vissza a főoldalra

 2013.03.15. 

A női sorsok ábrázolója

Amikor írok, egy másik világot teremtek

Topolcsányi Laura színésznő, drámaíró a vajdasági Óbecsén született. A pedagógiai középiskola elvégzése után az Újvidéki Színművészeti Akadémián kezdte meg színészi tanulmányait, a háború idején költözött Magyarországra, és az egri Kelemen László Színészképző Stúdióban végzett. Négy évet töltött az Egri Gárdonyi Géza Színházban, ugyanennyit a Veszprémi Petőfi Színházban, az utóbbi helyen kapott színművész minősítést. 2008-tól két évig az Őze Művészeti Iskola tanára. Elvégezte a Magyar Író Akadémia kurzusát. Jelenleg a Turay Ida Színház művésze.

Főbb művei: A holló árnyékában, A szeméthegyen túl, A dzsungel könyve (színpadra írta), Hófehérke (színpadra írta), Van aki forrón szereti (dalszövegek szerzője).

Fontosabb szerepei: Csil (Kipling-Topolcsányi: A dzsungel könyve), Maria (Camus: Félreértés), Louise (Albee: Mindent a kertbe), Rita (Németh Ákos: Müller táncosai), Nő (Spiró György: Prah)

 A karakterek megszületése a hosszabb folyamat

 A művek felsorolásából kimaradt a Szellem a spájzban, aminek áprilisban lesz a bemutatója, a műfaj pedig kísértetkomédia…

 –Egy évvel ezelőtt adtam át ezt a darabot Darvasi Ilona igazgatónőnek, s ő úgy döntött, hogy bemutatjuk ebben az évadban. Közben más dolgokat írtam, s mikor nemrég – az olvasópróba közeledtével - újraolvastam a darabot, teljesen idegennek tűnt. A frissen írt munkákat nem képes megítélni a szerző, érdemes „altatni” őket egy időre, mert azután megmutatkoznak a hibák, és a „túlírt” jelenetek – ami nekem jellemző hibám – szinte kilökik magukból a felesleges mondatokat. A Szellem a spájzban eredeti verzióját hat nap alatt írtam meg, de most az apró javítások legalább két hetet vettek igénybe.

 Többször előfordul, hogy megtekinti egy régebbi darabját, és úgy gondolja: de szívesen átírnám?

 –Természetesnek vélem, hogy egy író folyton talál az írásaiban javítanivalót. Ezt megteheti az olvasópróbáig, szükség esetén a próbafolyamat alatt is, de a premierek után már nem szokás, de nem is illendő szöveget átírni.

 Hogyan születnek a párbeszédek?

 -A karakterek megszületése a hosszabb folyamat. Ha sokat ír az ember, egy idő után nem csak a múltból felrémlő alakok, hanem az utcán látott jelenetek, elkapott párbeszédfoszlányok figurái is „besorolódnak” a karakter-fiókokba, és szükség esetén maguktól jelentkeznek, vagy állnak össze többen és alkotnak egy drámai figurát – olyat, amilyenre éppen szükség van. Ha már mind megvannak, beültetem őket a fejembe, és ők ott – mint élő, lélegző lények – beszélgetni kezdenek. Előfordul, hogy olyan vehemensen és olyan tempóban beszélnek, hogy időm sincs leírni, éppen ki beszél, ilyenkor ezt utólag szoktam megjelölni. A munka java egyébként csak ezután jön, mert ez a módszer természetesen nagyon sok javítanivalót hagy maga után.

 Próbák közben nem szokott a rendezővel vitatkozni a koncepción?

