2013.11.15.
In memoriam Csurka István
Csurka István: November 4-e és a Magyar Megmaradás Közössége
szándékai
1956. november 4-én
a szovjet tankhadosztályok hadműveletével harmadszor is bevégződésre
ítéltetett a magyar történelem. Az első ilyen végzést 1920.
június 4-én a Trianon palotában hirdették ki az I. világháborúban
győztes nagyhatalmak. A már létező Szovjet Oroszország ebben
még nem vett részt, mert a saját bajaival és polgárháborújával
volt elfoglalva, ámde Magyarország elítéléséhez mégis
nagyban hozzájárult, hogy 1919-ben egy maroknyi zsidó
kommunista rohamcsapat szovjet kommunista rendszert, bolsevik fiókot
nyitott hazánkban és 133 napra terrorba és vérbe borította az
országot. A második végzés l945-ben született, amikor Sztalin
vörös hadserege megszállta és megbecstelenítette az országot
és hazahozta a ‘19 után hozzá menekült és egy kicsit
megtizedelt és megfegyelmezett társaságot, Rákosi, Gerő,
Farkas Mihály, Révai József négyes fogatát, akik még az
itthoni kommunisták egyes elemeit is félretolták és a szovjet
zsarnokság legdurvább formáját vezették be.
A Rákosi-korszak
nemzet- és népfelszámoló zsarnokságával szemben a magyarság
néma ellenállásba menekült és szerveződött, mégpedig a török
időkben, valamint a kuruc korban megtanult „csakazért sem”
belső szolidaritásával. Amint a nemzetközi helyzet lehetővé
tette, amint az elnyomó szovjet hatalom megingott, a környező népek
hasonló megmozdulásain felbuzdulva mindent felszabadító
forradalomba és szabadságharcba hevítette magát. Az 1956-os
szabadságharc a magyarság utolsó nagy életmegnyilvánulása,
élni akarásának vulkanikus fellobbanása volt. November 4-e
tragédiája az, hogy ezt az élni akarást taposták el a szovjet
tankok – nyugati jóváhagyással.
A magyar történelem
ekkor megint befejeződni látszott. Ismét került egy garnitúra
nemzetellenes kommunista, bolsevik, volt ávós és zsidó és
magyar hazaáruló, akikből az elnyomó rendszer kiépíthette
szervezeteit, állambiztonságát, történelemhamisító
iskolarendszerét, idegenszerű kultúráját és mindenekelőtt a
falut, a parasztságot megszüntető, megnyomorító gépezetét.
A fejsze a gyökerekre vettetett. Soha előtte a magyar tragédiák
során annyi fiatal férfit, munkást, nőt és gyermeket,
parasztot, bányászt és értelmiségit ártatlanul be nem börtönöztek,
ki nem végeztek, mint a Kádárék bosszúállásának első éveiben.
A tragédiában külön tragédia volt, hogy a Kádár–Aczél-rendszer
borzalmasan hosszúra nyúlt és minden színeváltozásával, látszólagos
könnyítésével, gulyáskommunizmusnak nevezett módszerével is
rombolt, züllesztett, mélyebb, körmönfontabb szolgaságba
taposta a népet. Amit netán adott a szájnak és a gyomornak,
azt elvette a nemzeti öntudattól, az isteni rendeltetéstől, az
igényességtől és összegezve: a lélektől. Gonosz,
magyarellenes, keresztényellenes, bornírt és kontraszelekciós
rendszer volt. A magyarság mégis túlélte, de annak a szabadságigénynek,
amely ötvenhat ifjúságát a terekre vitte és fegyvert adott a
kezébe, már alig maradt nyoma.
