|
 2013.03.22.
Kovács Imre és a Látóhatár
Beszélgetés Borbándi Gyula íróval
A két világháború
közötti népi mozgalom kiemelkedő alakja, Kovács Imre író,
politikus születésének századik évfordulóján emlékkonferenciát
rendeztek március 9-én Budapesten, a Parlament Főrendiházi üléstermében.
A Lakitelek Alapítvány és a Népfőiskola Alapítvány által
egybehívott tanácskozáson Borbándi Gyula író, az
egykori Új Látóhatár folyóirat főszerkesztője is előadást
tartott. Ennek részleteiről beszélgettünk vele.
Milyen körülmények kényszerítették Kovács Imrét
arra, hogy búcsút vegyen a szülőhazájától?
– Amikor Magyarországon elindult a szocializmus –
nevezetesen a szovjet mintára történt átalakulás – az 1945-ös
koalíció pártjainak el kellett dönteniük, hogy végrehajtják-e
a Moszkva által támasztott követeléseket. A négypárti koalíció
legkisebb tagja a Nemzeti Parasztpárt volt. Ennek egy része
Erdei Ferenc irányításával és Veres Péter nem lelkes, de a
megmaradást biztosító utat kényszerként felfogó közreműködésével
csatlakozott a kommunistákhoz és a szocialistákhoz. A Parasztpárt
másik fele Kovács Imrét követte, aki 1947 február végén, a
kisgazdapárti Kovács Bélának a szovjet biztonsági szervek által
történt elhurcolása napján kilépett a Nemzeti Parasztpártból.
Az augusztus végi országgyűlési választásokon Kovács egy
ellenzéki listán még bekerült a Parlamentbe, de röviddel utána,
a feltételezett letartóztatása előtt Svájcba menekült.
Kerültek társai
az emigrációhoz?
– Igen, voltak olyanok, akik a híveinek számítottak, és
vele tartottak. Hadd említsek meg néhányat az ismertebbek közül:
Sz. Szabó Pál volt népjóléti államtitkár, Mikita István,
Pap István és Borsós Sándor országgyűlési képviselők,
valamint Molnár József, a párt nagy budapesti szervezetének főtitkára.
Ugyanehhez a körhöz sorolható Vámos Imre újságíró, Gál
Mihály pestvidéki titkár, az erdélyi Derecskey Károly és jómagam,
aki korábban budapesti VI. kerületi titkár és a fővárosi intézőbizottság
tagja, valamint a párt ifjúsági szervezete, a Népi Ifjúsági
Szövetség budapesti titkára voltam. Az emigrálók közé
tartozott még Kárász Artúr, a Nemzeti Bank elnöke és
Dabasi-Schweng Lóránd államtitkár, továbbá két diplomata,
Borsody István és Szabó Zoltán író – az előbbi a
washingtoni, az utóbbi a londoni követségen dolgozott.
Milyen pénzügyi
és társadalmi helyzetben kezdték meg emigráns életüket?
– 1948 és 1949 folyamán, mivel Kovács Imre Svájcban
lakott, legtöbbünk számára ez az ország lett a menekülési célpont,
találkozásaink színhelye. Első teendőnk természetesen a
mindennapi megélhetés előteremtése volt. A menekülteknek a svájci
jótékonysági intézmények szállást és élelmezést adtak,
de ez csak ideiglenes volt, és mindenki arra kényszerült –
persze a saját akaratából is arra törekedett –, hogy minél
előbb álláshoz, elfoglaltsághoz, legalább egy svájci segédmunkás
bérének megfelelő keresethez jusson. Többre akkor nem volt
lehetőség.
A jövőt illetően
nekünk, parasztpártiaknak is döntenünk kellett arról, hogy működésünknek
és tevékenységünknek milyen szervezeti formát választunk.
Kovács Imre és hívei korábban is parasztegységre, tehát a Független
Kisgazdapárttal való majdani egyesülésre, vagy legalábbis
szoros együttműködésre törekedtek. Ez Magyarországon az
akkori körülmények következtében nem jöhetett létre,
viszont külföldön, a hazai tapasztalatok birtokában és a
nyugati szabadság légkörében a terv megvalósíthatónak látszott.
