vissza a főoldalra

 2013.05.24. 

„Nézőbarát színésznő vagyok”

Nemzedékek nőnek fel a valós magyar ereszkedő hangsúly ismerete nélkül

Timkó Eszter színművésznő Ózdon született. Az Ózdi Kohász színeiben atletizált : 800 és 1500 méter síkon futott. Érettségi után az ózdi kultúrházban helyezkedett el népművelőként. Főiskolai tanulmányait a Színház- és Filmművészeti Főiskolán végezte 1992–1996 között. 1994-2004 között a Madách Színház tagja volt. 2004-ben a József Attila Színház színésznője lett. Jelenleg szabadúszó. Több tévéfilmben és sorozatban játszott. 1990-1999 között a Szomszédok című teleregényben Tóth Veronikát játszotta, 2000-2002 között pedig a Barátok közt című sorozatban Szabó Csilla szerepét játszotta, majd a Tűzvonalban című sorozat egyik epizódjában is feltűnt. Jellegzetes fátyolos, mély tónusú hangja miatt gyakran hívják szinkronizálni.

Főbb szerepei: Gondos Regina (Tamási: Énekes madár), Egér asszonyság (Andersen-Pozsgai: Pöttöm Panna), Amandine (Feydeau: Zsákbamacska), Balogh Sándorné (Gyárfás: Tanulmány a nőkről), Cleo (Michael Stewart : Szeretem a feleségem), Nusi (Szép Ernő: Vőlegény), Marosiné (Molnár-Zerkovitz: Doktor úr), Suzanne (Feydeau: A női szabó), Léa (Evelyne de la Cheneliere : Eper januárban), Stefánia grófnő (Szirmai-Bakonyi: Mágnás Miska), Dorotea Carraciola (Cohen: A fejedelem), A második Éva (Madách: Az ember tragédiája), Várja (Csehov: Cseresnyéskert), Curleyné (Steinbeck: Egerek és emberek), A Lady komornája (Ionesco: Makbett), Bonnie Sparks (Stroppel: Sors bolondjai).

 Szerepeit nézve azt látom, mostanában főleg vígjátékokban, zenés darabokban szerepel. Ez egy váltás a korábbiakhoz képest?

 –Igaz, most főleg könnyebb darabokban vagyok látható, de pályafutásom alatt ügyeltem arra, hogy többféle műfajban legyek jelen. Amikor például a Madách Színházban játszottam komoly, drámai szerepeket, mellette megjelentem a tévés könnyed, szórakoztató műsorokban is. Él egy sztereotípia, miszerint a színésznek nagyon könnyű vígjátékokban, komédiákban játszani, holott ezek az alakítások nagyon komoly felkészülést kívánnak.

 Könnyebb megnevettetni az embereket, mint egy tragédiában alakítani?

 –A vígjátékokban nagyobb a lebukás kockázata. A drámai szerepeket nagyon nehéz felépíteni, és az alkotók elképzelését hitelesen visszaadni. De nem mindenki veszi észre azt, ha ilyenkor nem játszik valaki beleérzéssel. A vígjátékban nagyon fontos a dinamika, és ha valaki hiteltelenül alakít, az már szánalmas tud lenni, gyorsabban kiderül a néző számára a felkészületlenség. Ezért is nagyon komolyan kell venni a könnyű műfaj alakítását.

 Bizonyára mást jelent a humor egy kisebb településen, mint a fővárosban.

 –Kis társulatunkkal nagyon sokat utazunk vidékre, és érezzük azt, hogy a közönség másképpen reagál egy adott jelenetre. Szeretünk vidékre járni, mert míg Budapesten a nagy tömegben sokkal „arctalanabbak” az emberek az utcán, és fontosnak tartják a saját egyéni szféra levédését, addig a kisebb településeken, mivel másként szocializálódnak az emberek, jóval nyitottabbak. Az élet ott nagyobb mértékben az emberi kapcsolatokról szól, így nem élnek annyira elszigetelve. Remélem, nem haragszanak rám ezért a budapestiek, de tény és való, hogy ők más dologra érzékenyek, és más érinti meg őket a színpadról. A közelmúltban Debrecenben játszottunk, és határozottan érzékeltük, hogy az ottani közönség is más dolgokra reagál, mint a főváros agglomerációjához tartózó budaörsiek. Pedig nagyváros, de lelkületben vidéki.

