|
 2013.08.13.
Kerülöm
a megélhetési művészetet
Miközben a magukat kortársnak nevezők éltetik az üveg és
beton művészetét, egyre nagyobb a társadalmi igény a
klasszikus szobrokra
Bencze
Gábor szobrászművész
1982-ben született Móron. A Bokányi Dezső Építőipari és Díszitőművészeti
Szakközépiskola díszítő szobrász szakán tanult. Ezután
Kalmár Tibor grafikai képzésén, az Almássy téri Rajz Iskolában,
valamint a Török Pál Képzőművészeti Szakközép Iskola
fakultációira járt. Mindeközben az Építőipari és Díszítőművészeti
Szakképző Iskola Öv utcai telepén kőfaragást illetve kőszobrászatot
tanult egy éven át. A Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának
szobrászati tanszéken
szerzett oklevelet 2006-ban.
Kiállításai:
Budapest Galéria, Pécsi galéria, Dulánszki Galéria, Közelítés
Galéria, Caffe Jam, Caffe Corner.
Köztéri
munkái: 1914-es emlékmű,
Felcsút (2007); Szent Kristóf szobor, Kistarcsa (2007), Xantus János
- emlékmű, Sukoró (2008), Szent Vendel - szobor, Sóskút
(2009), Összetartozás emlékmű, Csíkmenaság (2010),
Nagyboldogasszony szobor, Tápiószele, Makovecz Imre- tervezte kápolna
(2010), Trianon - emlékmű, Biatorbágy (2011), Országzászló
emlékmű, Kölcse (2012).
Felcsúti műhelyében beszélgetünk. A településen
található 1914-es emlékmű, és Puskás Akadémia egyik kupája
is az ön alkotása. Bevezetésként, kérem, beszéljen ezekről
a munkákról.
–Nagyon szívesen.
Ezek a művek az összes többi munkámhoz hasonlóan a helyi közösség
igényéből születettek. Minden szobrászati munkának, ami
nemzeti témájú, vagy a magyar kultúrát gazdagítja, annak
lelkes híve vagyok. Így van ez a nagy, díszes Puskás Kupával
és a legelső munkámmal, a felcsúti világháborús emlékművel
is. A kőbánya ingyen adott követ, amit ingyen kifaragtam, s a
helyi vállalkozók baráti csoportja támogatta az 1914-es emlékmű
létrejöttét. A kupa megalkotásáért sem kértem egy forintot
sem, bár mégis honorálták. Benne vagyok a helyi művészeti életben,
és terveztem egy Puskás-szobrot is, ami még nem valósult meg,
mert még nem döntötték el, hogy milyen típusú emlékművet
szeretnének a legendás futballistának. Makovecz Imre – a jó
Isten nyugtassa – egy grandiózus kompozícióról álmodozott.
Az egyetemen többször egy marék agyagon
vitatkoztunk
Milyen megfontolásból döntött a képzőművészet
mellett?
–Édesapám azt
szerette volna, ha villamosmérnöknek, vagy rádióműszerésznek
tanulok, de én kiharcoltam azt, hogy szobrászattal
foglalkozhassak. Ezzel a céllal jelentkeztem Budapestre a Bokányi
Dezső Építőipari és Díszitőművészeti Szakközépiskolába
díszítő szobrásznak. Nagyon színvonalas oktatás folyt;
megtanultam, hogyan kell a műkővel és a gipsszel bánni. Ezután
egy éven át kőfaragást tanultam. Közben lejártam a sóskúti
bányába és Süttőre, és azokon a helyeken is faragtam. Majd
felvettek a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának szobrászati
tanszékére. Akkor még nem volt minden tanszéknek önálló épülete,
mint mostanában. Az egyetemen meglehetősen modernista képzés
folyt, ami nagy csalódást jelentett. Nemzeti szobrok, portrék
megalkotása helyett többször egy marék agyagon vitatkoztunk. Ráadásul
műteremnek nem nevezhető, alacsony belmagasságú helységekben
folyt a képzés. Az biztos, hogy a modernisták kiélhették
magukat, de aki igazi szobrász akart lenni, annak arra ott nagyon
kevés lehetőség adatott meg. Gaál Tamás volt hivatalosan a
mesterem, őt nagyra becsülöm, mert bár modernista, de hisz
abban, amit csinál.
Csak önnek okozott ez
gondot, vagy másnak is?