A rendszerváltásnak,
illetve a rendszerváltás lehetőségének ennélfogva a szabadságigény
és a nemzeti öntudat feltámasztásával, a nemzeti függetlenség
készségeinek, elemeinek kulturális, lélekben való felkeltésével
kellett volna kezdődnie. Csakhogy a maga átmentéséről
gondoskodni tudó régi rezsim és a Nyugaton működő
magyarellenes, szövetségek, pénzügyi hatalmasságok, a New
York-i kirendeltség éppen ezt nem akarta, éppen ettől tartott
a legjobban és a Lakiteleken kialakult magyar önépítést
megtorpedózta. A rendszerváltás az idegen szelleműeknek, az
idegenség kiszolgálóinak pénzügyi, kulturális irányító
hatalmat, gazdagodást, nemzetközi kapcsolatokat jelentett, az úgynevezett
magyar nacionalizmus feltámasztóinak pedig legfeljebb megtűrt
életet, további másodrendűséget és üldöztetést. Millióknak
pedig munkátlanságot és nyomort. A falu elnéptelenedése soha
nem látott méreteket öltött, a népességfogyás iszonyatossá
vált. Összegezve: a rendszerváltás a magyarság demokráciába
csomagolt felszámolását valósítja meg ma is.
A nemzetpusztító
hatalom ma már megnevezhetetlen. Nem szovjet, mert nincs
Szovjetunió, nem amerikai, mert az USA NATO szövetségesünk, állítólag
véd bennünket és nem is európai, mert az unió tagjai vagyunk,
nem mondhatjuk, hogy tisztán zsidó elnyomás, mert sok becsületes
zsidó nemzettársunk él köztünk, aki nem helyesli mindezt. Azt
sem mondhatjuk, hogy a Trianonban országunkat szétkaparó szomszédaink
áldozatai vagyunk, mert kormányaink együttes kormányüléseket
tartanak a határon kívülre szorult magyarokat megnyomorító
kormányokkal. A sok tekintetben hasonló sorsú népek maguk nem
is lehetnek bajaink okozói, hiszen ők is szenvednek. De, ha
megnevezni nem vagyunk is képesek, létezik rajtunk, fölöttünk
egy hatalom, amely minden eddiginél jobban ránk tenyerel,
mindenbe beleférkőzik, mindent ellenőriz, szétbomlaszt vagy
ideiglenesen felvirágoztat, amely kormányokat nevez ki,
amelyeket ugyan mi választunk, csak azt nem tudjuk, hogyan. Ha
megpróbáljuk elhelyezni ezt a hatalmi központot valahová az
IMF és a Világbank közé, talán nem tévedünk nagyot, de
ekkor az IMF mindjárt jótevőnkké változik és idelök 25
milliárd dollárt, ami ugyan egy amerikai banknak vagy a General
Motorsnak morzsa, de nekünk – halálos adag. És köszönjük
szépen, hogy nem kellett csődbe mennünk és a postás még
kiviszi a csekély nyugdíjat.
Ezért a hála és
a halál között választhatunk, vagy ahogyan gróf Apponyi
Albert fogalmazta meg a trianoni békefeltételekre adott elutasító
válaszban: „Magyarország e feltételek elfogadásával csak aközött
választhat, hogy öngyilkos legyen-e, hogy ne kelljen
meghalnia.”
Most azonban, mielőtt
erre a végső választásra elszánnánk magunkat, megbújván
bennünk még valami rejtett, talán magunk előtt is eltitkolt, féltve
őrzött életakarat – mégis, csakazértis, Isteni rendelés
folytán – és még érezzük, reméljük ereinkben egy
felszabadító pillanat lehetőségét, az eddig ránk boruló
liberális kommunista, bolsevik NewYork-i, tel-avivi körmönfontság
végét, csendesen bejelentjük igényünket élve maradásunkra.
S egyúttal vállalkozunk valami harcra.
Ez a Magyar
Megmaradás Közösségének a programja. Szerényen, tisztán,
minden boszszúállási szándéktól mentesen, amire sem
hajlamunk, sem erőnk nincs. Tisztelettel bejelentjük: meg
akarunk maradni. Magyarként. Vérünkben, amely kevert, lelkünkben,
amely ősi és népiségünkben, amely annyit szenvedett és
annyit kibírt, mint talán senki más.
A Magyar Megmaradás
Közössége – lehet, hogy egyedül és magányosan ilyen
szervezetként az, aminek mondja magát. Nem több és nem
kevesebb. Mint ilyen, erős, sokgyermekes családokat akar és a
családok számára biztos megélhetést, jövőt ígérő magyar
államot, amely megtűri az államban az idegeneket, sőt szereti
és tiszteli őket, de a hatalmat nem adja a kezükbe. Egyenrangú
együttműködést szorgalmaz ez a közösség a nemzetek és a
kultúrák között, de Magyarországon mindenekelőtt a magyar
kultúra felvirágzását kívánja és ezen keresztül akarja
szolgálni az egyetemességet.