 Azt mondta: a mi kis társulatunk. Legyen kedves erről bővebben szólni.

 –Négy évvel ezelőtt jött létre ez a társulat a Budaörsi Játékszínben; és sikerült nagyon jó játszó partnereket találni egymásban. Mint minden műhelymunka alapján dolgozó társulatnak, nekünk is időbe telt, míg megtaláltuk arculatunkat, mégsem egy fentről kialakított formáció vagyunk, hanem maguk a színészek gondoltak arra, hogy jó lenne egy csapatban dolgozni. Nagyon fontos, hogy nem csak a színpadon tudunk jól együttműködni, hanem emberileg is.

 Azok keresték meg egymást, akik a nagyobb színházakból valami miatt kiszorultak?

 –Nem, hanem régi baráti kapcsolatok alapján alakult ki a társulat. De olyan is előfordult, hogy előadtunk egy darabot, majd odalépett hozzánk kollégánk: „nagyon jó volt benneteket nézni. Játszhatnék én is veletek?” Így is bővült a társulatunk. Akit mi vonzunk, sok esetben minket is vonz, s erre lehet építeni.

 Ez tehát a játék része, de legalább ilyen fontos a produkciók menedzselése.

 –Ahogy megszületett a társulatunk, létrejött a minket segítő szervező csapat is, ami a fellépéseinket koordinálja.

 Milyen darabokat kérnek nézők, a helyi szervezők?

 –Főleg vidám és zenés előadásokra van igény. A minap hallottam, hogy a belvárosi színházak azt tapasztalják, nincs már olyan nagy igény a vígjátékokra, én mégis azt veszem észre, hogyha az emberek a kevés pénzüket kultúrára fordítják, akkor inkább kacagni, szórakozni szeretnének. Nem azért, mert igénytelenek lennének – szó sincs róla! De gondoljunk bele, mennyi problémával kell küzdeni az embereknek, mennyire monoton a hétköznapi élet. Akkor érthető, hogy ők a színházban hátra akarnak dőlni a székükön, hogy felhőtlenül szórakozzanak. Nézőbarát színésznő vagyok, és hiszem, addig vagyok a pályán, míg kíváncsi rám a publikum. Tehát, ha a néző szórakozni akar, én nagyon szívesen elégítem ki ezt az igényét.

 Azt szokás mondani, hogy az emberek először a kulturális javak fogyasztásán spórolnak. Mennyire érződött meg a pénzügyi válság a színházak látogatottságán?

 –Jobban megnézik azt az emberek, hogy milyen darabra adják ki a pénzüket. Sokkal speciálisabban kell megszervezni az előadásokat, ki kell kérni a néző véleményét, nem szabad felülről, túlzott művészi egoizmussal lekezelni őket.

 Közönség nélkül viszont minek színházat csinálni?

 Eltávolodott egy időben a színház a nézőtől?

 –Én hosszú időn át azt tapasztaltam, hogy az volt a trend, hogyha a színészek előadtak valamit, és ha nem jött rá közönség, akkor a közönséget titulálták éretlennek. Közönség nélkül viszont minek színházat csinálni? Mindig van olyan nézői réteg, aki az elvontabb darabokat igényli, ami teljesen természetes. Mi szeretünk telt házak előtt játszani, és hála Istennek ez meg is adatik. Minden az arányokon múlik.

 Tehát nem az úgynevezett szakmának, esztétáknak, kritikusoknak játszanak.

 –Ettől a sznobériától teljesen mentes vagyok, de ha valaki máshogy gondolja ezt, azzal szívesen eszmét cserélek.

 Hogyan lehet elérni, felkeresni a társulatukat?

 –Nagyon speciális helyzetben vagyunk, mert a Budaörsi Játékszínben már csak másfél hónapig vagyunk jelen, de addig ott lehet felvenni velünk a kapcsolatot. Azt követően pedig mindenképpen honlappal és neveink alapján történő elérhetőséggel állunk a nagyközönség elé.

 Budaörsön milyen darabokat játszanak?

