|
 2013.03.15.
Anyag(ok)
Az Asztal Társaság kiállítása a KULTI – Karinthy Szalonban
A 2011 nyarán
alakult Asztal Társaságot a barátkozáson túl elsősorban a
minőség vezérli. Az alapítók azért dugták össze fejüket
egy törökbálinti lugasban, hogy magukhoz vonzzák mindazon művészeket,
akiknek gondolkodásmódja – nem a különféle irányzatok
szerinti szerepe – főbb vonalaiban megegyezik. Mostani kiállításuk
címe bár rejtélyes, több mindent sugall. Elsőbben az anyaghoz,
a megmunkált felülethez, stb. való kötődést, ugyanakkor az okot
– ez már a szellemiekhez van közelebb –, amely röppályára
kényszeríti (ösztönzi) az önkifejezést minél aktívabban
segítő képzeletet.
Mindenki
abban a műfajban méretik meg (egypáran más műfajokban is),
amelyet kedvel. Így a Szalonban bemutatkozó nyolc tag között
festő is van, grafikus is, meg szobrász is. Pesti és vidéki
egyaránt, sőt a művészcsoportot egy prágai szobrászművész,
Lőrincz Zsuzsa, és egy évtizedek óta nálunk élő skót festőművész,
Jim Urquhart is színesíti, aki mellesleg a pesti házak és
falak szerelmese. Az egymástól karaktereikben eltérő pályák,
akárcsak a párhuzamosok, a végtelenben nyilván találkozni
fognak, de addig szép vagy csúnya, izgatott vagy nyugodt, rejtéllyel
teli vagy mindenki számára nyitott arcukat mutatják. Ez a védjegyük.
Mert a különbözőségük – a technikai fogásokon túl
– az az érték, amely egyedivé teszi a pályát és a műveket.
A
festők jobbára a konstruktív, vagy ilyen élményekkel átitatott
ábrázolásmód felé hajlanak. Természetesen a rendszeretetet Kéri
Mihály síkok által fegyelmezett, sötét jellegű vászna másképp
visszhangozza, mint a különleges prágai „tájképet” festő
Luzsicza Árpád városi mozgásba belehasító mértani tömbje.
Mint ahogyan Urquhart élénk színekben gazdag, az égi folyosót
a ház falával szembesítő (különös nézőpontú) festményei
is nagymértékben különböznek Székács Zoltán kalligráfiával
átitatott, absztrakciós foltélményre rímelő ábrázolásmódjától.
A konstruktivitást, vagyis a „néma”, ám határozott lendületet
illetően kivételt képeznek a festői „előtanulmányokat” végző
szobrász, Felényi Péter ilyes jellegű művei, s nemkülönben
Vankó István Dubuffet rajzi kalligráfiáját,
pontosabban az attól való egyedi elemelkedést mutató három
alkotása.
Kéri
festményeinek komor világa attól egy kissé megszelídül, hogy
a konstruktív alakzatok felületi illeszkedését valaminő mértani
mezőn belüli organikusság, „absztrakt kertélmény” oldja.
Leginkább a Cím nélkül (2012 0511) című
akril-vásznon észlelni ezt, de olyan képnek is velejárója az
illúziónál erősebb látvány (méghozzá fehér ablakkal tarkítva),
mint a Cím nélkül (2012), vagy kisebb mértékben a
monokróm sötétjét világos háromszöggel támadó Fekete kép
(2008). Luzsicza sötétbarna, a város kövezetét baljós felhőkké
emelő kazettái, csaknem azt mondtam, kazamatái, szinte vonzották
magukhoz a földbarna kövezetet megélénkítő zöld-kék derékszög
és T-alakú szalagokat (Prága-színek I. – II. (2012).
Urquhart
minden esetben a kék égből vág ki egy jókora darabot (Pesti
utca – 2013; Pesti ég – 2009, mindkettő akril-vászon),
és sajátságos optikával úgy állítja egymás mellé a tömörített
leget és a házfalak-homlokzatok rövidüléssel torzított képét,
hogy szinte érezni az illeszkedés vertikális erejét. Szép,
tiszta festmények. Székács táblaképei ennél bonyolultabbak.
Drámaibbak is? Igen. Különösen a Bejárat (2012)
kalligráfiával fölülírt foltvillódzása vezet valaminő baljós
sejtelembe, ám az Ars poetica hármasán (2012) – talán
a legnagyobb hatású művön – is észlelni a sötét motívumvilág
és az azt megvilágító fehér felületek (sajátságos képi lámások)
kontrasztját.
