vissza a főoldalra

 2013.05.17. 

Duray Miklós: A „felvidéki” magyarok és Szlovákia

A jelenleg felvidéki vagy szlovákiai magyarnak nevezett „társadalmi nagycsoport“ több mint ezer éven át, a történelmi Magyarországtól való 1920-ban bekövetkezett elcsatolásáig, a magyar nemzetnek oly mértékben alkotta integráns, azaz szerves részét, hogy a törvényszerűen kialakuló helyi-, illetve tájtudatok is csak ebben az egységben voltak értelmezhetők, még akkor is, ha a képviselői ezeket a résztudatokat akár késhegyre menően is képesek voltak védelmezni. A tájtudatot és a nemzettudatot a nemzeti összetartozás tudatalatti érzése fogta össze szinte misztikus egységbe, amit a nemzet szakavatott jogászai a Szentkorona erejével magyaráznak. Ez a tudati egység legkevesebb félévezredre visszamenően nyomon követhető. Hasonló – noha ezzel nem azonos – nemzeti tömegtudati jelenséget tapasztalhatunk nagytérségünk más nemzeteinél is. A Kárpát-medencében élő nemzetek nagyon büszkék az egymáshoz való viszonyulásukban a sajátjuknak vallott nemzeti és etnikai eredetük épségére, egységének megtartására, és a szomszéddal szembeni különbségükre. Az egymással szembeni különbözőségük jelenti önrendelkezésük alapját. Ez a mozgatórúgója kölcsönös csetepatéiknak, küzdelmeiknek. Meggyőződésüknek és magatartásuknak a feladására a közeljövőben nem látható semmilyen esély, noha nagy számban jelentkeznek ennek jóhiszemű és rosszhiszemű rombolói.

Ez az állapot egyszerre jelent értékhalmazt valamint a nagytérség nemzeteinek az integrációra, együttműködésre való alkalmatlanságának veszélyforrását is. Éppen emiatt, az alcímként felsorolt lehetséges kapcsolatok közül nem kínálkozik más megoldás a kölcsönös viszonyok alakítására és javítására, mint az említett kapcsolatok valamelyikének vagy köztes változatának az elfogadása. Az egymás elleni és az egymás melletti lét nem elegendő a holtpontról való elmozdulásra. A kérdés: melyik lehetőséget választjuk, és az is kérdés, hogy jelenleg a lehetséges kapcsolatoknak melyik állapotában találtatunk, mi Kárpát-medenceiek – ebben az esetben mi magyarok és szlovákok. A felvetett lehetőségek, kapcsolati viszonyok megítélésében, a kapcsolati célirányt – már a reformkor negyvenes éveitől számítva, de 1920-tól mindenképpen – három eltérő, de összefüggéseikben nem ellentmondó, inkább egymásból következő történelmi helyzetből, társadalmi tudati állapotból kiindulva érdemes megítélni:

- az 1790-től alakuló állapotok szerint, tehát a felvilágosult abszolutizmus tapasztalatainak a reformkori hasznosítása alapján, vagy

- az Osztrák-Magyar dualista monarchiában létező nemzet-hatalmi szándékok és részérdekek ütközéséből levonható tanulságok szerint, vagy a mindezt teljességgel felülíró, a konszenzus lehetőségét parányira csökkentő

- az 1919-es és 1920-as versailles-i, a korábbi európai hagyományokkal ellentétes, bármilyen konszenzust nélkülöző béke-diktátum és ezen belül Trianon következményeinek szempontjából.

A történelmi események alapján levonható tanulságok fontosak, mert mához viszonyíthatóan így válnak láthatóvá és értelmezhetővé a „köztes Európa” nemzetei közötti kapcsolatok politikai és lélektani gyökerei és beidegződései, a jelenlegi, nyilvánvalóan vagy titkoltan egymással szemben megfogalmazódó szándékok és azok okai.

Véleményem szerint 1941. december 5. óta, a Vörös Hadsereg Moszkva alatti sikeres ellentámadása napjától feladván minden bájolgást, de nem feledve a nemzet iránti mindenkori kötelességeket, a valóságlátó megközelítés érdekében nincs értelme más viszonylatban beszélni térségünk nemzeteinek egymással szembeni, illetve melletti létéről, ennek esetlegesen fejlődő, átalakuló változatairól, mint az 1920-ban létrejött állapot viszonylatában. Egyébként 1941 decemberében az akkori Magyarország kormányzata is, nem deklaráltan, de a visszarendeződést sejtve ugyanígy ítélte meg a helyzetet. Az Európai Unió 2004. május 1-én bekövetkezett „keleti“ bővítése óta sem változtak sokat a viszonyok – noha voltak a magyar politikának olyan felhőjáró hableányai, akik éppen a EU-hoz való csatlakozástól várták a helyzet „megmásulását“, javulását. Az viszonyt tény, hogy az államhatároknak a nyolcvan éven keresztüli korlátozott átjárhatóságát, és az időnkénti határzárakat ez a csatlakozás oldotta fel.