–Nagyon sokan
szerettek volna klasszikus szobrászatot tanulni, de idővel beletörődtek
abba, hogyha érvényesülni szeretnének, akkor a moderizmust
kell követniük. Nem is hagyták, hogy készítsünk klasszikus
szobrokat. Szerencsénkre Rétfalvi Sándor mester szerette a stúdiumokat,
és sokszor őt hívtam meg korrektúrázni. Ő és Palotás József
több segítséget tudott nekem nyújtani a klasszikus, figuratív
szobrok elkészítéséhez, mint a többiek. Nagy Márta keramikus
művészt is mesteremnek tekintem. Szinte kivételezett velem,
mert olyan porcelánkísérleteket végezhettem el, amit másoknak
nem engedett meg. Igaz, Párkányi Raab Péter szobrászművész
nem tanított, de mégis mesteremnek és példaképemnek tekintem,
mert nagyszerű figurális műveket alkotott.
Néhány héttel ezelőtt mesélte nekem egy szegedi szobrászművész,
hogy a főiskoláról kikerültek többsége nem tud konkrét
dolgot alkotni. Egyet ért ezzel?
–Sajnos ez az igazság.
Azok a hallgatók, akik nem birtokolják a szobrászi mesterség
briliáns fogásait, nagyobb előszeretettel csatlakoznak kortárs
minimalista, konceptualista vagy bármilyen irányzathoz, mint
azok, akiknek van sikerélményük a mesteri tudást követelő stúdiumoknál.
Azt hihetnénk, hogy egy egyetemet végzett szobrász szinte
minden stílusban képes alkotni, s lehet tisztelni őt a mestersége,
képessége, szaktudása miatt. Sajnos a kvóta finanszírozás
miatt évről évre hígul a képzés. Ez az egyik baj, míg a másik,
hogy a tanszék modernista hegemóniája nem ad lehetőséget
arra, hogy komoly, nagy klasszikus művek szülessenek. Hamar
megszokja a hallgató: ha megfelel az elvárásoknak, akkor jó érdemjegyeket
kap, még futtatják is, de ha az egyéniségét szeretné
felmutatni, akkor kudarcélményben lesz része. El kell érni végre,
hogy a hallgató tegyen szert a mesteri tudás briliáns képességére.
Műtárgymásolással bizonyítsa be rátermettségét. Tanulja
meg az alapvető mintázási, másolási, kicsinyítési, nagyítási,
kópiázási és öntéstechnikai fogásokat. A hallgatók a
negyedik szemeszter végén legyenek kötelesek szigorlatot tenni
stúdiumból. A diplomamunka mellé a hallgató legyen köteles
vagy stúdium, vagy műmásolati munkát is készíteni, másoló
berendezés nélkül. Ezeket a dolgokat kéne alaposan
megfontolni.
Azt olvastam, hogy még
díjakat sem szeretne. A díjak kapcsán bemutatják a művészt,
és annak kapcsán a műveit. Az sem vonzza?
Azt írta egy helyen, hogy nem rendez kiállításokat
sem, viszont anno mégis kiállított. Nincs ebben ellentmondás?
–Nincs,
mert egy idő után a kisplasztikák világa már nem vonzott.
Ezek a műveim még megvannak, de fenn a padláson. A köztéri
szobrászat az, ami igazán vonz. Ebben tudom kifejezni magam,
ebben a műfajban tehetem a legjobb szolgálatot. Az ilyen műveket
pedig társadalmi összefogásból tudom megvalósítani.
Milyen munkákat kapott
az egyetem elvégzése után?
–Szerencsére
nem kellett sokat arra várnom, hogy valaki felfigyeljen rám, és
rögtön köztéri megbízatásokkal lásson el. Akkor is és most
is dugig tele vagyok megbízatásokkal, de ezek olyan felkérések,
melyek mind non-profit tervek. A nemzeti témájú, közös sorskérdéseinkről
szóló, és a közönség által valóban igényelt, de forráshiánnyal
küszködő műveket mindig ingyen készítem. Pénzt a művészettel
sosem keresek. Becsületes kőfaragó iparos munkából éltem, és
élek ma is. Amikor hat évvel ezelőtt megnyitottuk barátaimmal
a sóskúti műhelyt, nem szégyelltem kifaragni egy egyszerű lépcsőt,
vagy korlátot, mert az is érték, és azzal is hozzájárulok a
világ értékéhez.