Az
eddigi konstruktív és nonfiguratív művek mellett a stílusok
libikókáját teszi változatossá Vankó művészete. Avval,
hogy a festőművész – jóllehet a groteszk felé közelítvén
– bátran ábrázol, alakjainak világa egyszerre valóság közelivé,
ugyanakkor mesével fűszerezetté válik. A Cím nélkül
(2012) állat-ember kapcsolata a külön-világok játékos „ősnemzésére”,
a felhőtlen tükör-játékra utal, míg az Időréteg és
az Elmosódó rétegek (mindkettő 2012, olaj-papír) a
folt-arc variációját rajzos játékkal sajátságos Kronosz-illúzióvá
emelik.
A
szobrászművész, Lőrincz Zsuzsa vegyes technikájú színes
nyomatát, illetve rajzát (Sikátor; Udvar), valamint
Luzsicza korai akvarelljeit leszámítva P. Boros Ilona képviseli
a grafikát. Nem is akárhogyan. Finom szövésű vonalhálójában
a mértani alakzatok (kör, négyzet) is helyet kapnak, de a
grafika vonalrácsai át vannak szellemítve. Avval, hogy a kollázs
és a rajzos vonal, akár hímzéshálóval elegyedve, különleges
szépségű lapokat indukál, érzelmi tárnák szabadulnak föl.
Egyszer nem kis szenvedéllyel, a bibliai jelkép (kereszt) középpontba
állításával (Szakítás – 2013), másszor a sötét négyzeteket,
„rejtélyablakokat” csaknem pókháló finomságú hímzett hálóval
fedve (Titkos szálak – 2011, vegyes technika).
A körformát artisztikusan megbontó lapjain is – Rekonstrukciós
kísérlet (2011, vegyes technika); Rész szerinti ismeret
(2000, tusrajz) – a rajzi érzékenység dominál.
A
tárlat koncepcióját valaminő „fejlődésvonal” megrajzolásának
az igénye adta, hiszen egy-egy alkotótól régebbi (vagy kevésbé
régebbi) művek is szerepelnek. Ám ez nem mindig – itt sem –
szerencsés megoldás, hiszen a művészenként kiállított három-négy
darab mű nem elégséges arra, hogy bizonyságot szerezhessünk a
különbözőségek fokozatairól. Vagy ha igen, akkor könnyen
megállapítható, hogy „régi” és „mai” alkotás – jóllehet
más szerkezetben, más motívumokkal, a ritka műfajváltásról
nem is beszélve – ugyanazon érték hordozója. Csak két
illusztris példát, ha Luzsica korai, 2002-es akvarelljei, a Magyar
tájak I. – II. – a színkombináció szerint is érzékeny
művek – távol esnek az érett, prágai ihletésű akril-festményektől,
hogyne volna különbség Felényi piktúrája, az érzékeny pop
arttal is kacérkodó expresszív „testhirdetés” (Jelmez
I. – II. – 1996) és a robbanó fémreliefek között.
Mert
a szobrászművész kozmoszi igénnyel készült reliefjei, a
szemet vonzó fémtáblái olyan felületi feszültséget involválnak,
hogy valósággal robbannak. A Progresszió I. hasadt acéllemez
felülete kirajzolja a keresztet – ebben P. Boros Szakításával
rokon –, míg az ugyancsak 2007-ben született másik acéllemez
domborművön (Progresszió II.) lévő hornyok plasztikai
dinamikája, az egyikben porcelángolyó, a fölfelé törés
(kupola) méltóságára utal. Felényi 2013-as acél-réz tárgy-együttese
a keresztúton túlmutató, mert (távolságaiban is) meghosszabbított
emberpróbára asszociál, hiszen a tarisznya, vándorbot, kalap
mint El Camino „tartozék” a szentséges kaland, a zarándokút
nélkülözhetetlen velejárója.
Lőrincz
Zsuzsa plasztikai bravúrja abban van, hogy színezett (fekete, vörös)
drótból épített kompozíciói ugyanúgy térhatást keltenek,
mint más alkotók tömb-hatású művei. A rácsszerkezetnek,
amelyen artisztikussá téve a testet itt-ott átfú a hiány,
mi más volna a funkciója, mint az így is koherens darabok-testrészek
összekovácsolása. A finoman egymásba fűzött-sodort dróthalmaz
a téglatest-rácson pihenő alakokat (Ülő figura; A távolság
színe) ugyan úgy fémszobornak láttatja, mint a fekvő, az
előbbieknél expresszívebb hasonmásukat (Etruszk).
Szakolczay Lajos
|