 –Ha nem játszom a darabban, akkor egészen kívülálló maradok. Nem nézem a próbákat. Az természetes, hogy a próbafolyamat előtt egyeztetünk a rendezővel. Árkosi Árpád rendezte A holló árnyékában –t, és a színpadi munka előtt leköltözött hozzánk két napra – bizony kemény szellemi harcot vívtunk, aminek értelme, eredménye is volt. Egészen az olvasópróbáig történtek javítások. Akkor azonban át kell adni az anyagot rendezőnek, színésznek, alkotóknak, és tisztelettel vissza kell vonulni. Az én értelmezésem kizárólag az enyém, mindenki más a maga szűrőjén keresztül fogja olvasni és megélni a történetet, az egyes szerepeket. Ez így van jól. A holló árnyékában történelmi darab, fél éves intenzív kutatómunka előzte meg, ráadásul eléggé szövevényes történet, az első próbákon ezért tisztázni kellett a történelmi tényeket, és általános tévhitekkel is le kellett számolnunk. Egyébként A holló árnyékában olyan szempontból is specifikus munka, hogy tudtam, kik alakítják majd a szerepeket.

 Ez könnyebbséget jelentett? Illetve, ha ez a darab másik szereposztásba menne, akkor az új betanulóknak nehezebb lenne a dolguk?

 –Írás közben segített, hogy ismerem azt a három színésznőt –Bencze Ilona, Hűvösvölgyi Ildikó és Vásári Mónika –, akikre a darab íródott. Az említett módszer alapján – miszerint a figurák „odabent beszélgetnek” – itt olykor már eleve az ő hangjukon hallottam a mondatokat. Ez persze nem jelenti azt, hogy a darab mások által ne lenne eljátszható.

 A női lét feltárása, megírása lett kimondatlanul is a „szakterületem”

 Amikor ír, akkor biztos benne, hogy a darabját a Turay Ida Színház bemutatja, vagy inkább ki kívánkozik önből a mondanivaló, s majd talán a mű színpadra is kerül…

 –Ez változó, mert egyes darabokat az igazgatónőm felkérésére írok. Ilyenek a gyerekdarabok és A holló árnyékában. (Megjegyzem, jó érzés a bizalom, ezek a nem felejthető pillanatok: hogy két gyerekdarab után felnőtt dráma megírására kérik fel az ember lányát.)

Ha valami hosszú ideje foglalkoztat, előbb-utóbb az is kiíródik. Ha Ilona lát benne fantáziát, és beleilleszthető a Turay profiljába, akkor bemutatja – ilyen a Szellem a spájzban, amely egy kisvárosi legenda alapján íródott, és nagyon örülök, hogy Böhm György fogja rendezni, mert rá jellemző egy sajátos, „csavaros” látásmód, ami az operett-rendezéseit is egyedivé teszi.

Ebben az országban sokan írnak – és sokan írnak jól. Meg kellett tehát találnom a választ arra, hogy én miért írok, miért írhatok. Nő vagyok, színész vagyok, anya vagyok és délvidéki származású. Ezekből érdemes nekem fogalmaznom. Nem vagyok támogatója az elvadult feminizmusnak, de bizonyos dolgokat látnom kell: a pedagógusok döntő többsége nő, a felsőoktatásban egyre nagyobb a női hallgatók aránya, a tananyagban pedig szinte kizárólag férfi művészek, tudósok szerepelnek. Sarkítva ugyan, de tény: nők tanítanak többségében nőneműeket – férfiakról. Egyszer körülnéztem egy előadás szünetében a nézőtéren: egyértelműen többségben voltak a nők. A színpadon – mint szinte kivétel nélkül mindig – legalább kétszer annyi férfi játszott aznap este. Én természetesen nem nemek közti háborúra buzdítok, de szeretném látni az egyensúlyt. Nőnemű szerzőként a női lét feltárása, megírása lett kimondatlanul is a „szakterületem”. A holló árnyékában csak „használja” a történelmet, de a valós szándéka három különös női sors kibontása, megértése a drámai, olykor valóban véres események tükrében. Közhely, hogy a drámairodalom mostohán bánik a nőkkel, a középkorosztályra ez fokozottan igaz. Pedig az érett nő rendkívül izgalmas figura színpadon is. Fontos, hogy a kortárs írók ezt a korosztályt is felfedezzék. Írtam egy két-, majd egy háromszereplős darabot, amiben kifejezetten női problémákat dolgoztam föl – nemi erőszak, bántalmazás, meddőség, stb. A női olvasók hiánypótlónak és rendkívül fontosnak tartották, míg a férfiak úgy érezték, ez a téma keveseket érint. Szerencsének tekintem, hogy a színházunk vezetői nők, akik szintén érzékenyek ezekre a témákra, ennek köszönhető, hogy be lehetett mutatni a „Hollót. Eredetileg pódium előadásra szántuk, de Darvasi Ilona úgy látta, az alapötlet többet érdemel, és arra kért: írjak bele férfi szereplőket is, és legyen belőle két felvonásos mű.

