|
 2013.05.31.
Dobozokba sűrített történelmi tanmesék
Fel akarom hívni a figyelmet a magyarságot fenyegető veszélyekre
vitéz Prutkay
Péter Munkácsy Mihály-díjas grafikusművész 1947-ben született
Budapesten. A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja (2013).
Sokszorosító képgrafikával foglalkozott, rézkarcot, litográfiát,
szerigráfát készített. Nagy műgonddal készített rajzait,
grafikáit. 1969 óta kiállító művész. Az 1969-es első Szürenon
kiállításon nem nyomataival, hanem a hazai művészetben az elsők
között számon tartott térberendezésével, szürrealista szobájával
keltett figyelmet. Az installációt a megnyitó után hamarosan
lebontották. Az 1970-es években részvevője volt a Balatonboglári
Kápolna-tárlatoknak, politikai ihletésű grafikái jelentek meg
a magyarországi pártállam ellenében (Nagy STORNO pecsét,
1975; Art-Párt-Art, 1975; Bot, 1981.) A környezetvédelem és a
19-20. század fordulójának, s 20. század elejének hangulata
is megjelenik képein. (Környezetvédelem, 1974; A magyar tenger,
1980; Elhagyott fészek, 1990; Béka, 1975; I. világháborús fészek
emlékmű, 1987).) A nemzetiségi kérdés is foglalkoztatja (Erdélyi
szalonna, 1987.)
Magyarországon,
Nyugat-Európában, Ázsiában is bemutatkozott egyéni és
csoportos kiállításokon. Számos elismerésben részesült, több
évtizedes alkotói munkájáért Munkácsy Mihály-díjjal (1998)
tüntették ki, Az évezred utolsó majálisa című munkájáért
a Szinyei Merse Pál Társaság részesítette jutalomban (1999).
Munkáit hazai és külföldi közgyűjtemények őrzik, köztük
Fővárosi Képtár, Budapest; Hatvany Lajos Múzeum, Hatvan;
Herman Ottó Múzeum, Miskolc; Janus Pannonius Múzeum, Pécs;
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest; Nemzeti Múzeum, Varsó; Nógrádi
Történeti Múzeum, Salgótarján; Petőfi Irodalmi Múzeum,
Budapest; Szombathelyi Képtár, Szombathely; Art Center, Kiotó;
Art Center, Szöul; Metropolitan M., Tokió.
Novotny Tihamér
művészeti író így írt Prutkay Péter alkotásairól az Újművészet
2011/11-es számában: „itt valójában tetszetős, elképesztő
türelemmel és precizitással kivitelezett dobozokba sűrített történelmi
tanmesékről, apró emlék-, fétis-, ereklye- és kultusztárgyakból,
mindenféle hasznos és haszontalan gadgetekből, kütyükből, mütyűrökből,
számítás-, média- és információtechnikai alkatrészekből
vizuális kereskedelmi szurrogátumokból állóképekké
rendezett kis „teatrum sacrum”-szerű szent vagy éppen világi
töltésű művészi minioltárokról, apró kulisszajátékokká
merevített kultúrhistóriai kor- és kórképekről van szó.
Prutkay Péter alapállása bölcseleti, kritizáló, bíráló, véleményező,
megmutató és leleplező természetű is egyben. De egyszersmind
olyan művész ő, akitől nem áll távol a humor, az irónia, a
vitriolos gúny, a groteszk és az abszurd eszköztára sem. Ha
kell, éppúgy nekimegy az önkényuralmi jelképeknek, a hazaárulóknak,
a környezetszennyezőknek, a pénz- és plázavilág oltárainak
és a szabadságelvonó, szabadságmegsemmisítő, szabadságeltipró
hatalmi struktúráknak és rendszereknek, mint az emberi személyiséget,
lelki és szellemi autonómiát és erkölcsiséget szintúgy
felszámolni és megfertőzni képes médiavilágnak.”
