vissza a főoldalra

 2013.05.31. 

Csorja Gergely: A történelmi haladás mítosza

Francis Fukuyama 1989-ben robbant be a politikai gondolkodásba. Fukuyama a japán–orosz háborúból az Egyesült Államokba menekült, majd később japán származása miatt a második világháborúban internált – nem tévedés, az Egyesült Államokban internált – teológus és szociológus, Yoshio Fukuyama fiaként született 1952-ben. Francis Fukuyama nagyszerű tudományos karriert futott be és 1989-ben megjelentetett egy nem túl nagy terjedelmű írást A Történelem vége címmel.

Ebből született A Töténelem vége és az utolsó ember elnevezésű kötet, mely példátlan visszhangra talált. Fukuyama 1989-ben, az Egyesült Államok látszólagos végső győzelmének hitével, illetve a Szovjetunió nyilvánvaló szétesésének örömével felvértezve állt be a rövidlátó finalisták nagy lovagi tornájába. A harci hevület Fukuyamával a következőket íratta: Amit most megélünk, talán nem a hidegháború vége vagy a háború utáni történelem bizonyos szakaszának a lezárulása, hanem a történelemnek mint olyannak a vége: vagyis az emberiség ideológiai fejlődésének a végpontja, valamint a nyugati liberális demokráciának mint végső kormányzati formának az általános bevezetése.

A kissé hosszúra sikerült előjátékot zárjuk le azzal, hogy Fukuyama tévedett. Becsületére legyen mondva, ezt később beismerte.

A történelemnek nem hogy nem lett vége, de soha nem látott sebességgel rohant tovább. A XXI. század második évtizedére szinte követhetetlenné vált. Stabilnak hitt államalakulatok zuhannak szét egyik percről a másikra, félkontinensnyi területeken kezdődnek zavargások, alapvetőnek vélt értékekről derül ki, hogy semmit sem érnek, stabilnak hitt gazdaságok ereszkednek féltérdre hetek alatt és a minden bajra gyógyírnek hitt demokráciáról és szabad piacgazdaságról kiderül, hogy nincs mögötte semmi: se demokrácia, se szabad piac.

Ebben a hatalmas változásban és természetesen a vele járó bizonytalanságban most a biztos pont vagy pontok keresése zajlik. Mibe kapaszkodhatunk bele, milyen irányt vegyenek a – minden ellenkező híreszteléssel szemben – még mindig a legstabilabb egységet jelentő nemzet alapú államok? Azok az államok melyek lakossága – még mindig és egyre inkább – érti az együvé tartozás, az egy nemzethez tartozás jelentőségét. És mi lesz a hatalmas tömegeket mozgató óriásállamokkal? Mi lesz Kínával, Brazíliával, Indiával? Ki határozza meg az elkövetkező évszázad történéseit?

Ma a világon szinte mindenhol – Magyarországon is – a fenti bizonytalanságot elsősorban gazdasági és politikai kérdésként vetik fel. Azaz, az elsődleges kérdésnek azt tartják, tartjuk, hogy – esetünkben – Magyarország képes-e stabil állammá válni. Képes-e a gazdasági stabilitást elérni – ami a közgazdasági elképzelések szerint folyamatos növekedést jelent – és képes-e stabil politikai rendszert kiépíteni.

A világot ma úgy képzeljük el, mint egymással versengő országok és nemzetek bajnokságát, ahol azok kerülnek ki győztesen, akik a többiekkel jól tudnak együttműködni, akik a gazdasági versenyben tudásuk, tehetségük szorgalmuk alapján kiemelkednek és akik mindeközben a lehető legdemokratikusabb és legstabilabb államszervezetet építik ki. Ez a kép a nagy nyugati, elsősorban amerikai politikacsinálók agyából vetült ki a világra. A kemény, bizonyos alapvető szabályokat betartó bajnokságban több osztályban küzdenek. Van az első liga, ahova a Nyugat államai tartoznak és még néhány éltanuló, van a második liga, amiben az említett óriásállamok és néhány igyekvő állam szerepel és van a harmadik, ahol éhen halnak a gyerekek, nincs gazdasági fejlődés, és lövésük sincs a demokráciáról. Ezt a képet ma a legtöbben hitelesnek tartják. Pedig nem az. Sőt egy ormótlan nagy megtévesztés, egy Photoshoppal kreált álvilág képe ez.