 Esetünkben történelmi alakokról van szó. Szilágyi Erzsébetről tudjuk mennyire kemény nagyasszony volt. Így az ő életük, sorsuk a történelem iránt fogékony férfiakat is érdekelheti.

 –Bizonyára, de a történelmi ismereteinkre támaszkodó igencsak merev és egyoldalú kép helyett én éppen az érzékenységét, az esendőségét akartam megmutatni. Hogy miért lesz valaki olyanná, és mi van a páncél mögött. Hiszen az általunk csupán „keménynek” tartott nagyasszony a hozzá legközelebb álló négy férfi közül hármat nagyon rövid időn belül eltemetett. Ez máris másként láttatja velünk az egyetlen életben maradt fiúhoz, Mátyáshoz való ragaszkodását. Beatrix sorsa megegyezik a kor számtalan királykislányának sorsával, akik úgy érkeznek idegen országba, hogy a férjüket előtte „legfeljebb érmén láthatták”. A dráma során azután kibomlik az ő gyermekkori tragédiája, meddőségének vélhető okai is… Hangsúlyos a két nő, anyós és meny közötti kapcsolat, és a harmadik, mind közül a legtitokzatosabb asszony, Edelpeck Borbála kapcsolódása kettejükhöz. Érdemes volt foglalkozni a darabban azzal a kérdéssel is, hogy mit jelent egy ambiciózus nőnek elfogadni, hogy az ő elsődleges (és talán egyetlen) feladata az utódbiztosítás, majd szembesülni a meddőséggel, és mindeközben látni egy fattyú – Corvin János – felemelkedését.

Várható a kérdés, a nők elleni erőszak, a meddőség, a szörnyű gyerekkor és más megjelenő motívumok kapcsán, hogy én ezeket vajon átéltem-e. Tény, hogy az ember megélt anyagból is táplálkozik, de azért az író nem feltétlenül azt írja meg, amit megélt, hanem, azt ami őt nagyon érdekli.

 Egy kritikus azt írta, hogy a három nő nem is találkozott, hiszen Erzsébet 1480-ban már meghalt.

 –Elvileg találkozhattak, a kritika arra vonatkozott, hogy Erzsébet Mátyás király halálakor már nem élt. Ez tény. A kutatómunka során az ember szinte első körben szembesül az évszámokkal, ez tehát nem véletlen hiba, hanem tudatos döntés. Mátyás nem jelenik meg a színen, halálhírét a hű szolga hozza, és az utolsó szó, amit kiejt, az Mátyás neve. Halálát az ekkor már megroppant Beatrix okozza, fenntartva ezzel azt az örök sejtelmet, miszerint Beatrix ölte volna meg az utolsó magyar királyt. A halálhírrel én mindhárom nőt szembesíteni akartam, ezért „éli túl” ebben a darabban Erzsébet a fiát. Annyira kortól, időtől elemelt a történet, hogy bátran eltekinthetünk az évszámoktól. A történelmi tényekhez csak annyiban ragaszkodtam, amennyiben az én történetemet megerősítették. Mint mondtam, a darab a három nő lelki kapcsolódásait mutatja be.