Addig, 1941 decemberéig folyt egy mérkőzés a békediktátummal sújtott és kedvezményezett nemzetek és államok között, aminek a végeredménye lehetett volna más is, mint ami lett – ez nem baj és nem is szerencse, ez a valóság. Amennyiben ezt a mérkőzést az itt élő népek egymás elleni harcaként értelmezzük, a jövőben sem tudunk előbbre lépni. Ilyen harc ugyanis általában nem volt, illetve nem volt általános, még ha úgy gondoljuk vagy láttatjuk, hogy létezett is. De volt küzdelem, gáncsoskodás, aminek jellegét a világfolyamatok és a térségünkön kívüli érdekek határozták meg, sajátos ízét azonban a helyi viszonyok, indulatok, törekvések vagy éppen békességóhajtások jelentették. Ezek alapján váltak, válhattak a világfolyamatok részesévé, vagy inkább alárendeltjévé a feltörekvő Kárpát-medencei nemzetek vagy beépülhettek a beáramló érdekek rendszerébe.

Ezzel egyidejűleg egyértelművé kell tenni, hogy nemzeten nem a mindenkori államok lakóinak összességét, állampolgárait, hanem a kulturálisan, nyelvileg, történelmileg, hagyományos politikai illetve sajátos nemzetpolitikai kötődéseik szerint és mindezek alapján a saját jövőbeli elképzeléseit is megfogalmazni tudó közösséget értjük. Az államhatárok nem a nemzetek közötti határokat jelentik. Az állampolgárságnak pedig a nemzethez vajmi kevés köze van, noha egy nemzet minden tagja lehet ugyanannak az államnak közjogi értelemben a polgára, de az állam polgárai tartozhatnak különböző nemzeti kötelékekbe – a nemzetállam egy posztabszolutista téveszme illetve tévhit.

A felvidéki magyaroknak a viszonya az államhoz (a korábbi Csehszlovákiához, vagy a mostani Szlovákiához) sajátos. Nem jellemző, hogy az államot sajátjuknak tartanák – amolyan „rátukmált“ kényszerűségnek, elkerülhetetlenségnek tekintik, noha 1920-tól a napjainkig elmúlt csaknem egy évszázadnyi időben némileg javult ez a vélekedés. A szlovák nemzethez való viszonyulásuk azonban teljesen más – történelmi tényként fogják fel a szlovákokkal való együttélést, illetve a nemzet vonatkozásában másként ítélik meg a szlovákságot és másként minősítik a szlovákok és a magyarok közötti egyéni vagy csoportos kapcsolatokat. A magyarok több reményt fűztek a rendszerváltozáshoz, mint a szlovákok és a csehek. A kommunista hatalom bukásával nem csupán a politikai rendszer megváltozását várták, hanem a kettős – a politikai és a nemzeti – elnyomás megszűnését remélték. Hamarosan kiderült azonban, hogy a többpártrendszerben kevesebb esély adódik az önvédelemre, mint az egypártrendszerben, mert ez egy több összetevős rendszer, ezért több ellenféllel kell megküzdeni.

már 2002-ben megjelent az első jele annak, hogy fogynak a tartalékok, mert a felvidéki magyar politikai elit becsapja a választóit. Ekkor kezdtünk fogyni a tömb-magyar területeken, ami azóta is tart. Az első szabad választáson csaknem négyszázezer magyar embert tudtunk megmozgatni, ma ennek a felét és ennek is a fele kárba megy. Ez nem csupán amiatt van, hogy az MKP mellett a Most/Hídra is szavaznak a magyarok. Azért is van ez, mert szétesett a felvidéki magyar társadalom, aminek ma már a viszonya nem Szlovákiával vagy a szlovákokkal kapcsolatban, de saját közösségével kapcsolatban kérdéses. A látóhatáron azonban rajzolódik a további megosztottság egy, vagy egy további magyar párt irányába. Kérdés, hogy a további vagy a továbbiak közül akad-e egy, ami egyesítse a többit, mint 1994 és 1998 között.

Tudatosítanunk kell, hogy az 1994-ben elindult pártegyesítés magában foglalta a későbbi széthullást esélyét valamint a felvidéki magyar közösségi érdekek elárulásának valószínűségét is. Ennek kapcsán nem árt tudatosítani, hogy egy-egy szlovák vagy szlováknak vélt gazdasági érdekeltséghez való kötődés, vagy akár olyan gazdasági érdekhez való felzárkózás, ami Magyarországon égeti a szennyet nem a magyaroknak Szlovákiához vagy a szlovák nemzethez való viszonyát jellemzi, csupán magukat magyarként feltüntető korrupt személyeknek vagy csoportoknak az érdekeltségi vonzáskörükhöz való viszonyulását.

Mélyponton vagyunk. Nem tudom, hogy eléggé-e? Innen azonban már érdemes tervezni a fölfelé vezető utat.

(Duray Miklós előadása a „Nyugat-Európa Kelet-Európáért“ az Európai Unió kisebbségjogi szakmai projektjének keretében megvalósuló „Összetartozás Program“ záró konferenciáján, Érden - a felvidéki Pro Kalondiensis Polgári Társulás rendezésében-részlet)

(Forrás: felvidek.ma)