1969-ben objektet építettem Csontváry emlékére, amit a
hatalom három napon belül lebontatott
A 2006. október 23-i események hatására végleg lezárult
a több mint harminc éves grafikusi munkássága. Azóta csak úgynevezett
művészdobozokat készít. Legyen kedves bevezetőként erről
beszélni.
Azt mutatja, hogy hazugságokkal
etetik a népet?
–Bizonyára, mert ez
nálam nem volt tudatos, hanem azt alkottam meg, ami benne volt a
levegőben. Ezután is készítettem objekteket, de a fő irányvonal
a sokszorosító grafika volt, és azon belül is a rézkarc, a
foltmaratás, mezzotinto; próbáltam metszeni is, de az kis fájdalommal
járt, mert mindig valamelyik ujjamat be kellet kötni, ha
„kiszaladt” a vörösrézből a metszőkés. Sokkal
szabadabban lehet a vonalat egy alapozott rézlemezen húzni, mint
a metszésnél, ahol kötött a vonalháló. Visszatértem a régebbi
dobozműfajhoz, mert ezzel is foglalkoztam időként a grafika
mellett. Annyiféle tárgy gyűlt össze a lakásban, szobában és
a rokonoktól is kaptam mindenféle holmit, melyeket relikviaként,
nem öncélúan, hanem valamit bemutatva, valamire figyelmeztetve
bedobozolom.
November 4-én rácsodálkoztam
a világ kegyetlenségére és igazságtalanságára
Mi határozza meg a
dobozok tartalmát?
–Azt, hogy miként álljon össze a doboz tartalma, sok
minden meghatározza. Így a gyermekkori élmények is, a csengőfrász
korszaka is, ami az 1950-es évek lidérce volt. Szüleink csak
suttogva mertek egymással közölni bármit, s mi gyerekek csak félszavakat
hallottunk. Meghatározó volt az otthoni családi légkör is, és
a tárgyi kultúra is. Így hatással voltak rám Hieronymus
Bosch, Pieter Brueghel és William Hogarth. Az ő képeik figurális
szürreálisak, abszurdok, s ezek igen közel állnak hozzám, és
illeszkedtek az 50-es évek abszurditásaihoz. Ami szintén nagy
hatással volt rám: az 1956-os forradalom. Kilencévesen jártam
az utcákat, s nagyon sok rémisztő dolognak voltam tanúja.
Akkoriban a Váci utcában laktunk, és emlékszem arra: a Fővám
téren három sír volt, ahová ideiglenesen temették el a hősöket.
Emlékszem, Dimitrov mellszobrát vastag dróttal akasztották föl
egy fára. November 4-én pedig rácsodálkoztam a világ
kegyetlenségére és igazságtalanságára. Szüleim később
beszéltek is az eseményekről, melyek meghatározták egész létüket.
Mindig is kritikus szemmel néztem a világot, s a gyermekkor, a
szocialista rendszer ellentmondásai a mai napig kísértenek, és
benne vannak munkáimban. Az egyiken, A szellemvasúton
Lenin egy szerelvényen utazik. Ebbe a munkába mechanikát is
beleépítettem. Tehát, gombnyomásra egy vonat zakatolását
hallhatjuk. A Néprádió munkámban már világítás is
van, s ha bekapcsoljuk a gombot ez hallható: „a szabad magyar rádió
hívja a magyar hallgatót”. Felette egy kép, melynek egy oldalán
Sztalin, másikon Rákosi látható. Több az 1950-es évekből származó
kitüntetést, és a Szabadságszobrot is beépítettem a dobozba.
A rádiózás története igen foglalkoztatott, és így egy
korabeli, 1951-es újságcikket is beragasztottam az egyik
dobozba: „ifj. Domonkos Gábort, mivel engedély nélkül rövidhullámú
amatőr rádióadó készüléket épített és tartott üzemben,
az MSZHSZ a rádióosztály tagjai sorából kizárta. Apja bor-és
gyümölcsszeszfőzde tulajdonos volt, üzemét államosították.