 Ez a darab kifejezetten a felnőtteknek szól. A Szellem a spájzban is őket szólítja meg?

 –Igen, őket. Ez könnyebb műfaj, de nem hiányzik belőle az üzenetet. A darab lényege, hogy egy házban egyidőben élnek a néhai lakók szellemei, és az újonnan beköltöző élők. Olyan családtagok, akik azért nem tudják „elengedni egymást”, mert bizonyos dolgok nincsenek kimondva, tehát megrekedt a kommunikáció. A témát meg lehetett volna úgy is írni, hogy csak „élő emberek” a szereplői, de úgy tűnt,  még több lehetőséget rejt a szellemesdi, azaz a két síkon játszás. A darabban a két „holt” közt is konfliktus van, és itt jó volt előre tudni, hogy Pásztor Erzsi és Bregyán Péter játssza a két főszerepet. Nagyon szeretem Pásztor Erzsi páratlan, fanyar humorát, amivel a figurát is megfertőzte, Péternek pedig – aki végigkövette a darab alakulását – a legutolsó mondatot köszönhetem, mert az bennem sehogy sem akart megszületni…

 A humort, vagy a lélektani drámát nehezebb megírni?

 –Azt hiszem, nem a műfaj döntő, hanem hogy a témához mennyi anyag van „raktáron” az ember fejében, lelkében, s mit kell még tanulmányokkal pótolni. A mai, tipikusan női küzdelmekről szóló darabok néhány nap alatt megszülettek – bár ezekhez is végzek gyűjtőmunkát, ezügyben leghitelesebbek a különféle problémákat tárgyaló „asszonyfórumok” a neten (olykor könnyes tanulmányok!), míg a „Holló” fél évig íródott, napi tíz-tizenöt órás munkával, hiszen ott a történelmi korszakot kellett mindenek előtt tanulmányozni. A vígjátéki figurák talán könnyebben „beszélnek” a fejemben, de most, hogy egy év után elővettem a kísértetkomédiámat, bizonyos mondatok egyáltalán nem tűntek humorosnak – ezeket le kellett cserélni – és néhány új helyzet is bekerült.

 A szójátékokat és a humoros helyzeteket is szeretem

 A szöveg is humoros, vagy inkább helyzetkomikumokra épít?

 –A szójátékokat és a humoros helyzeteket is szeretem. Régebben inkább verseket írtam, a dalszövegírás most is vonz. Kislányommal azzal szórakoztattuk magunkat a gyakori hosszú utazások alkalmával, hogy szójátékoztunk, a rím volt az egyik legkorábbi „játékszere”. Tehát a szavakkal való játék mindig izgatott.

 Március 24-én délelőtt a Ferencvárosi Művelődési Központban játsszák új mesejátékát, A szeméthegyen túl-t. A színhely pedig egy illegális szeméttelep. Mi a darab témája?

 –Nyírő Bea, a Magyar Nemzeti Gyermek és Ifjúsági Színház művészeti vezetője találta ki azt a témát, amivel könnyen azonosulni tudtam. Sokat foglalkoztam gyerekekkel, a drámajátékos csoportokon túl gyerektáborokban is. Tudom, hogy a gyerek számára a „ne”-vel kezdődő és parancsoló mondatok használhatatlanok. Olyat kellett kitalálnom, ami nem azt mondja ki, hogy „ne szemetelj”, hogy „gondozd az állatodat”, hanem, amiből ilyen konklúziót vonnak le a gyerekek. Egy ideig önkénteskedni akart a lányunk egy állatmenhelyen, de túl fiatal volt az önkéntes munkához, így ki kellett járnunk vele. A darabom így nem csak környezetvédelmi, hanem állatvédelmi történet is. Egyszer azt láttam kiírva a menhely kapuján: „gondolkodjon előre, mert mi már nem fogadunk húsvéti nyuszikat”. Ezért lett az egyik szereplőm a húsvéti nyúl. Az a nyúl, akit gondtalanul megvesznek, s mikor látják, mennyi gond van vele, kirakják egy cipős dobozban az utcára. Történt, hogy az Illatos úti menhelyről szereztük be a kutyánkat, és mindegyiknek a tekintetéből azt lehetett kiolvasni: „vigyél ki engem.” Az egyik szereplőnk, az öreg kutya is egy ilyen eldobott eb. Ezzel a mesével azt is szolgáljuk, hogy minél kevesebb állat kerüljön ilyen helyzetbe. Felelősséget kell vállalnunk az állatokért. Erre kell a gyerekeket nevelni. Mindemellett hitelesnek is kell lenni az írónak; nem propagálhatom a szelektív hulladékgyűjtést, ha magam nem így cselekszem.

