vissza a főoldalra

 2013.03.01. 

Színész, jogász, rendező

Csurka István remek író, nagyon kifejezően, képletesen ír. Egy szókapcsolat, jelzős szerkezet sokkal több jelentést hordoz saját szövegkörnyezetében

Szitás Barbara színésznő, rendező három évig a Miskolci Nemzeti Színház Tanodájába járt, ahol megszerezte színész oklevelét 2002.ben. 1998-ban elvégezte az ELTE jogi szakát, és 2009-ben a Színház és Filmművészeti Egyetemen dramaturg-színházrendező diplomát kapott. Elnyerte a XVIII.Országos Színházi Találkozó legjobb pályakezdőjének díját.

Főbb szerepei: Phoebe (W. Shakespeare: Ahogy tetszik), Malacka (Milne-Majoros: Micimackó), Mi-Csü (B. Brecht: Jóembert keresünk), Marlene (R. M. Fassbinder: Petra von Kant keserű könnyei), Elíz (Moliere: Fösvény), Miss Prism (O. Wilde: Bunbury), Prism), Keczeli Ilona (Molnár F. : Üvegcipő), Violet (Coward: Vidám kísértet), Fráter Erzsébet (T. Pataki László: Lidércfény).

Rendezései: Örkény: Macskajáték, Kulcskeresők, W.Russel: Rita's end, Pozsgai: Törődj a kerttel, R. Athayde: Margarida asszony, I.Villqist: Helver éjszakája, E. Rathenböck: Jéggyermek, P. Zindel: A Gammasugarak hatása a százszorszépekre, Molnár F.: Nők egymás közt szerelemről, Nóti Károly: Volt egyszer egy kabaré.

 Csurka István utolsó színdarabjában, az Írószövetségek harcában Kunfi Zsuzsát, a liberális írószövetség vezéregyéniségét alakítod. Te választottad ezt a szerepet, vagy Bucz Hunor, a Térszínház igazgatója kért föl rá?

 –Történt, hogy kedves barátnőm és kolleganőm, Sztárek Andrea említette, hogy Bucz Hunor új társulatot hoz létre, s ennek érdekében vár önéletrajzokat, mindazoktól, akik affinitást éreznek arra, hogy ebben a társulatban is dolgozzanak. Így elküldtem az önéletrajzomat, s január elején Bucz Hunor hívott, hogy szívesen találkozna velem. Közölte, az Írószövetségek harcában van számomra egy remek szerep. Megkaptam a darabot, elolvastam, és úgy éreztem, hogy valóban nyílhat benne lehetőség egy olyan szerep eljátszására, ami kihívást jelent és egyben őszintén tudnék megnyilvánulni benne. Vannak, akik minden követ megmozgatnak, hogy eljátszhassanak egy szerepet. Csakis olyan szerep eljátszására vágyom, amiben ez kiteljesedhet, ami én lehetek… Ha nem így történik, akkor az sem nekem, sem a közönségnek nem jó. Ezért szükséges a színészethez a megfelelő önismeret. Természetesen az évek multával változunk, de azt érezzük, miben tudunk őszintén és hitelesen megnyilvánulni. Ha kapcsolódási pontok akadnak a figura és a színész életében, az külön adomány…. A Csurka-darab kapcsán több ilyen pontot is kaptam ajándékba a szereptől.

 Nem lepődtél meg, mikor Csurka István darabját említették?

 –Dehogynem! Éppen ezért kértem el a darabot, és döntöttem végül is úgy, hogy szívesen eljátszom Zsuzsát. Nagyon örültem az új lehetőségnek, s annak, új emberekkel dolgozhatom együtt egy új környezetben. Ezek olyan impulzusok, melyekből építkezni lehet.

 Milyennek találtad a darabot?

 –Csurka István remek író, nagyon kifejezően, képletesen ír. Egy szókapcsolat, jelzős szerkezet sokkal több jelentést hordoz saját szövegkörnyezetében. Ez pedig külön izgalom és feladat is egyben a karaktereket és sorsokat megformáló színészek számára.

 Jól megírt szerepekről van szó?

 – Ha a csehovi jellemfejlődés alapján vizsgáljuk ezeket a szerepeket, akkor kimondhatjuk, az enyém egy igazi asszonyi sors, amit fordulatokban bővelkedve írt meg a szerző. Emellett vannak olyan szerepek is, melyeknek a történet vitele, jelentéstartalmának erősítése szempontjából van súlyuk.

 Szerepformálásom mérföldkövét testvérem egy Amerikába szakadt barátnője jelentette, aki fél év alatt„elfelejtett” magyarul

 Mennyire szokott össze a Térszínház új gárdája?

 –A legfontosabb, hogy mindenki nyitott a másikra, nincs harag, kedvtelenség. Kíváncsiak vagyunk, hogy ki mit hoz ki a reáosztott szerepből. Mindenki jól érzi magát a szerepében, és ezért sem érezhető az energiaölő feszültség.