 –Csupa sikerdarabot, melyekre igen hamar elfogynak a jegyek. Ilyen a Szeretem a feleségem, amelyik elnyerte 2012-ben a nézői fődíjat, és bizony a valódi csodákat is megtartva sikerült színpadra állítanunk Tamási Áron Énekes madarát. Nagyon szeretik nézőink a Tanulmány a nőkről „retrodarabunkat” is, amiben sok táncdalfesztivál-dal hallható, és közben a mű humorosan elemzi a férfi-nő kapcsolat örök szépségeit és dilemmáit is. Szintén közönségdarabunk Feydeau Zsákbamacskája, amiben én egy igen túlsúlyos nőt alakítok. Ezeket az előadásokat visszük vidékre is.

 Az Újszínházban a Pöttöm Panna mesejátékban alakítja Egér asszonyságot. Több mesedarabban szerepelt már?

 –A Budaörsi Játékszínnek vannak gyermekdarabjai is, de mégis az Újszínházban léptem föl először gyermekek előtt. Nagyon büszke vagyok a Pöttöm Pannára. Nemrég beszéltem a darab rendezőjével, Pozsgai Zsolttal, aki azt mondta, hogy a budapesti színházak gyermekelőadásai közül erre a legnehezebb jegyet venni. Ez az első mesedarabom, de ha nem az Újszínházról, és nem Dörner György felkéréséről lett volna szó, akkor nemet mondtam volna. „Bagolytípusúként” nekem nehezebb a délelőtti koncentráció, márpedig tudvalévő, hogy a gyerekdarabok általában 11 órakor kezdődnek. De nem tudtam sem az invitálásra, sem a szép történetű mesére nemet mondani.

 Mennyire nehéz a gyerekek felé kommunikálni, úgy, hogy ne nézzük őket butácskának?

 –Esetünkben is igen fontos a hitelesség. Amikor elolvastam a szöveget, láttam, hogy olyan anyagról van szó, aminek célja a színházba szoktatás. Itt nincs semmi interaktivitás, mellébeszélés, gügyögés. Ez nagyon lényeges számomra, mert szeretem a klasszikus konzervativizmust. Felelősek vagyunk a következő nemzedék kinevelésében. Rajtunk, színészeken is múlik, milyen lesz a következő nemzedék, mennyire érdeklődik a kultúra iránt, megtartja-e értékeinket.

 A gyerek nem magától megy színházba. Tehát a szülőket is meg kell szólítani.

 –Így van, s ezért több rendező úgy állítja színre az adott gyerekdarabot, hogy azon a szülő sem unatkozzon. Gondoljunk bele, hogy egyre-másra születnek olyan rajzfilmek, melyek a felnőtt kísérők számára is humorosak, és mondanivalóval bírnak. A Pöttöm Pannával, úgy érzem, határozottan sikerült elérnünk azt, hogy a szülő is úgy szórakozzon, mint a gyerekek. Nekem ez személyes kihívást jelentett; nagyon sokat dolgoztam/tunk ezért, hiszen a jó előadás nem csak egy réteget érint meg. Nagyon fontosnak tartom, hogy az előadásban maximális energia legyen. Mindegy, hogy milyen korú a néző, ha érzi az energiát, akkor elérjük azt, hogy ránk figyeljen. Ennek az energiának köszönhetem, hogy visszatérő felnőtt „rajongóim” is vannak a Pöttöm Pannán.

 Térjünk vissza néhány évtizedet a múltba. Sokat meséltek otthon a szülői házban, vagy több mesedarabra is elvitték?

 –Ózdon nőttem föl a pártállami időszak végén. Akkor nagyon megszűrték azt, hogy milyen színdarabokat vigyenek a gyerekek elé. Így az én igazi kiindulópontom a családom, a nagyszülők és azok a mesék, amiket tőlük kaptam. Nagyon sokat meséltek nekem úgy, hogy mesébe szőtték családunk hányattatását. Kicsiny korunkban nem is tudtuk azt, hogy ez miért lényeges. A család, a mesék és a hagyományok mind identitást adnak. Nagyszüleim, szüleim szerettek mesélni, így mindaz, ami számomra fontos, az nem művelődési házakban, hanem a családban alapozódott meg. A gyerekeket be lehetett csapni, manipulálni a különböző mozgalmakkal, úttörőélettel, de ha a család figyelt a gyermek nevelésére, szeretetet sugárzott felé, akkor a hatalomnak jóval nehezebb volt ezt a szándékát keresztülvinnie.

