|
 2013.03.01.
Vonalak
Fábián Zoltán és NAGÁMI kiállítása a Nyitott Műteremben
Van-e egyszerűbb
cím, mint a Vonalak? Még akkor sincs, ha ez egy kissé
megtévesztő, hiszen nem grafikáról vagy vonalhálóról van szó,
hanem a vonalak határolta síkról és a vonalak igézetében készült
plasztikáról. A festőművész Fábián Zoltán és a szobrászművész
NAGÁMI ugyanannak az élménynek hódol, vagyis a
konstruktivizmus – ez a rendben is rendet kereső irányzat mint
egyfajta tisztaság-jelkép – határozza meg műveiknek kifejezésmódját.
Meghatározza? Új formavariációk igézetében sokkal inkább
lendíti. Ám nem csupán ösztönző erőként hat, hanem teljes
egészében a négyzet, a téglalap, a háromszög, a kocka és téglatest,
stb. „hűvös forradalmiságát” tartván irányadónak, átfonja,
alkotásról alkotásra leglényegibb részévé válik.
Sem
a világ művészetében, sem az itthoniban nem kell példaadó ősöket
keresnünk – sok klasszikus őrzi a kikristályosodás eme formáját
–, hogy megbizonyosodjunk a visszafogott színvilágú (fehér,
fekete, sárga, kék) Fábián-festmények és a nemegyszer érzéki
felületükkel ható (megborzolt diófa), némelykor fémbetéteket
is magukban foglaló NAGÁMI-faszobrok intenzív szépség kalandjáról.
Beszédes némaságukkal (csendriadó!) úgy vonzanak magukhoz
bennünket, hogy csak ámulunk a mértani rendbe szedett, ám a
gondolkodó érzéshullámaival minden esetben erezett alkotások
anyagsűrűségű mikéntjén. Még a megfegyelmezett térhullámokra
épülő festményeken is – minden szín- és formakonstrukció
találkozási pontja világpont – észlelni a festőecset anyagközelíségét,
a felületek réseibe beszívódott ívfény („talpas” fehér,
„húzott” vörös, stb.) szerkezeti villódzását (110214).
Nem a törvény, a színkontraszt (sárga-fekete) billenik meg
evvel, hanem lusta képzelőerőnk kap új és új impulzusokat a
jól ismert irányzat ellenére is friss szántású művek
megismeréséhez.
Ha
Fábián esetében anyagsűrűségről beszélünk – természetesen
minden egyes színmolekula a maga módján át van szellemítve
–, hogyne lenne még fokozottabb a NAGÁMI-szobrokat bekalandozó
figyelmünk. Amit észlelünk, az egyszerre hihetetlen és lenyűgöző.
Eme plasztikai képzeletnek az anyag (diófa, mahagóni, krómacél,
bronz) egyszerűen megadja magát. Mert némely szoborban,
reliefben – Kétséges, Viktória III.,Üzenet – az egymástól
tulajdonságaikban különböző „nehéz” és „könnyű”
anyagok olyan tökéletesen illeszkednek, mintha eme keveréklétben
volna fölismerhető a világ (és minden egymással ellentéte
„ízű” koordináta) egysége.
Fábián
festményei a sokat mondó (lírai, drámai, semleges, így vagy
úgy közlő) címeket elhagyván nem véletlenül vannak számokkal
jelölve. Ez a lecsupaszított, az emlékezetnek egy csöpp
elrugaszkodási pontot sem adó megnevezés (pontosabban egzakt
leltár) bizonyos nagyobb lélegzetű folyamatra utal. Párhuzamba
állítható a napórával, a csillagokkal, a számozott régészeti
és ásványtani leletek – a kopogós rendszerben is tárgyi
voltukkal, létük egyediségével tüntető „anyaghalmazok”
– törvényerejű örökérvényűségével.
Bizonyos
egyensúlyhelyzeteket tekintve a 120614 (akril, vászon)
artisztikus világmodell. Nagyméretű diptichon lévén (120x240)
van mód a konstruktív részekből épített csavarvonal nyújtózására,
és arra is, hogy a finom érzékiséggel és nem kevés pontossággal
fedett síkok között megvillanjon az a már említett fényrés,
amely nem csupán szétválasztó a különféle színfelületek között,
ám összekötő kapocs is.