A valóságban, az ismert emberi történelemben, a spengleri történelemben – és

nem ebben a poszt-poszt-modern, mindent úgy értelmezek, ahogy a bélmozgásom éppen megkívánja történelemben – olyan hatalmas nagy változások nem érhetőek tetten. Most természetesen nem a technikai fejlődésről vagy az államformák alakulásáról vagy az ember társadalmi megítéléséről, az egyenlőségről beszélek, hanem azokról a rugókról és a rugók által mozgatott társadalmi eszközökről, melyek eldöntik, hogy mely nemzet, mely állam vagy mely birodalom emelkedik fel és melyik tűnik el végleg. Ezek a rugók és eszközök évezredek óta változatlanok és bármiféle elmélet, mely azt kívánja alátámasztani, hogy a XXI. századi ember e tekintetben más lenne, mint a korábbiak szemfényvesztés. Méghozzá jó okom van azt feltételezni, hogy szándékos megtévesztés, és nem valamiféle téves, de jó szándékú elmélet eredménye.

A népek és nemzetek küzdelmét 2013-ban pontosan ugyanazok a tények döntik el, ugyanazok a társadalmi rugók határozzák meg, hogy ki emelkedik fel és ki süllyed le, mint az emberi történelem során mindig. Ezek: a társadalmi szervezettség, a társadalom mérete, a gazdasági teljesítmény, a hadi erő, valamint a gondviselés.

Az utóbbit ma a legtöbben szerencsének hívják és ide sorolhatnánk a nép, az ország elhelyezkedését – tudományoskodva geostratégiai helyzetét –, a természeti adottságokat, a néplélek valóságát, a legfontosabb természeti kincsek meglétét vagy éppen hiányát és elsősorban a történelem hatalmas áramlataiban elfoglalt pillanatnyi helyét.

Utóbbi, kissé homályos áramlatokra nézzünk két példát: A Kárpát-medencében élő gepidáknak írmagjuk sem maradt az ide bevonuló, valószínűleg magyar lényegű avarok bevonulása után. Pedig, ha a nagy népmozgások nem indulnak meg, akkor elképzelhető, hogy ma a gepidák Közép-Európa meghatározó népe. Vagy hozhatnánk a Dél-Amerikai nagy civilizációk példáját is. Francisco Pizarro nem tudta volna elfogatni Atahualpa inka uralkodót, és ezzel nem szüntethette volna meg az Inka civilizációt, ha véletlenül rá nem találnak az amerikai kontinensre. (Most tekintsünk el a predesztináció kérdésének megvitatásától – Csorja)

Tehát a Fennvaló, a sors vagy a szerencse beavatkozása egy-egy nemzet, nép sorsába nyilván nem beszámítható, nem lehet számon kérni a vezetésen, hogy miért nem készült fel a kiszámíthatatlanra. De a többi, a társadalmi szervezettség, a társadalom mérete, a gazdasági teljesítmény, a hadi erő olyan tények, melyre a vezetésnek befolyása lehet, befolyása kell legyen.

Ma Magyarországon – végre – a vezetés felismerte és büszkén vállalja, hogy az országot meg kell erősíteni. A társadalmi szervezettség erősítése megkezdődött és ennek megfelelően a kormány intézkedései hatalmas ellenkezést váltanak ki a hamis kép csodálóiból és leginkább megalkotóiból. A társadalom mérete adottság, de legalább a felismerés megtörtént, hogy fontos a nemzet mérete, így a határon túli magyarok szimbolikus egyesítése az anyanemzettel, az állampolgárság megadásával lényegében a nemzet növekedését jelenti.

Másról sem hallunk, mint a gazdasági teljesítmény fokozásáról, és talán sikerül is elérni némi növekedést. A hadierő növelése azonban csak virtuális.

 Ma még – nyilván a sok más teendő okán, az alapok megteremtése miatt is – a haderő kérdése elsikkad. Ma még elhiszi a kormányzat, hogy létezik terület és GDP alapon számított ideális létszámú hadsereg, hogy a szövetségi rendszer, a NATO elvárásait és szakembereit kell etalonnak tekinteni, hogy a magyar haderő valódi fejlesztése olyan menynyiségű pénzt emésztene fel, mely politikailag vállalhatatlan. És sok tekintetben – pillanatnyilag – ez igaznak is tűnik, márpedig a politika csak a pillanat művészete. Egy igazi államférfi – és nincs kétségem, hogy Orbán az – egy igaz államférfi azonban képes hosszú távon is gondolkodni. És ha így tesz, akkor látnia kell, hogy Magyarországon a lehető leggyorsabban olyan méretű és erejű hadsereget – és a hozzá tartozó hadiipart – kell felállítani, mely a nagy és közepes hatalmakat is meggondolásra készteti: Igaz, el tudjuk foglalni ezt a kis országot, de megéri -e a hatalmas veszteség?

Magyarországon volt egy pacifista hadügyminiszter, aki a következőket mondta a budapesti tiszti eskü alkalmával: Esküdjenek meg arra, hogy gyermekeiket olyan szellemben fogják nevelni, hogy ezentúl minden háborúnak a lehetősége ki legyen zárva. Ezt az embert Linder Bélának hívták és részben neki is köszönhető, hogy ma Magyarország 231 448 négyzetkilométerrel kisebb, mint korábban.