A Magyar Megmaradás
Közössége szigorúan törvényes úton akarja felszámolni az
1956. november 4-e után kialakult és máig fennálló, átbábozódott
rendszert, és törvényesen akarja félretolni, és becsületes,
akár kétkezi munkára fogni az1956. november 4-e kontraszelekciós
folyamatai által magas polcra jutott gyarmatosító réteget. A
hazaárulókat hazaárulóknak, a bornírtakat bornírtaknak és a
bűnözőket bűnözőknek akarja nevezni.
Ahhoz, hogy ez így
lehessen, rendszerváltó törvényeket kell alkotni. Ahhoz, hogy
jó, erős, tiszta és szankcióval is rendelkező törvényeket
hozhassunk, kétharmados többséget kell elérni. A magyar
megmaradásnak természetesen van más útja és módja is, de a
legegyszerűbb most ez. A nemzet együtt, magával összefogva érje
el a kétharmadot és legyen meg benne a szándék, sőt az erős
akarat, hogy időtálló rendszerváltó törvényeket hoz. Ez a
lehetőség 1956-ban nem adatott meg, mert a Kreml New York jóváhagyásával
ránk küldte a Vörös Hadsereget. Most a Vörös Hadsereg már
egy kicsit elfáradt és a New York-i kehillának közvetlenül a
saját tengerészgyalogosait és a Sivatagi Viharban megtépázott,
homokvihartól káprázó szemű hadseregét kellene ránk küldenie
kétharmados törvényeink ellen – esetleg tömegpusztító
fegyverek birtoklásának vádjával… – de ez itt Európa közepén
egy kicsit bajos, bár nem lehetetlen.
Vagyis most
felvirradt nekünk. Egy kicsit, véletlenül, isteni akarat
megnyilvánulásaként. Egy kicsit felvirradt. A Magyar Megmaradás
Közössége ezt a helyzetet akarja kihasználni, a magyar
megmaradás kieszközlésére. Ez nem csak lehetőség, hanem ez kötelesség.
A magyar megmaradáshoz
öntudatos, művelt magyar ember kell. Ezt csak a megerősített,
támogatott magyar család-üzem (Bogár László nagyszerű
kifejezése ez) tudja előállítani az erős magyar állam-üzem
támogatásával. A magyar földbe eresztett gyökerekkel. A
magyaroknak járó képzéssel és iskolázottsággal, amelyben
nem csupán az élvezetek befogadására és az ösztönök
beteges kiélésére, hanem a kötelességek teljesítésére is
megtanítják – nevelik – a magyar gyermeket. A Magyar
Megmaradás Közössége ezt az államot akarja egyszer s
mindenkorra felszámolni és helyébe egy gondoskodó, takarékos
gyermek-, család- és földközpontú magyar államot akar
megszervezni – más keresztény magyarokkal együtt. Ez a
korszerű állam. Nem pedig a Fotex–Békesi–Hunwald típusú
Gyurcsány–Apró–Bajnai gazdasági törpeállam. Ez mindig válságban
van és mindig csak válságból él.
Az sem ússza meg,
aki gyáván kushad, mert nincs olyan tökéletes nyílászáró,
amelyen a válság be ne szivárogna. A bukófélben lévő
bolsevistánál csak a győztes Kun Bélás, Szamuellys bolsevista
a vérengzőbb. Minden aljasságra képesek. A magyar újjáépítés
csak hosszú, szívós munkával telített folyamat lehet, küzdelem
és megalkuvást nem tűrő harc. A világliberalizmus megbukott,
de még sokáig fenn tudja tartani pénzhatalmát, befolyását és
hazugságterítő, vacsoracsatás gépezete pokoli megtévesztésekre
lesz még képes.
Mi nem tudunk könnyű
győzelmet ígérni. Mi csak a régi katonanótával tudunk
toborozni, az1849-es muszka érkezésre, de november 4-ére is emlékezve:
„megjött a muszka százezer emberrel – kétszáz ágyúval áll
a harc mezején – így hát, jóanyám – elmasírozok én.”
(Elhangzott 2009
novemberében
|