vissza a főoldalra

 2013.06.28. 

Duray és Bukovszky a felvidéki mészárlásokról

A 68 évvel ezelőtti tragédiák körülményei nagyrészt ma is feltáratlanok. Miért? A Kossuth Rádióban erről kérdezték Duray Miklós politikust, írót és Bukovszky László történészt.

1945. június 18-án, a második világháborús front elvonulása után kegyetlen mészárlás történt. Morvaországban és a Felvidéken. Prerov mellett az éjszaka 270 embert mészároltak le, Pozsonyligetfaluban pedig - máig nem tisztázott körülmények között - 90 magyar leventét lőttel a lövészárokba.

 Duray Miklós szerint ilyen nagy idő távlatából nehéz fényt deríteni a ligetfalui gyilkosság körülményeire, de feltételezhető, hogy a magyar leventéket a szlovák partizáncsapatok végezték ki. Magyarországon ekkor egy bábkormány működött, gyakorlatilag a szovjet igazgatástól függött minden. Csehszlovákia akkor győztesnek, Magyarország pedig vesztes országnak számított, tehát magyar részről senki sem volt olyan pozícióban, hogy a gyilkosság felderítését kezdeményezhette volna. A felvidéki magyarok sem, hiszen őket 1945-ben állampolgári jogaiktól is megfosztották, ezt megelőzően hónapokon keresztül deportálták őket a Szovjetunióba - innen az 50 ezer felvidéki magyarnak már csak a fele térhetett haza. Majd jöttek a Csehországba való kitelepítések, a reszlovakizáció... Az emberek ezekben az időkben érthetően elsősorban önmagukkal voltak elfoglalva. A következmények azonban a mai napig érezhetők és működnek. Ezeket a bűnöket csak azért lehetett elkövetni a magyarok ellen, mert a Szovjetunió támogatta Csehszlovákiát, a nyugati hatalmak pedig nem igazán kívántak ennek ellentmondani. Az, hogy a magyarok végül mégsem jutottak a németek sorsára, azért történhetett meg, mert a potsdami konferencia nyugati fele erre nem adott felhatalmazást, noha ezt a Szovjetunió kérte. A kommunista hatalomátvétel után már új arculatot kellett mutatni a magyarokkal szemben.

Duray Miklós: Tudatosítani kell, hogy ez nem egy humánus cselekedet volt - ilyenről a sztálinizmus korszakáról szólva szólni sem lehet - hanem, hogy aktivizálják a magyarokat is a kommunizmus építésébe, és így is próbálják mutatni a kommunista rendszer igazságosságát. A felvidéki magyarok körében nem jött létre egy történelmi, igazságtételi mozgalom. Amit el szerettünk volna érni, és ez a mai napig érvényben van, az a Benes jogfosztó dekrétumainak a felülvizsgálása, hatásainak megszüntetése, kárpótlása, kártérítése. Az 1945-48 közötti korszak máig ható következményeit próbáljuk felszámoltatni. 2002-ben, amikor az Európai Unió kibővítéséről tárgyaltak, akkor szó volt arról, hogy ennek a kérdésnek a tisztázása feltétele legyen a csatlakozásnak. Ez elsősorban Csehországot és Szlovákiát érintett volna. De az EU úgy döntött, hogy mindazok a jogsértések,a melyek az 1957-es Római Szerződés előtt történtek, azokkal nem foglalkoznak. Európának önmagával kell szembenéznie elsősorban, ugyanis az elmúlt két-háromszáz év - főleg nyugat-európai - múltját szemlélve a napnál világosabb a vezérfonal: az abszolutizmus korától a fasizmusig, a nácizmusig egyenes út vezet. A pillanatnyi álláspont szerint azokat a náci bűnöket, melyeket a hitleristák követtek el, üldözni kell, viszont azokat a náci bűnöket, melyeket a győztesek követtek el, azok fölött szemet kell hunyni.

A háború után a Beneš-dekrétumok és a kassai kormányprogram szolgáltak "jogi" alapot" a magyarok és a németek megbüntetésére. A csehországi deportálásokat és a magyarországi kitelepítéseket megelőzően már 1945-ben felállították a szögesdróttal körülvett lágereket. Pozsonyban néhány héttel a háború befejezése után három internáló tábor is volt.  Bukovszky László: Ezek nem új táborok voltak, hanem visszaállították eredeti küldetésüknek megfelelően azokat a táborokat, amelyeket a szlovák állam idején hoztak létre a zsidók összegyűjtésére. Szlovákiában rendezetlen állapot uralkodott, a táborok a belügyi szervek hatáskörébe tartoztak. Voltak közvetett és közvetlen felelősei a táboroknak, elsősorban Benešt említhetjük, de Husáknak is volt 1945 nyarán egy olyan kijelentése, hogy én német koncentrációs táborokat akarok látni, nem pedig német falvakat. A statisztikai adatok szerint 22 ezer ember volt a táborokban internálva, de más adatok több tízezres létszámról is szólnak. A gyűjtőtáborok később ún. munkatáborokká alakultak. Egy 1945 októberi dokumentum szerint a pozsonyligetfalui tábornak 2300 lakója volt, augusztustól - a tábor létrejöttétől - 92 ember halt meg bennük. 1945 májusában magyar leventék indultak vissza Pozsonyt érintve lakóhelyükre. A hatóságok elfogták és elzárták őket a pozsonyligetfalui táborba. Miután kirabolták őket, a szovjet hadsereg által kiásott lövészároknál legyilkolt őket. Számuk kilencvenre tehető. A mai napig nem tisztázott, hogy kinek mi volt a felelőssége, annak ellenére, hogy bizonyos fokig indult eljárás az akkori táborvezetők ellen, de később ez megszűnt, illetve az érintetteket felmentették. A Demokrata Párt hívei a kommunistákra kenték, a kommunisták viszont a németek szlovákiai szekértolóira hárították ezt az esetet. A magyar leventék névsora a mai napig ismeretlen. A több évtizeden át létező szocialista rendszer nem volt érdekelt a gyilkosság körülményeinek a feltárásában. Kérdés, hogy 1989 után miért nem nyitották meg ezt a témát? Bevallom őszintén, nekem hiányzik, hogy szlovákiai magyar vonalon nincs olyan komplex elképzelés, mely előrevinné a múltunk megismerését. Nincs intézményesített szlovákiai magyarságkutatás, és ennek hiánya nagyon érződik.

(felvidek.ma)