2013.08.18.
Augusztus 20., Szent István király
ünnepe
Vácz Jenő SJ atya (1914-2003) szentbeszéde
Krisztusban kedves
testvérek!
Hogyha királynak
lenni csak annyit jelentene, hogy fölvenni egy ruhát, koronát
tenni a fejre, nagyon könnyű dolog lenne. Csakhogy nem a ruha
teszi az embert.
Az evangéliumban
a bölcs ember szemben áll az oktalan emberrel. Óriási a kettő
között a különbség. Mind a kettő ember, épít is mind a
kettő, de mennyire másként! Az ember alapadottsága az, hogy építsen,
akarjon, elgondoljon valamit, megvalósítsa. Betöltse valahogy
az ember azt a teret, lehetőséget, ami előtte áll. Ami
mindannyiunk számára más és más. Más, amit hoztunk
magunkkal, és a környezete, köre is más mindenkinek.
Ha összehasonlítjuk a magunk körét, lehetőségeit Szent
Istvánéval, egy országnyi különbség van a kettő között. Mégis
sok rokon dolog van, ami összeköt bennünket Szent Istvánnal,
ami egy nála is, meg nálunk is. Ami a bölcsességnek tulajdonképpen
az alapja.
Az, hogy a bölcs
ember a szívéből jó dolgokat vesz elő. A szíven múlik, a
bensőn múlik a bölcsesség titka. Oda nyúlnak le a dolgok
mindenkinél. Királynál, meg koldusnál, meg egyszerű embernél
egyformán. A titka a dolgoknak a mi mélységeinkben van. Az
emberi mélységekbe nyúlik. Az építés, az országépítés,
vagy az élet építése egyaránt, persze föltételezi először
a látást. Szent Istvánnál is az első dolog volt – és ezért
csodálom én őt elsősorban, hogy fiatal létére – 21-22 éves
létére – mikor trónra került, már látott.
Az evangéliumban azt halljuk, hogy a bölcs ember az, aki
„hallja szavaimat”. Ahhoz, hogy bölcsek legyünk, először
valóban meg kell látnunk, hogy Istennek az akarata számunkra
mi. Ez a 20-22 éves fiatalember, amint trónra kerül, már lát.
Valóban szokatlan éles és messze ható, nagy távlatokat átfogó
tekintettel lát.
Hogy hogyan alakult ki benne ez a látás, az az ő titka,
és a Szentlélek Úristené. Fölvette a hatásokat is, a jó hatásokat
is. Gellért és Szent Adalbert hatását. Főleg Adalbert, ez az
igazán európai műveltségű és távlatú ember volt nagy hatással
rá. Éppen az érése, a férfivá érése idején. Látta az idők
jeleit. Látta az akkori Európát, ami az akkori világnak számított.
Fölfogta a különbségeket, hogy az ide hazát alapító nemzete
előtt milyen feladat áll a kereszténynek számító Európában,
és fölfogta a maga szerepét ebben.
Mert hát királynak született. Fejedelmi családba született.
Ez a helyzet is kényszerítette, hogy lásson, hogy messze nézzen.
Nemcsak a maga kis élete távlatából, hanem egy nemzet életének
a távlatából. De hát ez az első nekünk is, a látás.
Hogyan jutott erre a látásra? Nem pottyant csak úgy az ölébe!
Keresnie kellett, és imádkoznia kellett azért, hogy
kitisztuljon a látása. Ha a mi életünkben a látás körül idős
korunkra is bajok vannak, az mindig onnan származik, hogy nem imádkozunk
eléggé, úgy ahogy kellene. Ha összekeveredik az ember előtt
valami, ha elgyöngül az ember látása. Káprázatok vagy hiú kísértések
homályosítják el az ember tekintetét, ez mindig az ima hiányából
van.
No, de azért nem elég csak látni, mert az Úr Jézus is
azt mondja, hogy a bölcs ember az, aki hallja az én szavamat, az
én tanításomat, de valóra is váltja. Mert ha még csak
halljuk, fölismerjük, hogy mit jelent szerzetesnek lenni, de nem
valósítjuk meg, akkor még balga emberek vagyunk. Ostobák, más
szóval. S ez nagyon könnyen meglehet. Legalábbis időnként az
ember elbutul, hogy amit hall, amit meglátott, azt nem valósítja
meg. Nem váltja tettekre. Az alapok körül lesz aztán baj.
Homokká válik a szikla.
A látás, hallás és megvalósítás között van ott
valami döntő fontosságú valami. Ez az odaadás, az odaadottság,
a neki szenteltség. Amit másodsorban csodálok meg Istvánnál.
Azt mondják az újabb kutatói az ő életének, akik az Árpádok
nyomába akasztják az eszük ekéjét, hogy fölkutassák ennek a
számunkra döntő jelentőségű férfinek az életét, azt mondják,
hogy talán a koronázás alkalmával történt meg Istvánban ez
a nagy dolog, ez a belső odaadottság.
Ez a koronázás nem egy külső szertartás volt csak az életében,
hanem döntő volt, hogy teljesen Istennek szentelte magát. Bár
az ő családjukban is ez az Istennek adottság még a pogány
messzeségbe nyúlóan az Árpád család titka volt: ők úgy
tekintették magukat, mint valóban Istenhez tartozó, hivatással
induló embereket. Már onnan is megvolt István életében is
családi hagyományként ez, hogy Istenhez tartozónak tudták
magukat. Isten közvetítését látták a földre, a nemzetük
felé. De aztán teljesen kitisztult ez a pogány hagyomány a
koronázásban, a fölkenésben.