 Tudtommal nem készült színésznőnek, hanem a sport kötötte le energiáját, sokat atletizált. Édesapja hajdan futballozott. Sportoló szeretett volna lenni?

 –Tizennyolc éves koromig aktívan sportoltam, de sem sportoló, sem színésznő nem akartam lenni. Általános iskolás koromban nagyon sok versenyen vettem részt, s mivel jó futónak tartottak, én képviseltem az iskolát. De nem csak atletikában delegáltak, de vers-és prózamondó versenyekre is elindítottak. Ezekre a megmérettetésekre sosem én jelentkeztem, hanem örültem annak, hogy méltónak tartanak a feladat teljesítésére. Utólag visszagondolva, igen fáradt gyerek voltam, mert alig volt szabad hétvégém, hiszen szombaton is volt akkor tanítás, és egymást követték a versenyek. Római katolikus családban nevelkedtem, most is gyakorlom a vallásomat, így minden vasárnap reggel 8-ra szentmisére jártunk.

 Ezt a sok versenyt nem érezte tehernek?

 –Azt éreztem, hogy mindezt meg kell tennem, mert ennyivel tartozom, és örömet szerzek a szüleimnek. Ha díjat kaptam, dicséretben részesítettek, az számukra energiát, boldogságot adott, de soha semmire sem kényszerítettek. Vallásom is azt tanítja, hogy saját képességeid szerint tegyél meg mindent tőled telhetően a lehető legjobban, és a többit bízd a Jóistenre.

 Mind a színjátszás, mind a templomi felolvasás akkor jó, ha lélektől lélekig szól.

 Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy azzal, hogy a szentmiséken felolvasott, s kiállt az emberek elé, a színészet csírái mutatkoztak meg.

 –Vallásos neveltetésem nagyon sokban hozzájárult ahhoz, hogy most a színpadon állok. Csak később jöttem rá arra, hogy az egyházi énekek zeneisége, a szentleckék felolvasása mennyire segítenek kiállni az emberek elé. A hívek mindig szóltak, ha az utolsó padsorban nem lehetett hallani az olvasmányt. Akkoriban még nem használtak mikrofonokat a templomokban, éppen ezért fel kellett mérnem azt, hogy mekkora hangerővel, mennyire tagoltan beszéljek, hiszen azt akartam, hogy hallják és értsék, amit mondok. Mind a színjátszás, mind a templomi felolvasás akkor jó, ha lélektől lélekig szól.

 Érettségi után Ózdon helyezkedett el népművelőként. Ez éppen a rendszerváltás időszaka. A változás akkor megérződött a kultúraközvetítő intézmények területén is?

 –Óriási változás volt, mert hirtelen mindenütt leomlottak a hazugság falai, viszont jelentős tömegek maradtak nem csak kultúra, művelődés, hanem munka nélkül is. Ezt volt az a társadalmi változás, amit már világosan megértettem. A művelődési ház alkalmazottja voltam, és különböző szakköröket, kiállításokat, rendezvényeket szerveztem. Nagyon jó tanuló idő volt ez, és ezáltal vagyok képes ma is megérteni mindazokat, akik kulturális programokat szerveznek, tudom, mi mindenre kell ügyelniük egy produkció sikere érdekében.

 Igaz, hogy néprajzkutató, és jogász is szeretett volna lenni?

 –Így van, ezekre a szakokra jelentkeztem. Néprajz szakos nem lehettem, mert ahhoz a tárggyal foglalkozó családi dinasztiába kellett volna születnem…Háromszor felvételiztem a jogi egyetemre, de végül három ponttal lemaradtam. Közben édesapám egy műtét miatt keresőképtelen lett, édesanyám tartott el, nevelt minket, és támogatta a nagyszüleimet. Ám épp ebben az időszakban ő is lebetegedett. Harmadszorra viszont felvettek a Színművészetire, és akkor nem lehetett már nem voltam abban a helyzetben, hogy csak a magam életéért vállaljak felelősséget…Akkor olyan volt a felvételi rendszer, hogy a „nagy, komoly” szakok mellett meg lehet jelölni egy művészeti iskolát. A képzőművészet nem kötött le, mert nem bírok sokat egy helyben ülni, táncolni professzionálisan nem tanultam, így aztán maradt a színészet. Sok verset és dalt ismertem – hála édesanyámnak - addig is, ezt a tudásomat kellet bővítenem.