Attól még nem lesz senki sem művész, ha
csatlakozik egy divatos modern irányzathoz
De mindezt művészetnek
lehet nevezni?
–Bizonyára meglepi,
amit mondok, de nincs művész identitásom. Művészi öntudatom
erős, de a „művészet” szó mai jelentése alapján kénytelen
vagyok elzárkózni az elől, hogy művésznek tituláljam magam.
Nem járok össze a modern magasművészet képviselőivel,
mert kritikám és véleményem szerint nem igazi művészet az,
ami ma a kortárs művészetben folyik. A magassági mámorban úszó
kortárs művész számára megalázó, ha művész létére lépcsőt
kell faragnia. Nekem ilyen bajom nincs, ha felkérnek egy kőfaragói
munka elvégzésére, azt én rendes áron elvégzem, s azt iparos
munkának, mestermunkának tekintem. Tegyük fel a kérdést, mitől
művész valaki? Giotto, Bramante, Vignola mesteremberek, tudósok,
akkori polihisztorok voltak, és jóllehet nem hívták őket művésznek,
mégis volt művész öntudatuk. A XX. század előtt nem volt még
olyan stílus vagy idő a művészettörténetben, mely az előző
korok művészetének finom továbbdolgozása helyett annak
hirtelen megtagadásával jött volna felszínre. Azzal, hogy
megtagadjuk a múltat, még nem leszünk művészek. Az emberek többségében
ezért sajnos már olyan kép alakult ki, hogy az a művész, aki
furcsa krikszkrakszokat készít, olyat, amit egy kisgyerek is el
tudna készíteni, egyébként ingyenélő. Ezért is inkább jó
mesterember szeretnék lenni, erre törekszem, van még mit
tanulnom. Emellett meg kell különböztetni az ipart a művészettől.
Ha felkér engem valaki, hogy a kislányáról készítsek egy
portrét, azt nem tartom művészetnek, az csupán iparosság. Attól
nem lesz valaki művész, mert megmintáz pénzért egy portrét.
Attól sem lesz valaki művész, ha igyekszik csatlakozni egy
divatos modern import irányzathoz. A hivatalos kortárs művészet
véleményem szerint egy belterjes megélhetési piramissá degradálódott,
melyben a művészek és műértők egymás alá adják a lovat,
mindezt pedig a közönség nélkül. Ez a világ pedig taszít
engem. A valódi művészt a pénz nem motiválhatja. A lényeg:
az értékteremtéssel válik hasznossá az ember. Nem úgynevezett
magasművésznek, hanem igazi művésznek, tehát prófétának,
kell lennünk, ha pedig iparosok vagyunk, hasznosnak kell lennünk.
Miközben a magukat kortársnak, mindent tudó művésznek nevezők
egymás között osztogatják az elismeréseket, tapsolják a
legdivatosabb posztmodern konceptualista, liberális modernista irányzatokat,
így az üveg és beton művészetét, az emberek zöme klasszikus
formákat és szobrokat szeretne látni. Erről viszont nem
vesznek tudomást, ezért a modern színház szinte üres, a kiállításokon
szinte csak a művészek vannak jelen, a közönség pedig általában
ki nem állhatja azokat a műveket, melyeket a modernista lektorátusi
tagok javasolnak. Nem kell nekik. Számomra a művészet szellemi
erő, és nem termék.
Létezik baloldali, vagy
jobboldali művészet?
–Szerintem létezik, és magamat az utóbbiba sorolom be.
Az én stílusom a nemzeti, a belső gyökerekből táplálkozik.
A másik tábor pedig az import művészeteket tartja nagyra. Mióta
a magukat kortársnak mondók nem hajlandók sem szépet, sem
romantikust alkotni, eltűnt a közönség asztaláról a „minőségi
táplálék” és mással helyettesítődött. Az embereket nem
okolhatjuk. Ha csak műanyagablak van a piacon, hát azt vesznek.
Ha hamis sztereotípiák ömlenek a médiából, annak hisznek.
Mivel az építészek paneleket építettek neki annak idején,
abban élnek. Ezért van az, hogy többen elhiszik azt, amit a
teoretikusok, a megmondó emberek szajkóznak. Úgy vélem:
mindaddig, amíg a közönség egészséges esztétikai és morális
igényét nem szolgáljuk, addig
rontó tényezők, pótcselekvések fogják mérgezni a tömegeket.