Ilyen gondolatok foglalkoztatták Nagy Ferencet és közvetlen barátait
is. Ők szintén kívánatosnak tartották egy egységes külföldi
agrárszervezet megteremtését, amely a Nemzetközi Agrárunióhoz
történő csatlakozás révén nemzetközi háttérre és támogatásra
is számíthatott.
Milyen történések nehezítették az előrehaladást?
– Elsősorban az, hogy a két párt vezetői nem közösen,
hanem külön-külön igyekeztek megvalósítani a szándékaikat.
Kovács Imréék azzal akadályozták az egységet, hogy megalapították
a Nemzeti Parasztpárt emigrációs szervezetét, a Kisgazdapártiak
pedig azzal, hogy nem a Kisgazdapárt külföldi szervezetét hozták
létre, hanem a közös agrárpolitika keretéül feltámasztották
a Nemzeti Parasztszövetséget mint a kisgazdák és a parasztpártiak
egységes szervezetét. Nagy Ferencék azt óhajtották, hogy a
parasztpártiak egyenként lépjenek be a Parasztszövetségbe;
Kovács Imréék pedig úgy képzelték el, hogy a két párt
emigrációs szervezete egyesül az egyenjogúság és kölcsönösség
jegyében.
Bizonyára megkísérelték rendezni a helyzetet…
– A problémák megoldásának szándékával ült össze
a Zürich melletti Wallisellenben 1949. március 27-én a parasztpártiak
svájci csoportja. A tanácskozáson Kovács Imre elnökölt, a résztvevők
legfőbb célja a Nemzeti Parasztpárt Emigrációban nevű
szervezet megalapítása volt. A jelenlévők szóban, a távol
maradottak – köztük jómagam – írásban adták elő véleményüket.
A két parasztképviselő, Sz. Szabó Pál és Mikita István közölte,
hogy már elhatározták a Magyar Parasztszövetség emigrációs
szervezetébe való belépésüket, és javasolták, hogy minden
jelenlévő ezt tegye. Kovács Imre és a többiek a pártalapítás
mellett döntöttek azzal, hogy az majdan ajánlja fel a Kisgazdapártnak
az egyesülést. Nem sikerült egyezségre jutni. Mikita és Sz.
Szabó kitartott álláspontja mellett. Ezek után Kovács Imre értelmetlennek
nevezte, hogy parasztpárt alakuljon az emigrációban élő két
paraszt képviselő nélkül. Az ülés eredménytelenül zárult.
A parasztpártiak egyenként léptek be a Nagy Ferenc által irányított
emigráns Magyar Parasztszövetségbe. A zavartalan együttműködés
azonban hamarosan megfeneklett, többek között azért, mert a
formák nem tisztázódtak kellőképpen. Mindamellett nyomasztó
volt a kisgazdák többsége, ráadásul ők nagyrészt Amerikában,
a parasztpártiak pedig Európában éltek.
Miként alakult a parasztpártiak további sorsa?
– Egy csoportunk (engem is beleértve) Münchenben
telepedett le, ugyanis 1951 nyarának végén ott indult a Szabad
Európa Rádió, és annak szerkesztőségében kaptunk munkát. A
kulturális rovat vezetőjeként arra törekedtem, hogy a New
Yorkban élő Kovács Imrét külső munkatársként
foglalkoztassam. A rádió több előadását is közvetítette az
általam szerkesztett irodalmi műsorban, de olykor politikai adásokban
is szóhoz jutott. Talán felesleges említenem, hogy ezek az előadások
elsőrangú írások voltak, amelyek széles rétegeket érdekeltek,
ráadásul a Szabad Európa Rádió tekintélyét is emelték.
1950 végén pedig, még Zürichben, megszületett a Látóhatár
című folyóirat…
– Amikor Vámos Imrével elindítottuk a Látóhatárt,
még nem tudtuk, milyen következményei lehetnek annak, hogy
magyar folyóiratot jelentetünk meg lakóhelyünkön, anélkül,
hogy arra engedélyünk lett volna a svájci hatóságoktól.