 Előfordul, hogy az utcán, a villamoson figyeled az embereket, és „ellopsz tőlük” egy meghatározó mozdulatot?

 –Mivel nem csak színészként, de rendezőként is próbálkozom, így állandóan nyitott szemmel járok az utcán. Bizony csodákat lehet látni! Pár éve egy amerikai stewardesst játszottam a Leszállás Párizsban c. vígjátékban. Szerepformálásom mérföldkövét testvérem egy Amerikába szakadt barátnője jelentette, aki fél éven belül látogatott haza, és „elfelejtett” magyarul. A magyartól életidegen hangsúlyokkal és hangszínen nyilvánult meg. Majd megőrültem tőle, de kis idő múltán éppen ebből merítettem Jane megformálásához az ihletet.

 Ismerős volt számodra a Bucz Hunor-féle elemző –és műhelymunka?

 –Igen. Minden rendező másként dolgozik. Hunornál már a próbák kezdeti szakaszában egy markáns alapot fektetünk le, és erre támaszkodva építjük fel a szerepet, ami a végső szakaszban már villámgyorsan megszületik, mert egy elemző-gondolati várra tudunk díszítést helyezni… Ismerjük a szituációt, és remélhetőleg érezzük, hogy mit és hogyan játsszunk. Egyes rendezők egyáltalán nem elemeznek, hanem dogmatikus kijelentéseket tesznek, mihez tartsuk magunkat, kizárólag egy lehetséges megoldást jónak vélve, és követelve, amit nem kedvelek. Hiszen világosan kell látni, hogy egy adott pillanat miről szól, s honnét hová jutunk el. S ha már megvan a megfejtés, akkor konzekvensen ragaszkodunk ahhoz. A drámában vannak didaktikusabb részek is, és ahhoz, hogy ezeket a közönség könnyedén befogadja és átélhetővé váljanak számára, ahhoz pár előadást le kell játszanunk.

 A Térszínházban a közönség közel van a színészhez. Ez nem zavar?

 –Viccelsz? Azt szeretem, ha a nézők közel vannak a színpadhoz. Ott ülnek előttünk, és akkor rögtön kiderül, ha nem játszunk őszintén. Ilyenkor a légkör is sokkal intimebb, és a finomabb alakítások születnek. Ha nagyon elutasító a közeg, akkor z az igazi nagy győzelem, amikor sikerül őket megnyerni. Ez inspirálóan hat a színészre. November óta játszom egy monodrámát, a Lidércfényt, amiben Fráter Erzsébetet alakítom. Ez bizony nem egyszerű. Tudtam, hogy az egyik előadásra több 17 éves diák érkezik. Kissé aggódtam, mennyire tudom lekötni őket, és döbbenetes élmény volt, mert teljes csendben figyeltek, és a végén vastapssal jutalmaztak. A diákokat egyrészt a történelmi, másrészt az emberi, a lelki szegmens is megfogta.

 Ilyen képességekkel remekül megnyernéd az esküdtszéket, vagy a bíróságot. Azt olvastam, jogi diplomád is van. Egy színészt ismerek, aki jogi végzettségű, Besenczi Árpádot. Tőle is megkérdeztem: nem lehet jobban keresni a jogászkodással? Nem biztosabb az az állás?

 –Bizony Dr. Szitás Barbara vagyok, de ezt a doktori címet nem használom. Besenczi Árpádon kívül Szervét Tibornak is jogi végzettsége van. Édesanyám azt mondta nekem, legyen „rendes” diplomám is. A Színművészetire anno nem vettek föl, de az ELTE jogi karára, ahová magyar és történelem volt a felvételi, azonnal. Már másodéves voltam, mikor összejött a színészet is, de édesanyám ragaszkodott hozzá,, aki kiváló orvos és kellő élettapasztalattal rendelkezik, hogy a jogot is befejezzem.

 De mindenek előtt Miskolcon tanultál a színház stúdiójában.

 –Ahol színész 1 képesítést kaptam, majd hat évig a Miskolci Nemzeti Színházban játszottam. Pár év múlva felkerültem Budapestre, és a Színművészeti Egyetem dramaturg-színházrendező osztályába nyertem felvételt. Felvetődik a kérdés, miért nem a színész szakot végeztem el a főiskolán. Mivel több nyelven beszélek, Miskolcon Hegyi Árpád Jutocsától, akkori igazgatómtól kaptam lehetőséget arra, hogy a Tizenkét dühös ember című előadás amerikai rendezőjének asszisztense legyek. Végül is annyira sikeres volt ez az újfajta megmérettetés, hogy be is választották az előadást a POSZT-ra. Így kaptam kedvet a rendezéshez.

 Egy pillanatra sem gondoltál arra, hogy a jogászkodásból élj meg?

 –Dehogyis! Valójában csak a családom kérésére és megnyugtatására végeztem el ezt a szakot, de soha nem éreztem affinitást arra, hogy valaha is ezzel foglalkozzam.

 Nem adott biztonságérzetet az a későbbiekben, hogy már van egy diplomád? Ráadásul jogi végzettséged?