 Le szokta ellenőrizni azt, hogy milyen témákra, szövegekre fogékonyak a gyerekek?

 –Egy ideig lányom és az ő baráti köre volt a tesztközösség, de kinőttek abból a korosztályból, amire a Turay Ida Színház a gyerekdarabjait kiterjeszti, ámbátor lelkes rajongója most is a gyerekszínháznak. Ha van nehézségem a gyerekdarabok írásában, akkor az talán éppen a korosztály pontos eltalálása. Olykor „fölécélzok”, de ezt a kollégák szokták jelezni. Vannak örök, visszatérő témák, ilyen például a másság elfogadása; a Szeméthegyen túl darabban a másságot éppen olyan valaki képviseli, akinek mindene megvan – a többiek egytől egyig elhanyagolt lények, és részükről éppen ez nehezíti az ő elfogadását. A Hófehérkében a törpék első érzése, hogy ezt a „másnemű” és nálunk magasabb lényt, mi nem akarjuk befogadni. A Dzsungel könyvében pedig a Maugli képviseli a másságot. Az ő sorsuk, és a másik oldalról az őket végül befogadók viselkedése érzésem szerint pedagógiailag is komoly hatást jelenthet.

 Ma egyre ritkábban történik az, hogy a szülők mesélnének a gyereküknek. Ezt a „feladatot” inkább rábízzák a televízióra, a DVD-kre. Nem nehezíti meg ez a meseíró dolgát? Hiszen lehet, hogy gyerekek úgy nőnek föl, hogy nem látták a klasszikus meséket…

 –Új mesékre is szükség van, de a klasszikusokat be kell mutatni. Azokat a meséket, melyek vándormotívumai nem 100-200, hanem több ezer évesek, s a nagy meseírók csupán lejegyezték őket. Bizonyára sokakban megütközést kelt, de a Hófehérke legrégibb változatában az édesanya űzi el a lányát. Ma ezt nem merjük felvállalni, és ezért lépett be a mesébe a mostoha. Ezeket a meséket eredetileg nem gyermekeknek mesélték, hanem felnőttek mondták felnőtteknek, azért, hogy a lelki folyamatokat minél egészségesebben tudják feldolgozni. A Piroska meséje például arról szól, hogy az éretté vált leánygyermekre milyen veszélyek várnak az élet erdejében. Ezek tehát felkészítő történetek, és igen, fel kell őket dolgozni színpadon, nem kell félni tőlük. Jellemző egyébként, hogy nem a gyerekekben, inkább a szülőkben van ellenérzés. A mesék a szimbólumok nyelvén beszélnek, és a gyerekek tökéletesen értik ezeket. A Hófehérkét és a Csipkerózsikát már színpadra vittük, de a nagy leány-trilógia harmadik darabjával, a Hamupipőkével még adósak vagyunk…

 Fekete Istvánról mondják, hogy meséiben sok az allegória, a rejtett utalás, vegyük példának a „rókák szabad népét”. Így a felnőtteknek is szól…

 –Érdekes, hogy Fekete Istvánt hozza fel példaként, nekem ez Kiplingről jutott nemrég eszembe, akinek fő műve nálunk, a Délvidéken kötelező olvasmány volt. Tizenegy évesen olvastuk el, és eltelt 30 év, mire újraolvastam A dzsungel könyve novellafüzért. Néhány mondata annyira megragadott, hogy késztetést éreztem ahhoz, hogy azonnal felolvassam a páromnak. Felnőtt számára is rendkívül mély filozófiai tartalma van.