Menekültekként erre ugyanis ott nem lett volna jogunk. Ennek
tudatában írtuk az egyik
oldal aljára, hogy „Készült Ausztriában”. Az első szám
megjelenése után Borsos Sándor áttelepedett Párizsba, és
vele a folyóirat is átköltözött a francia fővárosba. Ott
jelent meg az 1951 januári számban Kovács Imre A szellem
szuverenitásáért című esszéje, amelyben a szabadság jövőjéről,
az amerikai közállapotokról, a nyugati világ helyzetéről, a
kis népek sorsáról és a kivándoroltak Európa utáni honvágyáról
elmélkedett.
Milyen emlékezetes írásokat publikált még Kovács
Imre ebben a folyóiratban?
– 1953 márciusában érkezett meg a szerkesztőségbe A
lélektani hadviselés problematikája című tanulmánya,
amelyben arról írt, miként viselkedjék a Nyugat, és mit
tegyen a szovjet elnyomás alatt élő népek érdekében.
Szerinte, ha a nyugatiak fel akarják szabadítani a leigázott népeket,
akkor olyan feltételeket kell szabniuk, hogy azokat a moszkvai igától
és sztálinista vezetőiktől szabadulni akaró kommunista párttagok
is elfogadhatónak tekinthessék. Arról kellene őket biztosítani,
hogy rendszerük és vezetőik bukásával nem veszíthetnek,
hanem nyerhetnek. Kovács Imre fejtegetéseit a szerkesztőségben
egyhangúan közölhetőnek ítéltük, de Szabó Zoltán aggályoskodott,
és ellenezte a kinyomtatásukat.
Ez meglepő. Miért?
– Attól tartott, hogy a közlés miatt konfliktusba kerülhetünk
többünk munkaadójával, a Szabad Európa Rádióval, és ez árthat
a folyóirat vele kialakult jó viszonyának. Mindamellett Cs.
Szabó Lászlóval együtt úgy vélekedett, hogy kivívhatjuk a
mccarthyzmus (Joseph McCarthy amerikai szenátor nevéről – a
szerk.) által befolyásolt amerikai körök és intézmények
rosszallását. A két Szabó tehát a közlés esetleges káros következményeitől
féltette a folyóiratot. Mi, akik a megjelenésért felelősök
voltunk, úgy ítéltük meg a helyzetet, hogy a Látóhatár
(későbbi nevén Új Látóhatár) független, szabad orgánum
volt, és a szerkesztést nem voltunk hajlandók megosztani
senkivel, még a pénzt adókkal sem. Az amerikaiak tetszésétől
vagy nem tetszésétől sem akartuk függővé tenni a munkánkat.
Éppen ezért Kovács Imre írását beiktattuk az abban az évben
esedékes harmadik számba. 1953 májusában bármiféle változtatás
nélkül meg is jelent. Az írás megjelentetéséből nem lett
botrány. Mindenki a maga szemléletének és magatartásának
megfelelően kommentálta, de tudomásul vette.
Hogyan vélekedett Kovács Imre a nyugati hatalmak
politikai szavahihetőségéről, magatartásáról?
– Nagy figyelmet és érdeklődést keltett az 1956 januári
számban megjelent Kijózanult emigráció című írás,
amelyben Kovács Imre a nemzetközi és közép-európai állapotok
alakulásából azt a következtetést vonta le, hogy a magyar
emigrációnak is világossá és félreérthetetlenné kell
tennie, hogyan ítéli meg szerepét, lehetőségeit, a jövőben
vállalható feladatait. Úgy észlelte, hogy az Egyesült Államok
nem indít háborút Közép- és Kelet-Európa országainak
felszabadításáért. Ezt a lehetőséget tehát az emigrációnak
ki kell iktatnia terveiből. A Kelet és a Nyugat közötti
kapcsolatok nem a konfrontáció, hanem a békés egymás mellett
élés irányába mutatnak. Magyarország jövője szempontjából
ez a nyugati felszabadítás helyett az erőszak nélküli társadalmi
és politikai változások igényét és lehetőségeit helyezi előtérbe.
Kovács Imre ennek a tudomásul vételét ajánlotta, és ennek a
helyzetnek megfelelő emigráns magatartást javasolt. Ehhez
igyekeztek tartani magukat mindazok, akik Kovács Imre híveinek
és barátainak tekintették magukat. A történelem alakulása,
Magyarország helyzete és nemzetközi megítélése is igazolni látszott
Kovács Imre felfogásának helyességét.
Zsille Gábor
|