Ellene a bűnvádi eljárás is megindult.” A szocializmus idejéből
nem csak ilyen tragikus, vagy tragikomikus eseményeket elevenítek
föl, hanem a legendás 6:3-as meccset is. A különböző korokat
igyekszem másféle szemszögből bemutatni, hiszen mindig a győző
írja a történelmet.
A művészdobozoknak nagyjából két fő típusát különböztethetjük
meg. Az egyik variáns az úgynevezett kukucskáló doboz, a másik,
a közkedveltebb típus, egy, az elején nyitott vagy üveggel lezárt
szekrényke, melyet hétköznapi, gyakran talált tárgyakkal
rendez be az alkotó. Ön melyik táborba tartozik?
–Főleg
a második típusba tartozó tárgyakat készítettem. Ezek eredetét
vizsgálva meg kell említeni azt, hogy a családban több egyházi
ún. zárdamunka volt látható. Az első ilyen zárdamunkák körülbelül
400 évvel ezelőtt készültek, s a 19. század végére már
polgári használatban is előfordultak. A kazettaszerű mély
tartóba helyezett viasz medalion, relief vagy szentkép, melyet
filigránszerű kézimunka díszítmény vesz körül, idővel
egyre népszerűbb lett. A családunkban olyan munkák voltak,
melyekben rézvirágokat, üveggyöngyöket tettek a szentek köré,
kis zárt dobozkákba. Az ereklyetartók, a kis miniatúrák, mint
előképek jelentkeztek nálam.
A művészetnek a társadalmat nem kiszolgálni, hanem közvetett módon
nevelnie kell
Nem csak a történelmi eseményeket mutatja be,
hanem a korunk társadalmát is bírálja, ahogy annak idején a
70-es évekét.
–Így van, s ebbe a körbe tartozik a Virtuális Vénusz-kert
című dobozom, ahol az internet
jele, mint Isten szeme néz le a világra. Tudjuk, megvannak a
veszélyei az internetnek. Annyi selejt dolog van rajta a világhálón,
ezért már az iskolában meg kéne tanítani a gyerekeket arra,
hogy szelektáljanak a különböző oldalak között, s arra, ne
vegyék készpénznek azt, amit olvasnak az interneten. Szintén
nagy probléma, hogy a civilizált világban körbevesz bennünket
az elektroszmog, ami az elektromos berendezések által kibocsátott
elektromágneses sugárzás elnevezése. Erre a láthatatlan veszélyforrásra
igyekszem felhívni a figyelmet. Hiszem, hogy a művészetnek a társadalmat
nem kiszolgálni, hanem közvetett módon nevelnie kell. Úgy is,
hogy fel kell szabadítani a médiaterror alól. A médiumok a
celebek kultuszát hirdetik. Felvetődik a kérdés, hogy ezek az
egyik napról a másikra megjelenő, majd a süllyesztőbe kerülő
emberek képviselnének bármilyen értéket? Miért nem mutatnak
be a tévék hősöket, hétköznapi, szent életű embereket,
akiknek élete valóban például szolgálhat? Ezek a kérdések
foglalkoztattak, mikor megalkottam a Profán oltár c. sorozatomat. Ebben aztán látható a Pláza oltár,
a Sztár oltár is, majd
egy különálló dobozban a Médiagiccs. Mobiltelefon-sorozatom is van, s ezen belül egy fölhívható kép.
Eléggé sajnálatos, hogy a képen lévő számot nagyon sokan
felhívták. Tudjuk, az emberek szinte bálványozzák a legújabb
technikai vívmányt. Mindenki a legújabbat akarja, ami azért
abszurd, mert ugyanakkor minden elavul. A legújabb pedig nem
biztos, hogy a legértékesebb is.
Bámulatos, hogy mind az asztalosmunkát, mind a műszaki
részt is önmaga készíti el.