 –Mindenképpen. És akik tudták, hogy jogot végeztem, elismeréssel nyilatkoztak eme akadály leküzdéséről.

 Rendezőileg milyen darabok izgatják a fantáziádat?

 –Leginkább azokat a darabokat rendezném meg szívesen, amiben női sorsokat ábrázolnak. Shakespeare-t még nem mernék elvállalni, de nagyon szeretem a kortárs drámát. Csak azokat a műveket rendezem meg, amikhez hitelesen hozzá tudok nyúlni, és amik fontos üzenetet hordoznak. Egyszer kértek fel egy mesedarabra, amit nagyon szerettem, de egy biztos, vígjátékot nem rendeznék, mert azokat nem találom izgalmasnak, azokat játszani klassz, lubickolni a karakterekben. Nehéz bennük felfedezni olyan lelki folyamatokat, melyeknek a mélyére kell leásni.

 Azért a Vízkeresztet megrendezni szép feladat lehet.

 –Shakespeare külön kategória, és igen, a Vízkereszt ,véleményem és érzésem szerint, az egyik legösszetettebb és legnehezebben megfogható, már-már szürreális atmoszférájú Shakespeare mű, hatalmas kihívás ennek megrendezése. Ilyen léptékű feladatra rendezőként még sokáig nem vállalkoznék.

 Hogyan készülsz fel egy adott szerepre?

–Van, mikor utána kell olvasnom a történetnek. Így tettem most is, mert az Írószövetségek harcánál is. Amikor pedig a Kakukkfészekben ápolónőt játszottam, „elzarándokoltam” a pszichiátriára, ahol megmutatták nekem a könnyebb eseteket. Most, - azt hiszem ,-  mikor Fráter Erzsébetet játszom, az akkor elraktározott „élmények” törnek elő.

 Színészként, rendezőként mindig meg tudod értetni magad a közönséggel? Azt látják, érzik, amit te közvetítesz feléjük?

 –Még azt sem bánom, ha nem ugyanazt gondolják a darabról, a szerepről, mint én, ha inspirálja és megérinti a közönséget az adott produkció.

 A kortárs nem azt jelenti, hogy csak úgy önmagáért találjunk ki valamit

 Január 13-án volt az Eötvös10-ben Ingmar Villqist: Helver éjszakája c. darabjának bemutatója. Most már a Soroksári úti Bakelitben játsszák a Lengyel Intézet által támogatott darabot. A két szereplő: Vándor Éva és Fila Balázs, és te jegyzed az előadást. Mit kell tudni erről a kortárs műről?

 –Olyan abszurd, groteszk stílusú és merész előadásról van szó, minek remek a dramaturgiája. A darab technikája pedig a svéd drámaírás milyenségét hordozza, ami azt jelenti, hogy a jelent meghatározó és predesztináló múltbeli eseményekre csak fokozatosan derül fény. Úgy érzem izgalmas és sokakat megérintő előadás a Helver éjszakája, ami hatásos az eddigi visszajelzések alapján.

 Tehát semmi lila köd, és értelmetlenség…

 –Számomra a kortárs nem azt jelenti, hogy csak úgy önmagáért találjunk ki valamit, aminek nincsen semmilyen funkciója.

 Mennyire közvetíted a rendezések során a szerző mondanivalóját?

 –Az az elsődleges, hogy én mit szeretnék a szerző szavainak segítségével közvetíteni. Lehet, hogy a céljaink nem teljesen fedik egymást, de attól válik személyessé az üzenetem, üzenetünk. Először is jól kell kiosztani a szerepeket. A jó szereposztás fél győzelem. Ezután közös munka és együtt gondolkodás és fejtegetés következik,  mert senkire sem akarok olyat rákényszeríteni, ami nem  belőle árad, csak így lehet hiteles és erős a kolléga és alkotótárs alakítása. Eddigi rendezéseim során a kollégák talán ezért is szerettek velem együtt dolgozni.  

Egy fiatal rendező nem tart attól, hogyan is irányítson idősebb, köztiszteletnek örvendő színészeket?

 –Természetesen, eleinte ez is megfordult a fejemben és okozott némi dilemmát, de ezt át kellett hidalnom magamban. A vizsgarendezésem többek között a Macskajáték volt, amiben idősebb kollegákat rendeztem, és eleinte aggódtam is , de azt tapasztaltam, hogyha hitelesen, mindent  kellőképpen alátámasztva kérek tőlük valamit és igaznak érzik, akkor boldogan teljesítik az instrukciókat és jól érzik magukat az adott pillanatokban és helyzetekben.

 Azt szokták mondani, hogy a ’90-es évek előtt főleg színészuralom volt, s míg most rendezőuralom. Egyetértesz ezzel?

 –Teljes mértékben, de ha műhelymunkában dolgozunk, és adott egy remek alkotói gárda, akkor nincs diktátum, hanem igazi színházi kegyelmi állapotról beszélhetünk. Ez jellemzi az Írószövetségek harca próbafolyamatát is.