatkozásával.
Zsille Gábor
|