–Az egész alkotást én készítem,
s még gyermekkori játékaimat is beleépítettem a dobozokba.
Mindig is érdekelt a kézművesség, és bizony sok mindenre rákényszerül
az ember, ha valamit meg akar csinálni. Apám modellezett,
csatahajókat épített, és én pedig ellestem a technikáját.
Felhasználok én minden anyagot, aminek kisugárzása van.
Milyen ezeknek a művészdobozoknak a közönségre
gyakorolt hatása?
–Nemrég Győrben a Korunk Galériában állították
ki ezeket a dobozokat, és a kiállítás megnyitó végén egy
tanárnő elsírta magát. Ezért is nagy felelősség, amit én
teszek, mert ezek az alkotások megérintik a nézőt. Az általam
felvetett problémákat nagyon sokan érzik, csak valami miatt nem
beszélik ki azokat, vagy egyszerűen megpróbálnak nem törődni
velük. Sajnos történelemoktatásunk sem áll a helyzet magaslatán,
és csak kevesen adnak olyan reális képet a második világháború
koráról, mint dr. Szakály Sándor.
Nem lakásdekorációt szeretnék csinálni,
hanem gondolatokat közvetíteni
Bizonyára sokakban felvetődik az, hogy az már művészet,
ha egy dobozba beteszünk egy mobiltelefont, vagy egy babát?
–A művészet az a szellemiség,
ami kisugárzik az alkotásokból, ezekből az általam kóros
kor-képeknek nevezett dobozokból. Nem lakásdekorációt szeretnék
csinálni, vagy lányszobákba képet, vagy az ágyak felé tájat,
hanem gondolatokat közvetíteni. Tehát ezek a dobozok egyféle közlési
módot jelentenek. Gondolatokat fogalmazok meg az adott korról,
így lesznek a dobozok kor-képek.
Nemrég fejeződött be Kassán a Dobozolt kor-képek
kiállítása. Ez látogatottságot tekintve beváltotta a hozzá
fűződő reményeket?
–A felvidéki magyarok számára
nagyon fontos volt ez az esemény. Sokan elpanaszolták a kitelepítéssel
kapcsolatos kálváriájukat. Vittem ki ezzel a tragikus eseménnyel
kapcsolatos munkát is.
Meg is vásárolhatók ezek a dobozok?
–Ezek a művek nem eladók.
Aki akarja, vigye el gondolatban. Az üzlet nem érdekel. Nem
szeretném az emberek birtoklási vágyát azzal is kielégíteni,
hogy eladom a műveimet. Gondoljunk csak bele, hogy mitől is értékes
egy gyémánt? Azért, mert sok csíkot rácsiszolnak egy széndarabra?
Tehát megrendelésre sem dolgozott?
–Bár felkerestek engem
azzal, hogy rendezzem el egy sportoló érmeit, de erre is nemet
mondtam. Amit készítek, azok kiállításokra születnek. A
80-as évek közepétől nagyon sok helyre meghívtak nemzetközi
grafikai biennálékra, és néha díjat is kaptam. Akkoriban vették
meg ilyen alkalmakkor a műveimet. Arra is volt példa, hogy mikor
Krakkóból visszajöttek a munkáim, arra nekem vámot kellett
fizetnem.
Autodidakta művész. Milyen iskolákat végzett?
–Vendéglátóipari szakközépiskolát
végeztem, de ebben a szakmában sosem dolgoztam. Dolgoztam gyémántcsiszolóként
is, akkor gyűlöltem meg a gyémántot. Amikor 1969-ben betiltották
a munkámat, arra gondoltam, csak azért is alkotok, de mást. Így
aztán egymás után születtek azok a grafikai munkák, amiben
kritizáltam az akkori rendszert és a társadalmat. Ilyen képem
„ A párt árt”, ami egy nagy pártünnepség ironikus kifigurázása
a „p” betű más színnel jelölésével. Ezért kaptam is egy
figyelmeztetést.