Mikor reggel a szertartás előtt az érsek és a püspökök
érte mentek a királyi palotába, a szobájába, körmenetben
odavezették a templomba, akkor nagy dolog mehetett végbe ebben a
fiatalemberben. Amikor leborult ott, kereszt alakban elterült az
oltár előtt csöndben. Mert a csönd kell ahhoz, hogy az ember
odaadottá érjen. Mikor aztán fölsegítették és fölkenték
valóban olajjal a homlokán, vállán, mellén, és ráadták a
palástot, a koronát, akkor az nem külső beöltözés volt.
Egybeesett az ő belső megérésével, a teljes odaadásának a
nagy fénye kísérte a beöltözést.
Az aztán meglátszott egész életén. Ez nem pusztán
valami akarat bajnokság volt, hanem alázat volt, Istenbe
kapaszkodás volt, odaadás volt. De mögötte volt ennek az odaadásnak
már a belső önlegyőzés. Hogy megbirkózott már magával és
minden szenvedélyével.
A nélkül az odaadás nem lehet igazi, ha nincs mögötte
ez a belső megküzdés önmagunkkal. Amit aztán minden nap
folytatni kell, és nem szabad abbahagyni még óvatlan
pillanatokban sem. A bölcsességhez itt volt a titok. Akkor aztán
következhetett a megvalósítás. De ez a megvalósítás is
szinte emberfelettien nehéz volt Istvánnál.
Mindjárt egy olyan feladat állt elé, amit én nem is
fogok megérteni soha talán. Nem tudom a titkát annak, hogy egy
ember teljesen szentül, Istennek odaadottan, hogy vehet kardot a
kezébe, és hogy vághat a másikra. Hogy mehet neki a többinek?
Egy sereg vezérletével a másik seregnek? Hogyan robbanhat össze
két, emberekből álló sereg, és verhetik, ölhetik egymást?
Ezt mi sose tudjuk talán megérteni. Ezek a döbbenetes idők egy
király életében, és volt az ő életében sok ilyen. Mikor
Henrik császár jött elé, az ország ellen. Akkor szükség
volt István egész harci bölcsességére, ami szintén megvolt
benne. Hogy nekitámadjon annak a páncélos hadseregnek, hogy
legyőzze, és kikergesse őket, és a hátukba menjen. Még Bécset
is elfoglalták. Henrik hadsereg nélkül ment haza, mint ahogy a
krónikákban föl van jegyezve röviden. Ezt nem tudom megérteni.
Ehhez döbbenetes nagy odaadás és hivatástudat kell.
Pedig, ugye benne van az életünkben, a keresztény életünkben
a harcnak a kötelezettsége, hogy „ellene mondasz”? Ez is
megvolt benne, a harc és a munka. A fáradhatatlan utánjárás,
törvényalkotás.
Ennek is a titka az imában kell, hogy legyen. Mert
tapasztalhatjuk, hogy minél több tennivalónk van, annál inkább
az imára kell fordítani az időnket. Mert az imában érlelődik
meg a dolgok rendje, hogy mit tegyünk először és másodszor.
Mi a legfontosabb? Így nyílik ki előttünk István élete. Így
érezzük, hogy mennyire közel van hozzánk. Mert ahhoz, hogy mi
ezt a kis kört, ezt az életünknek szűknek látszó lehetőségét
legyőzzük, megbirkózzunk ezzel a magunk kis idejének a fölhasználásával,
a magunk kis képességeinek a rendbe szedésével, a szavaink, a
beszédünk megfékezésével, hogy az a kis ország
engedelmeskedjen nekünk, és Isten akaratának, hogy alá legyen
rendelve Jézus Krisztusnak, ehhez is királyság kell. Ehhez is
harc kell. Ha nem is fegyver, kard van a kezünkben, kormányozni
kell a nyelvet, a kezünkből kiszaladó akaratot, vagy viselkedést.
Ahhoz, hogy bölcs emberek legyünk, hogy mi is a szentség útjára
lépjünk. Véres harcokba kerül ez. Mindennapi harcba. Minden órai,
és minden pillanatba kiterjedő harcba. Így érezzük magunkat
rokonnak Szent Istvánnal.
Az embernek az a benyomása, hogy ebben az országban most
rettenetesen hiányoznak az ilyen emberek. Szocializmusépítés
nem megy emberek nélkül. Megkérdezték 400 leérettségizett
embertől, fiatalembertől, hogy mit lát maga előtt eszménynek,
amiért érdemes küzdeni? Mi az, amit ő úgy tart, hogy az veszélyes,
amivel szembe kell szállni? Mit lát a nemzet előtt feladatnak?
Ezeket a nagy kérdéseket föltették előttük. S a válaszból
kiderült, hogy semmi. Nincs a fiatalok előtt távlat! Nincs eszmény!
Nincs olyasmi előttük, amiért küzdeni érdemesnek tartanák! Döbbenetesen
elszegényedett ilyen szempontból a nemzetünk, a hazánk!
Valahogy elmosódik előttünk az, ami István előtt itt volt,
mint Isten akarata, amit meglátott. Vajon előttünk szerzetesek
előtt, magyar keresztények előtt van eszmény? Tudjuk, hogy miért
imádkozunk? Mi Isten akarata, amihez kéri Isten a mi közreműködésünket?
Könyörögjünk Szent Istvánhoz ezért az odaadásért,
ami nélkül nem lehet szentnek lenni, nem lehet igaz embernek
lenni. Még magyarnak sem lehet lenni. Tanuljuk el tőle az Isten
akaratának fölismeréséért küzdő imát! A rosszal birkózó
imának a titkát, hogy ránk is építhessen Isten. Mi is ne
homokra építsünk, ami aztán összeomlik, hanem sziklára találjunk
az építésünkben. Összefogva, egymást segítve. Akkor járunk
az ő nyomában. Erre adja kegyelmét az Új Jézus, a királyok
királya mindnyájunknak.
(jezsuita.hu)
|