Amíg nem vesszük figyelembe a valós élet és társadalom
szociológiai változásait, nem lesz olyan művészet, amit a közönség
is szeret, és abból erőt meríthet. Amennyiben továbbra is az
elmúlt rendszerből ránkmaradt kurátorok döntik el a közönség
helyett, hogy milyen legyen az építészet, milyen szobrok
legyenek a parkokban, addig a közízlés erőszakosan befolyásolt
lesz. Gondoljunk bele, hogy a szobrok, az épületek mellett nem a
teoretikusoknak kell nap mint nap elhaladni; viszont az emberek
hangulatát nagyban befolyásolja az, milyen környezetben élnek.
A színész, aki nem tiszteli a közönséget, hamar üres nézőtérrel
találja szembe magát. Megéri-e államilag finanszírozni olyan
színházat, aminek a darabjai senkinek sem kellenek? Megéri –e
olyan köztéri alkotásokra pénzt adni, amelyek mondanivalóját
nem érti a nép? Itt az ideje szakítani azzal az avantgárd
szellemi gyökerekből származó nézettel, miszerint a művész
nem szolga. Mert igenis szolgák vagyunk, Isten és a közönség,
ha úgy tetszik a nemzet szolgái, és feladatunk, funkciónk van,
melyet, ha nem töltünk be, meneszthetnek minket. Az emberek természetesen
jelentkező gyermeki elvágyódását pedig a magukat művésznek
titulálók egyszerűen lenézik. Sőt már magát az egyetemes szépséget
is oly addig száműzték, hogy egyes teoretikusok, mint Gillo
Dorfles is, a giccsel tették egyenlővé. És mivel a posztmodern
képzőművészek nem töltik be társadalmi szerepüket, tehát a
prófétálást és a példamutatást, nem is csoda, hogy más irányokba
fordul a közönség. Miközben a magas művészek az elit galériákban
koccintgatnak ingyen borokkal, aközben a világban zajlik az
igazi, valós élet. Viszont a posztmodern művészek magukat
szabadon lebegő értelmiséginek mondják, elszakadtak a társadalomtól,
éppen ezért nem tudnak olyat alkotni, ami az emberek többségének
elnyeri a tetszését.
Nem vagyunk rászorulva más kultúrák másolására
Azt mondtam: kortárs.
És talán nem jól fogalmaztam, hiszen ön a jelenben alkot.
Mintha ezt a jelzőt a túlzottan absztrahálók sajátították
ki maguknak.
–A kortárs jelzőt
valóban kisajátította magának egy kör. De pont olyanok, akik
nem vesznek tudomást magáról a korról. Így aztán azt mondom,
éppen én, és a velem hasonlóan gondolkodók a kortársak.
Engem gyakran támadnak azzal a kritikával, hogy historizáló,
klasszicizáló modorom van, és ez nem illik bele a XXI. század
modernitásába, hogy túlhaladott vagyok, tehát nem vagyok kortárs.
Ugyan már, hogyne lennék kortárs, - szoktam válaszolni, hisz
én is ma élek. Attól, hogy 2013-at írunk, még nem vagyok köteles
én is krómozott sokszögeket gyártani. Túlhaladott pedig főleg
nem vagyok, nálam a látszó beton és a minimalizmus a túlhaladott.
A klasszicizálás éppen azért forradalmian új, mert régi, erős
talapzattal rendelkezik, melyre bátran merek építkezni, szemben
a posztmodernnel, mely nem rendelkezik évezredes gyökerekkel,
ingoványra pedig hadd építkezzenek a modernisták. Colin
Foster, a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának dékánja
mondta nekem: te leragadtál a XIX. században. Erre azt feleltem
neki: nem én ragadtam le a XIX. században, hanem ti a XX.-ban.
Azt vallom, hogy a kortárs művészetben nem csak létjogosultsága
van a klasszikus stílusnak, hanem komoly jövője is. Sajnos azt
kell megállapítanom, hogy a modern formák legbravúrosabb együttese
sem lesz ünnepi, mert a modern nem alkalmas erre. A modern egyenlővé
vált a funkcionalizmussal. Aki tehát azt állítja, hogy a régi
pesti házak, egyetemek, díszes hatalmas bejáratai feleslegesek,
azzal kénytelen vagyok a legmesszemenőbbekig szembemenni, sőt
azt állítom, hogy eme formáknak ma is lenne létjogosultságuk.
