vissza a főoldalra

 2013.08.18. 

Augusztus 20., Szent István király ünnepe
Vácz Jenő SJ atya (1914-2003) szentbeszéde

Krisztusban kedves testvérek!

Hogyha királynak lenni csak annyit jelentene, hogy fölvenni egy ruhát, koronát tenni a fejre, nagyon könnyű dolog lenne. Csakhogy nem a ruha teszi az embert.

Az evangéliumban a bölcs ember szemben áll az oktalan emberrel. Óriási a kettő között a különbség. Mind a kettő ember, épít is mind a kettő, de mennyire másként! Az ember alapadottsága az, hogy építsen, akarjon, elgondoljon valamit, megvalósítsa. Betöltse valahogy az ember azt a teret, lehetőséget, ami előtte áll. Ami mindannyiunk számára más és más. Más, amit hoztunk magunkkal, és a környezete, köre is más mindenkinek.

 Ha összehasonlítjuk a magunk körét, lehetőségeit Szent Istvánéval, egy országnyi különbség van a kettő között. Mégis sok rokon dolog van, ami összeköt bennünket Szent Istvánnal, ami egy nála is, meg nálunk is. Ami a bölcsességnek tulajdonképpen az alapja.

Az, hogy a bölcs ember a szívéből jó dolgokat vesz elő. A szíven múlik, a bensőn múlik a bölcsesség titka. Oda nyúlnak le a dolgok mindenkinél. Királynál, meg koldusnál, meg egyszerű embernél egyformán. A titka a dolgoknak a mi mélységeinkben van. Az emberi mélységekbe nyúlik. Az építés, az országépítés, vagy az élet építése egyaránt, persze föltételezi először a látást. Szent Istvánnál is az első dolog volt – és ezért csodálom én őt elsősorban, hogy fiatal létére – 21-22 éves létére – mikor trónra került, már látott.

 Az evangéliumban azt halljuk, hogy a bölcs ember az, aki „hallja szavaimat”. Ahhoz, hogy bölcsek legyünk, először valóban meg kell látnunk, hogy Istennek az akarata számunkra mi. Ez a 20-22 éves fiatalember, amint trónra kerül, már lát. Valóban szokatlan éles és messze ható, nagy távlatokat átfogó tekintettel lát.

 Hogy hogyan alakult ki benne ez a látás, az az ő titka, és a Szentlélek Úristené. Fölvette a hatásokat is, a jó hatásokat is. Gellért és Szent Adalbert hatását. Főleg Adalbert, ez az igazán európai műveltségű és távlatú ember volt nagy hatással rá. Éppen az érése, a férfivá érése idején. Látta az idők jeleit. Látta az akkori Európát, ami az akkori világnak számított. Fölfogta a különbségeket, hogy az ide hazát alapító nemzete előtt milyen feladat áll a kereszténynek számító Európában, és fölfogta a maga szerepét ebben.

 Mert hát királynak született. Fejedelmi családba született. Ez a helyzet is kényszerítette, hogy lásson, hogy messze nézzen. Nemcsak a maga kis élete távlatából, hanem egy nemzet életének a távlatából. De hát ez az első nekünk is, a látás.

 Hogyan jutott erre a látásra? Nem pottyant csak úgy az ölébe! Keresnie kellett, és imádkoznia kellett azért, hogy kitisztuljon a látása. Ha a mi életünkben a látás körül idős korunkra is bajok vannak, az mindig onnan származik, hogy nem imádkozunk eléggé, úgy ahogy kellene. Ha összekeveredik az ember előtt valami, ha elgyöngül az ember látása. Káprázatok vagy hiú kísértések homályosítják el az ember tekintetét, ez mindig az ima hiányából van.

 No, de azért nem elég csak látni, mert az Úr Jézus is azt mondja, hogy a bölcs ember az, aki hallja az én szavamat, az én tanításomat, de valóra is váltja. Mert ha még csak halljuk, fölismerjük, hogy mit jelent szerzetesnek lenni, de nem valósítjuk meg, akkor még balga emberek vagyunk. Ostobák, más szóval. S ez nagyon könnyen meglehet. Legalábbis időnként az ember elbutul, hogy amit hall, amit meglátott, azt nem valósítja meg. Nem váltja tettekre. Az alapok körül lesz aztán baj. Homokká válik a szikla.

 A látás, hallás és megvalósítás között van ott valami döntő fontosságú valami. Ez az odaadás, az odaadottság, a neki szenteltség. Amit másodsorban csodálok meg Istvánnál. Azt mondják az újabb kutatói az ő életének, akik az Árpádok nyomába akasztják az eszük ekéjét, hogy fölkutassák ennek a számunkra döntő jelentőségű férfinek az életét, azt mondják, hogy talán a koronázás alkalmával történt meg Istvánban ez a nagy dolog, ez a belső odaadottság.

 Ez a koronázás nem egy külső szertartás volt csak az életében, hanem döntő volt, hogy teljesen Istennek szentelte magát. Bár az ő családjukban is ez az Istennek adottság még a pogány messzeségbe nyúlóan az Árpád család titka volt: ők úgy tekintették magukat, mint valóban Istenhez tartozó, hivatással induló embereket. Már onnan is megvolt István életében is családi hagyományként ez, hogy Istenhez tartozónak tudták magukat. Isten közvetítését látták a földre, a nemzetük felé. De aztán teljesen kitisztult ez a pogány hagyomány a koronázásban, a fölkenésben.