Mértani
szonáta formában ez a megvilágosító villám olyan festményeken
is fölfedezhető – mindkettő a diptichon előképének
tekinthető –, mint a fekete-fehér-sárga 120520 és az
ugyancsak ebben a színkombinációban érvényes 120511
(ez is, az is akril, vászon, 120x120). A szürke „eget” is
belopva és a horizont alatti sárgát „búzatengerré” formálva
a 100817 című kompozíció a konstruktív formában
megsejtetett organikus élmény kivetítője. Itt érezni igazán
a „hűvös” vagy legalább is első látásra annak tetsző mértan
lírai oldását. Annak ellenére is, hogy a fekete kúp (a létezés
hegysége) tetejéből a Föld gyomrába (?) induló vörös vonal
valaminő drámaiságot sejtet.
Avval,
hogy Fábián, nem akármilyen kései utódként, fölbontja
Malevics Fekete négyzetét – a 110223 és a 110220,
de még inkább a 110214 (ez utóbbi invenciózus gazdagsággal)
példa a klasszikusból eredő egyedi formaköltészetre –, önmaga
filozófiával átitatott kifejezésmódjához ér közelebb.
Sugallata: nem a halál, hanem a megküzdött élet.
NAGÁMI
szoborkompozíciói, híven valahai mesteréhez, Csiky Tiborhoz,
az erdő fáját, vele együtt az organikus létimádatot juttatják
eszünkbe. Tömb voltukban (Gondolat, Kapu II.) ugyanúgy
ott, a helyenkénti rusztikus felület finom megmunkálásával, a
szobor palástját betétként, illetve nyílásként meghullámoztató
erő, mint a nyitottabb szerkezeteknél (Átjárható tér, Érintett,
Átfedések).
Természetesen
az épített anyag – az ötletet akár „minimalos”
visszafogottsággal is szenzációsan tükröző kompozíció –
formavívmányával hat, ám jelképszerű tágasság révén a
gondolati teret több irányba is kiterjeszti. Ebből a szempontból
a biblikus szimbólumvilágával (kapu – Krisztus) még
érzékletesebb váló Kapu I. és Kapu II. – a
szakralizált nyitott és zárt tér – külön kiemelendő. S a
diófaremek, vagyis a Közelítés II. síkfelületébe
beillesztett kocka ugyancsak valaminő találkozás letéteményese,
hiszen a sima mező által megregulázott rusztikus rész
anélkül robban, hogy szétvetné a reliefet.
Ez
a konstruktív, szinte „befelé” ugyanolyan intenzitással növő
formavilág – innen a látványszépségen túlmutató
gondolatisága – attól is eleven, hogy megszólaltatja, sőt érzékivé
emeli az anyag tulajdonságait. Minthogy szobraiban a művész több
(akár egymáshoz nem annyira illő) anyagot társít, a felületi
érintkezések (fa – krómacél; fém – fa, gránit – szerszámacél,
pácolt acéllemez – fa) fölöttébb dinamikát adnak a műveknek.
Az Üzenet című relief is – két rozsdás lemez szárny fog közre
(sajátságos gerincként?) egy megmunkált fatengelyt – ebbe a
vonulatba tartozik (egyúttal rímel – remek rendezés – Fábián
Bipolárisára), de még inkább ide a Viktória és a Viktória
I. a maga (anyag)kontrasztjával.
A diófából
készült, horizontálisan megnyújtott Zéró – a posztamens önmagában
is konstruktív szobor – az egyszerű látványelemet a felső
diagonális megszakítással (a térben kis folyosót szervező réssel)
izgalmassá teszi. Ugyanez a „negatív” térfoglalás jellemző
a fölfelé nyújtózkodó Érintett (mahagóni) mint egyfajta
konstruktív korpusz léggel „megélénkített” tárnáira is.
A
míves szobrok mi mást sugallnának, mint a művész hallatlan
anyagszeretetét, s bravúros technikai tudását. NAGÁMI
konstruktív rendje olyan létimádat, amelyben a művész összes
tulajdonsága – visszafogottság, gondolati erő, plasztikai
leleményesség – tükröződik.
Szakolczay Lajos
|