 Eléggé kitartó lehet, hogy harmadszorra is nekirugaszkodott a felvételiknek…

–Valóban, a kitartás alapvető jellemvonásom. S nem voltam abban a helyzetben, hogy megsértődjek azért, amiért elsőre nem vettek fel. Mivel akkor is, most is hittel éltem, nem gondolkozom azon sem, hogy jogosan utasítottak-e el a többi felvételi vizsgán. Azt viszont tudom,hogy sorsszerű volt, azokkal a tanárokkal, osztálytársakkal találkoznom,akikkel főiskola, majd később az egyetem négy évét töltöttem.

 Önvédelemhez mindenkinek joga van

 Szülei nem féltették, hogy olyan hivatást választ, amiről sok mindent mondanak, csak azt nem, hogy egyenlő az erkölcsök tárházával?

 –Féltettek ugyanúgy, mint minden szülő a gyermekét, de teljes mértékben megbíztak bennem. Nagyon találó József Attila verssora: „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni”. Én is, mint minden lázadó fiatal, valami nagy tüzet akartam rakni. Ózdról Pestre „feljönni”, katolikus leányként a vadkapitalizmus kezdetén nem volt egyszerű, de kialakultak bennem olyan önvédelmi mechanizmusok, melyek segítettek. És amik megtanították velem: önvédelemhez mindenkinek joga van.

 Voltak példaképei?

 –Soha nem voltak példaképeim, ahogy kamasz koromban sem voltak poszterek a szobám falán. Mindig távol állt tőlem az, hogy valakit bálványozzak. Az „olyan szeretnék lenni, mint” sokkal könnyebb út, de engem soha nem érdekelt az önbecsapás. Az sokkal inkább, hogy lehetek méltó önmagamhoz.

 Mondott vissza szerepeket, utasított vissza felkéréseket értékrendjéből fakadóan?

 –Bár sok kacér, kihívó jelenetben szerepeltem színpadon, filmeken, de engem a nézők levetőzve sohasem láthattak. Nem azért, mert szégyellnivalóm lenne, hanem, mert hiszem, nem kell nekem mindent odaadni magamból ahhoz, hogy hatni tudjak. És különben is, erről én így döntöttem.

 Igaz, hogy hamarabb szinkronizál, mint a színpadon szerepelt volna?

 –Pénzt kellett keresnem, és mivel születésemtől ezzel a hanggal áldott meg a Jóisten, így foglalkoztattak a szinkronstúdiók. Gyakran elmondom, hogy a szinkron soha nem hagyott cserben, így én sem hagytam a szinkront cserbe.

 Nagyon sok idegen nyelvből származó hangsúlyt vettünk át, és egyre ritkább a szép magyar ereszkedő tónus a szinkronnál is…

 –Ami a pénztelenségre vezethető vissza, és így a gyerekek kontrollálatlanul az ilyen helytelen hangsúlyozásokkal teli szöveget kapják a tévécsatornákból. Nemzedékek nőnek fel a valós magyar ereszkedő hangsúly ismerete nélkül. Nagyon örülök, hogy azért vannak még olyan szinkronrendezők, akik mégis az igényes munkát követelik meg. Idegen nyelvű népekkel vagyunk körülvéve, idegen feliratok vannak az üzletek kirakatain, holott a mi szép magyar nyelvünk igazi csoda, és ahelyett, hogy őriznénk, külföldi hangsúlyokkal fertőzzük meg. Aki nem így beszéli a nyelvünket, arra azt mondják: nem divatos, ezért nem is kell. A helyzet elég lehangoló, de nincs veszve minden, és az olyan előadások, mint a Pöttöm Panna éppen azt szolgálják, hogy valós értékeket adjunk át a fölnövekvő nemzedéknek.

Medveczky Attila