 Mennyire nehéz Kipling mellett „társszerzőnek” lenni?

 –Felelősséget jelent. Nem csak a szellemiségét igyekeztem átmenteni, hanem sokszor a gyönyörű mondatokat is. Amikor Maugli otthagyja a dzsungelt, az utolsó mondata Kiplingnél ez: „soványodnak a csillagok”. Akkor követnék el bűnt, ha egy ilyen gyöngyszemet –ami sokkal több, mint egy szó: természeti jelenség és lelki állapot sűrítménye! – nem menteném át a darabba. A klasszikus mesék feldolgozásánál a nehézség az, hogy egy néhány percben elmondható meséből kell darabot írni, ugyanakkor ez hatalmas szabadságérzetet is ad… A „Szeméthegynél” végképp csak a saját elképzelésemhez kellett tartanom magamat. Az önálló témák veszélye egyébként, hogy néha kontrolállhatatlanná válik a történet, de szoktam hagyni azt, ami eleinte „vadhajtásnak” tűnik, mert kiderülhet, hogy az adja a „legszebb virágot”.

 Ez a virágzás azért igen különleges. Sokan beszélnek az író, a művész magányáról, arról, hogy a művész akkor is magányos, mikor családja van.

 –Egy-egy darab megírása közben valóban elmagányosodik az ember. Amikor írok, akkor napi 10-15 órát ülök a gép előtt, és egy másik világot teremtek. Ez a világ óhatatlanul beszippant. De a munka végeztével el is enged.

 „Magyar törpéket” csináltam a Hófehérke kis lényeiből

 Amikor a teremtett világ a színpadra kerül, a színészeket figyeli, vagy a közönség reagálását?

 –Nem csak a gyerekeket, hanem a szülőket, a kísérőket és a pedagógusokat is figyelem. És nagyon tanulságos megfigyelni azt, mikor néznek össze. A Szeméthegyen túl bemutatóján két pedagógus –egymástól jó messze ültek – időnként összebólintott. Ekkor volt olyan érzésem, hogy talán most néhány napon keresztül a darab mondanivalója beszédtéma lesz az óvodai foglalkozásokon.

 Ha már a nevelést említjük: mennyire figyel arra, hogy helyesen beszéljenek a „teremtett” figurák?

 –A Hófehérke nyelvezete túlságosan mívesre sikeredett, bizonyos részeknél a felnőtt kísérők nevetését lehet inkább hallani… Ez okulásul szolgált. Az azonban tudatos döntés volt, hogy „magyar törpéket” csinálok ezekből az apró lényekből. Ők olykor furcsa rímekben beszélnek, és olyan szavakat használnak, melyek egyre inkább kivesznek a közbeszédből, „szagos turbolya”, „borókabogyó”, „aranymálinkó”… Ez az én szómentő-küldetésem. A nyelv játékait mindig szerettem. Az általam játszott Csíl például egy „nyelvész”, aki a végsőkig ragaszkodik ahhoz, hogy mindenki nyelvtanilag hibátlanul fogalmazzon. Indirekt módon, humorba ágyazva könnyebb hatni a gyerekekre.

A gyerekszínházunkra büszke vagyok, mert minden szegmensében igényességre törekszik minden alkotó. Megszállott emberek érzékeny közössége ez, ahol a díszlettervező-kivitelező éjszakákon át álmatlanul gyötrődik, aztán közli, hogy alkotói válságban volt, de most végre rájött, hogyan kell „nemszemétből” hatalmas szeméthalmot teremteni…

Medveczky Attila