 Mikor reggel a szertartás előtt az érsek és a püspökök érte mentek a királyi palotába, a szobájába, körmenetben odavezették a templomba, akkor nagy dolog mehetett végbe ebben a fiatalemberben. Amikor leborult ott, kereszt alakban elterült az oltár előtt csöndben. Mert a csönd kell ahhoz, hogy az ember odaadottá érjen. Mikor aztán fölsegítették és fölkenték valóban olajjal a homlokán, vállán, mellén, és ráadták a palástot, a koronát, akkor az nem külső beöltözés volt. Egybeesett az ő belső megérésével, a teljes odaadásának a nagy fénye kísérte a beöltözést.

 Az aztán meglátszott egész életén. Ez nem pusztán valami akarat bajnokság volt, hanem alázat volt, Istenbe kapaszkodás volt, odaadás volt. De mögötte volt ennek az odaadásnak már a belső önlegyőzés. Hogy megbirkózott már magával és minden szenvedélyével.

 A nélkül az odaadás nem lehet igazi, ha nincs mögötte ez a belső megküzdés önmagunkkal. Amit aztán minden nap folytatni kell, és nem szabad abbahagyni még óvatlan pillanatokban sem. A bölcsességhez itt volt a titok. Akkor aztán következhetett a megvalósítás. De ez a megvalósítás is szinte emberfelettien nehéz volt Istvánnál.

 Mindjárt egy olyan feladat állt elé, amit én nem is fogok megérteni soha talán. Nem tudom a titkát annak, hogy egy ember teljesen szentül, Istennek odaadottan, hogy vehet kardot a kezébe, és hogy vághat a másikra. Hogy mehet neki a többinek? Egy sereg vezérletével a másik seregnek? Hogyan robbanhat össze két, emberekből álló sereg, és verhetik, ölhetik egymást? Ezt mi sose tudjuk talán megérteni. Ezek a döbbenetes idők egy király életében, és volt az ő életében sok ilyen. Mikor Henrik császár jött elé, az ország ellen. Akkor szükség volt István egész harci bölcsességére, ami szintén megvolt benne. Hogy nekitámadjon annak a páncélos hadseregnek, hogy legyőzze, és kikergesse őket, és a hátukba menjen. Még Bécset is elfoglalták. Henrik hadsereg nélkül ment haza, mint ahogy a krónikákban föl van jegyezve röviden. Ezt nem tudom megérteni. Ehhez döbbenetes nagy odaadás és hivatástudat kell.

 Pedig, ugye benne van az életünkben, a keresztény életünkben a harcnak a kötelezettsége, hogy „ellene mondasz”? Ez is megvolt benne, a harc és a munka. A fáradhatatlan utánjárás, törvényalkotás.

 Ennek is a titka az imában kell, hogy legyen. Mert tapasztalhatjuk, hogy minél több tennivalónk van, annál inkább az imára kell fordítani az időnket. Mert az imában érlelődik meg a dolgok rendje, hogy mit tegyünk először és másodszor. Mi a legfontosabb? Így nyílik ki előttünk István élete. Így érezzük, hogy mennyire közel van hozzánk. Mert ahhoz, hogy mi ezt a kis kört, ezt az életünknek szűknek látszó lehetőségét legyőzzük, megbirkózzunk ezzel a magunk kis idejének a fölhasználásával, a magunk kis képességeinek a rendbe szedésével, a szavaink, a beszédünk megfékezésével, hogy az a kis ország engedelmeskedjen nekünk, és Isten akaratának, hogy alá legyen rendelve Jézus Krisztusnak, ehhez is királyság kell. Ehhez is harc kell. Ha nem is fegyver, kard van a kezünkben, kormányozni kell a nyelvet, a kezünkből kiszaladó akaratot, vagy viselkedést. Ahhoz, hogy bölcs emberek legyünk, hogy mi is a szentség útjára lépjünk. Véres harcokba kerül ez. Mindennapi harcba. Minden órai, és minden pillanatba kiterjedő harcba. Így érezzük magunkat rokonnak Szent Istvánnal.

 Az embernek az a benyomása, hogy ebben az országban most rettenetesen hiányoznak az ilyen emberek. Szocializmusépítés nem megy emberek nélkül. Megkérdezték 400 leérettségizett embertől, fiatalembertől, hogy mit lát maga előtt eszménynek, amiért érdemes küzdeni? Mi az, amit ő úgy tart, hogy az veszélyes, amivel szembe kell szállni? Mit lát a nemzet előtt feladatnak? Ezeket a nagy kérdéseket föltették előttük. S a válaszból kiderült, hogy semmi. Nincs a fiatalok előtt távlat! Nincs eszmény! Nincs olyasmi előttük, amiért küzdeni érdemesnek tartanák! Döbbenetesen elszegényedett ilyen szempontból a nemzetünk, a hazánk! Valahogy elmosódik előttünk az, ami István előtt itt volt, mint Isten akarata, amit meglátott. Vajon előttünk szerzetesek előtt, magyar keresztények előtt van eszmény? Tudjuk, hogy miért imádkozunk? Mi Isten akarata, amihez kéri Isten a mi közreműködésünket?

 Könyörögjünk Szent Istvánhoz ezért az odaadásért, ami nélkül nem lehet szentnek lenni, nem lehet igaz embernek lenni. Még magyarnak sem lehet lenni. Tanuljuk el tőle az Isten akaratának fölismeréséért küzdő imát! A rosszal birkózó imának a titkát, hogy ránk is építhessen Isten. Mi is ne homokra építsünk, ami aztán összeomlik, hanem sziklára találjunk az építésünkben. Összefogva, egymást segítve. Akkor járunk az ő nyomában. Erre adja kegyelmét az Új Jézus, a királyok királya mindnyájunknak.

(jezsuita.hu)