|
 2013.03.08.
Az Apród a karaktergyilkosok ellen
(Csurka István: Írószövetségek harca – Térszínház)
Február 23-án
este az óbudai Térszínházban bemutatták Csurka István
testamentumként ránk hagyott két drámája közül az Írószövetségek
harcát. (Bucz Hunor társulata jóvoltából tavaly egyes részletek
bemutatásra kerültek a liberális értelmiség és holdudvara által
szőnyegbombázás alá vett másik műből, A hatodik koporsóból,
melynek eredményeképpen legalább a nézők számára egyértelművé
vált, hogy a három történelmi korszak – Trianon, 1956 és
napjaink – egymásra vonatkoztatására épülő kivételes művet
igazságtalanul vádolják antiszemitizmussal, többségükben
olyanok, akik el sem olvasták.)
Az Írószövetségek
harcában Csurka István a megalkuvó és árulásra hajlamos
irodalmi közélet néhány tipikus alakjának találó ábrázolásával
mutat rá arra, hogy milyen felelősség terheli a magyar értelmiséget
abban, hogy egyre jelentéktelenebb szerepre kényszerül a közéletben.
„Az egésznek,
amit csinálunk, nincs ethosza, nincs magja, hite. Mindenestül
belül vagyunk valamin, amin nem volna szabad belül maradnunk.
Azt mondjuk, jobb demokráciát csinálunk az atlanti kultúrán
belül, mint amilyet az előző kormányok csináltak, szintén az
atlanti kultúrán belül. Ez talán sikerül is, de tudomásul
kell vennünk, hogy az atlanti kultúrán belül egyáltalán
nincs demokrácia, csak kisebb és nagyobb hazugságok vannak. Szépen
szavalunk a kereszténységünkről, de eltűrjük a
magzatgyilkosságokat, hogy ne veszítsük el a liberalizmus által
elrontott emberek szavazatát.”
A magyarság
megmaradása, a nyilvánvaló történelemhamisítás tényei hiába
foglalkoztatják a Plebejus Írók Szövetségének (PISZ) vezetőit,
ha magánéleti kudarcaikból, és megvalósulatlan karriervágyukból
fakadó kísértéseknek engedve önként dugják be fejüket
szellemi ellenfeleik a Szenátor Írók Szövetsége (SZISZ) által
készített hurokba.
A „szenátor
tollforgatók”, értsd liberális és kozmopolita elkötelezettségű
írók által kikényszerített, Horthy Miklóst fasisztának megbélyegezni
kívánó konferencia csak ürügy a mögöttük megbúvó
politikai háttérerők kampánycsapatának, akiknek valódi célpontja
nem az elszegényített és bugrisnak gúnyolt írószervezet,
hanem a velük szimpatizáló kétharmados többséggel megválasztott
kormány. Elég a Horthy-rezsimet megbélyegezni, és fasisztának
hazudni, azután elég
csak annyit mondani:Horthysta vagy.
Csurka István hősei
sorsán keresztül azt kívánja bemutatni, hogy milyen mértékben
alkalmas az önmagát nemzeti érzelműnek tartó értelmiség,
jelen esetben az írók, és költők a magyar nép képviseletére.
Sajnos a válasz eléggé lehangoló.
„Minden reménytelen.
Úgy fekszünk velük, a testükkel és az érzékiségükkel összedrótozva,
a politikai, népi, ősi bírvágyukkal megkötözve, mint az Apród
öregapja a hatodik koporsóban. De azok valódi drótok voltak.
Az egyiknek a múltja, a másiknak a jelene van a kezükben, ők
osztják nekünk a szerepet. Néha elképzeljük, hogy lázadunk
vagy talpra állunk, aztán kiderül, hogy már nincs is lábunk,
nincs gerincünk, nincs múltunk és nincs jelenünk.”
A mű a szerzőtől
megszokott nyers szókimondással tárja fel, hogy Ron Werber
amerikai-izraeli kampánycsapatának temérdek pénze és aljassága
önmagában még nem elég a céljaik eléréséhez mind addig, míg
meg nem találják azokat a megsebzett jellemű, kiszolgáltatott
kulcsfigurákat, akik szinte tálcán kínálják fel magukat a
karaktergyilkossághoz. A külső és a belső bomlasztásnak
egyszerre kell történnie.
Galát Norbert a
Hatodik Koporsó Apródja alakjában egy kivégzett ötvenhatos
forradalmár unokáját kelti életre, dokumentumfilmeshez illő távolságtartással
katalizálja az eseményeket, fedi fel a konfliktusok hátterét
és élezi ki azokat. Az Apród végig kitart a hamisság megalkuvás
nélküli leleplezésében, egyszerre lát át a jelen szövevényes
világán és betekint a múlt mélységeibe. (Ahogyan azt Csurka
István publicisztikai munkáiban is beszédeiben megtette.) Az
Apród az egyetlen, aki képes önfelmentés és megalkuvás nélkül
létezni és betölteni az élő lelkiismeret szerepét, melyre
1956-ban kivégzett nagyapjának emléke is szüntelenül
sarkallja. Így állíthatja időről-időre döntés elé a többieket,
mindenekelőtt az alelnököt (Turi Bálint), aki végül szakít
azzal a politizálással, melybe értelmiségi társai
beleragadtak, és a birtokai művelése mellett dönt. Feladja,
hogy próféta vagy „lángoszlop” legyen, a Nobel-díjnak is
inkább a dollárra átváltható összege érdekli, mint az
irodalmi életben lebegtetett szimbóluma. Az alelnök személyes
csapdája az, hogy házas ember létére szerelmi viszonyba
keveredik a másik szervezet írónőjével, Kunfi Zsuzsával,
akinek vezetékneve nemcsak ismerős lehet, hanem rossz emlékeket
is kelt a honi baloldal múltjának alapos ismerői előtt. Szitás
Barbara Kunfi Zsuzsa alakjában egyszerre láttatja az élete nagy
szerelmére találó bővérű, végzet asszonyát, és a magasabb
érdekek hálójában megrekedt, kiszolgáltatott, társtalan nőt.
Borbély László
|