Tehát nem íróasztalnak készítette ezt
a grafikát?
–Dehogyis! De nem zavart a
figyelmeztetés. Dacból elkészítettem a Hatalom szimbólumai
című rajzomat. Ezen ott látható
a püspökbot, a pásztorbot, a sétapálca, de a legnagyobb a
gumibot, ami mindenek felett uralkodik.
Egy olyan embert, aki ilyen műveket készít, nem
figyeltek meg?
–Nem tudok róla, de
mindez nem is érdekel. Lelke rajta, aki ilyet tett.
A Belügyminisztériumból kapta meg a
figyelmeztetéseket?
–A 70-es évek elején
felvettek a Fiatal Művészek Stúdiójába, ami minden évben
rendezett kiállítást, amire be lehetett küldeni három munkát.
Így tudtak arról, mit készítettem. A figyelmeztetés leiratban
érkezett a Művészet c. lap főszerkesztőjének azzal, hogy
semmit nem lehet közölni tőlem. 1991-ig dolgoztam, amikor a céget
privatizálták, és így elveszítettem a munkahelyemet. Ezután
sokszorosító grafikával kezdtem el foglalkozni. De olyan elmélyülten,
hogy közben alig vettem észre azt, hogy szétlopták az országot.
Könyvekből tanultam meg a klasszikus grafikusi technikát.
Tetszett a grafika érzékenysége, és lassan megismertem az összes
technikai metódust. Ez egyfajta megszállottság volt nálam,
hogy megtanuljam ezeket az eljárásokat, hiszen a látvány
teljesen más, mint egy egyedi tollrajznak. Évekbe teltek, míg
ezt mind megtanultam, míg a főiskolán már az első évben
lehetőségük van a hallgatóknak a különböző módszerek
elsajátítására. De hiába, mert sokan közülük azt, amit könnyen
megkapnak, könnyen el is hanyagolják.
Művészettörténészek segítettek önnek, hogy kiállításokra
kerüljenek anyagai?
–Csak állami, stúdió kiállításokon
vettem részt, azokon, amiket meghirdettek. Főleg politikai témájú
kiállításokra adtam be grafikákat.
A Munkácsy –díjat konkrétan egy alkotására
kapta?
–Azt a díjat az addigi életművemre
adta a szakma, és nem a szocialista –szabaddemokrata kormány.
Az ember alig tudja a valóságot megkülönböztetni a virtuális világtól
Többször hangsúlyozta a Monarchia tárgykultúrájának,
a minőségi munkának a fontosságát. A Monarchia tárgykultúrájához
visszatérni nem anakronizmus?
–Arra utaltam akkor, hogy
abban a korban még híres kézművesipar működött. A mai
gyerekjátékok főleg műanyagból készülnek, míg a régiek
vasból, rézből, fából. Volt egy régi mozdonyom, amit be
lehetett spiritusszal fűteni, s ahogy elindult pöfögött, füstöt
fújt. Olyan hangulata volt, amit a mai elektronikus játékok nem
adnak vissza. A számítógép pedig olyan személytelen dolog,
ami függőséget okozhat, oly’ annyira, hogy az ember nem tudja
a valóságot megkülönböztetni a virtuális világtól. Nem véletlen,
hogy a nagyvárosokban már működnek játékelvonók.
Maga a művészet
valóság-e, vagy annak égi mása?
–A conceptual-art
gondolati művészet, de nem elég leírni azt, amire gondolunk,
hanem az alkotást technikailag létre is kell hozni. A gondolatot
a művésznek a legjobb tudása szerint kell kiviteleznie.
Milyen stílusba skatulyázná be magát?
–Nem stílusokban
gondolkodom, hanem a szellemiség közvetítésében. S mindig
vonzott az abszurd, a dolgok végletig való elvitele. Nem a látvány
megkomponálásáért, hanem a gondolatok átadásáért dolgozom.
Medveczky
Attila
|