A kortárs építészetünkben –tisztelet a kivételeknek –
tehát nincs sem szakralitás, sem súly, sem méltóság, és amíg
a klasszikát nem rehabilitáljuk nem is lesz. Egy érdekes összehasonlítást
tennék:vajon mennyien ismerjük a XIX. század közepe nagy akadémikus
lektorainak, a kor megmondó embereinek a nevét? Szinte sehol nem
jegyzik a nevüket, pedig a maguk korában nagyon felkapott művészek
voltak. Ők semmi szín alatt nem voltak hajlandóak kilépni a
dohos műtermükből, és megvizsgálni a valósan működő világ
változásait. S közben Hollósy Simonék már vidáman szívták
a friss levegőt Nagybányán. A mai teoretikusok, a magas művészet
képviselői – és itt is tisztelet a kivételnek –ugyanúgy
viselkednek, mint a régi akadémisták, csak ők éppen nem sötét
árnyalatú történelmi csataképeket festegetnek félhomályos,
bíbor drapériás műtermeikben, hanem magassági mámorban úszva
sétálgatnak savanyú borokkal a kezükben, azokban a divatos galériákban,
melyekben a kiállítások témáját az ügyeletes sztár kurátorok
határozzák meg. A közös vonás, hogy sem az akadémistáknak
annak idején, sem a mai nagyművészeknek eszük ágában sincs
vagy volt kitekinteni az utcára, hogy tájékozódjanak a valóságról.
A régi akadémia is eltávolította magától a közönséget.
Mivel a művészet lényegét elkártyázták a sematizmussal, és
szellemét sikeresen kiégették azzal, hogy a művészet helyett
már szinte csupán önmagát ismétlő alkalmazott díszítő tevékenységet
folytattak, a végén már nem is volt más érdeklődő arra a
„művészetre”, csak néhány nyárspolgár, akik kizárólag
díszletnek rendeltek hatalmas festményeket, szép díszes
kerettel, vagy éppen fotógépnek akarták használni a festőt,
hogy idealizált portrékat festessenek magukról. Csoda, hogy a
friss levegő nem váratott sokáig magára? Éppen ezért a mai
állapotokat figyelembe véve, jó lenne, ha megszüntetnék a kurátorok
és műkritikusok túlzott mértékű hatalmát, korlátozzák a
kiállítások anyagába való beleszólásukat,
Vágynak az emberek tehát
a szépre?
– Természetesen. Ma
már a legtöbben úgy pihennek Pesten, hogy a járdáról nem le
vagy előre néznek, hanem felfelé, nemzeti büszkeségeinkre, a
csodás pesti paloták remek homlokzataira szegezik tekintetüket,
és azon gyönyörködnek, amit a múlt században még elfedni
akartak. Egyre többen szeretik, tisztelik, és keresik a
klasszikust. A kortárs művészeti vezetés adjon tehát lehetőséget
azon építészeknek, és támogassa azokat, melyek nívós, esztétikailag
minőségi, a klasszika jegyeit nem megtagadó építészetet és
épületszobrászatot képviselnek, illetve helyezzék előnybe a
lokálisan magyar építészetet a külföldi divathullámokkal
szemben. Nem is értem, hogy miért is kell nekünk állandóan az
idegen divatokat követni, s közben saját hagyományainkat lenézzük.
–Példát kell
mutatnunk, erkölcsre, hitre, szellemi tartásra kell segítenünk,
az embereket, ki kell szolgálni a szép iránti természetes vágyukat,
hisz csak mi tudjuk megformálni ezeket a briliáns formákat.
Tisztelni és szeretni kellene a közönséget, nem lenézni őket,
és rájuk erőszakolni az idegen koncepciókat. Bámulatosan
gazdag részletekkel tarkított komoly műalkotásokat kellene
terveznünk, ötvözve a hagyomány, a klasszika elemeit a modern
anyagok vívmányaival. Olyan régről jövő szakrális, mentális,
kulturális kincses ládán ülünk mi magyarok, hogy annak értékét
fel sem lehet fogni ép ésszel. Az a jó, ha a művész képes
ezt a ládát kinyitni, és önzetlenül, karrierizmustól
mentesen tud osztogatni belőle másoknak. Ha ez meg tud valósulni,
higgyük el,- nem lesz szükség divat művészetekre, kortárs
majmolástechnikára. Van nekünk kultúránk, nem is akármilyen.
Van komoly művészettörténeti és építészeti múltunk. Higgyük
el, hogy nem vagyunk rászorulva más kultúrák másolására.
|
