vissza a főoldalra

 2013.11.22. 

Az 1945-ös Benes-dekrétumok ellentétesek az Európai Unió jogával

Bár ellentétesek az európai unió jogrendjével, mégis hatályban vannak a Benes-dekrétumok. A törvények megszületéséről, jogfolytonosságáról és azok következményeiről a Konrád Adenauer Alapítvány és a KDNP kommunizmus bűnei munkacsoportja közösen szervezett november 6-án szimpóziumot „Kollektív bűn és az Európai Unió” címmel  a Gellért Szálló Teaszalonjában. Az előadó történészek és jogászok szerint a magyaroktól és németektől elkobzott vagyont Szlovákiának és Csehországnak vissza kell adniuk.

Dr. Rétvári Bence, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium parlamenti államtitkára szerint a felvidéki magyarság második világháború utáni jogfosztását eredményező 1945-ös Benes-dekrétumok ellentétesek az Európai Unió jogával, Szlovákia és Csehország mégis fenntartja azokat. Az államtitkár más hivatalos elfoglaltsága miatt nem volt jelen a rendezvényen, előadását felolvasták. Rétvári Bence úgy véli, hogy a dekrétumok hátráltatják a visegrádi együttműködést. Az 1945-ös kassai kormányprogram nyomán megszületett 143 elnöki rendeletből 13 közvetlenül, 20 közvetve sújtotta a csehszlovákiai magyar és német kisebbséget, a rendelkezések célja pedig elsődlegesen az etnikailag homogén Csehszlovákia létrehozása volt. A magyar és német nemzetiségűeket többek között megfosztották állampolgárságuktól, befagyasztották bankbetétjeiket, az állami alkalmazottakat elbocsátották, a hallgatókat kizárták az egyetemekről. A csehszlovákiai kisebbségek elleni támadássorozat része volt a gróf Esterházy János elleni per, melyben fasizmussal való együttműködés miatt hoztak halálos ítéletet – melyet életfogytiglanra változtattak – miközben korábban éppen Esterházy volt az egyetlen, aki a szlovák parlamentben tiltakozott a zsidók deportálása ellen – derült ki Rétvári Bence szavaiból. Felidézte a cseh TOP09 párt elnöke, Karel Schwarzenberg esetét, aki lényegében azért maradt alul az év eleji cseh elnökválasztáson, mert azt találta mondani a kampányban, hogy „az akkori kormány, beleértve Benes államfőt is, valószínűleg Hágában találná magát”. Rétvári szerint a Visegrádi Négyek utóbbi időben előrelépést mutató együttműködésére is árnyékot vethet, ha továbbra is érvényben maradnak a dekrétumok, és reményét fejezte ki, hogy azok nemsokára a „történelem szemétdombjára” kerülnek.

Eötvös Péter, a KDNP kommunizmus bűnei munkacsoportjának vezetője hangsúlyozta, míg magyar oldalról hosszú ideig nem tartották problematikusnak a máig ható elnöki dekrétumokat, addig a Szudéta-vidékről kitelepített németek leszármazottai sok-sok éve folytatnak szélmalomharcot azok ellen. Eötvös a szerinte Magyarországon „ma már alig ismert” egykori csehszlovák köztársasági elnökről, Benesről azt mondta, igen agresszívan képviselte országa érdekeit, s tevékenysége máig ható mérget hintett Közép-Európa nemzetei közé.

Frank Spengler: Az emberi méltóságuktól is megfosztották a magyarokat és a németeket

Frank Spengler, Konrad Adenauer Alapítvány magyarországi irodájának vezetője köszöntőjében elmondta, hogy immár ez a hatodik közös rendezvényünk a kommunizmus bűnei munkacsoportjával, és a részvevők száma mutatja, hogy „munkánk nem hiábavaló”. Fel kell hívni a kommunista rendszerek bukása után született nemzedék figyelmét arra, hogy milyen bűnöket követtek el az állampárt vezetői és kiszolgálói. Megköszönöm Eötvös úr munkásságát, hiszen a Németországból érkező kutatók bizalommal fordulhatnak hozzá, ha a témát érintő információra van szükségük. Köszönjük ezt a fontos tudományos és baráti együttműködést. A Spengler szerint a Benes-dekrétumok ügye olyan fájó történelmi seb, amely nagyon sokszor újra felszakad. Ezeket a dekrétumokat még a II. világháború alatt fogalmazta meg a csehszlovákiai emigráns kormány, és háború utáni kormány ezt megerősítette, amit a nemzetgyűlés fogadott el 1946. márciusában visszamenőleges hatállyal. Ez az oka annak, hogy a csehek ezeket a dekrétumokat az államuk alapját képező tényezőkén mondják. Úgy látják, a benesi törvények a határok szuverenitását határozzák meg, s képviselik a zsarnokság és az elnyomás ellen vívott harcukat is. A 143 dekrétumból konkrétan 8 érintett olyan személyeket, akik az utolsó, 1930-as népszámlálás alatt németeknek, vagy magyaroknak vallották magukat. S voltak olyan személyek is, akik 1938 és 1945 között németekként költöztek be erre a területre. Őket mind azonos bánásmódban részesítették, s azt nem vették figyelembe, hogy egyénileg bűnösök voltak-e – hangsúlyozta a Konrad Adenauer Alapítvány magyarországi irodájának vezetője. A dekrétumok arról rendelkeztek, hogy meg kell vonni az érintett személyektől a csehszlovák állampolgárságot, illetve a vagyonukat is elkobozták. Összesen 3 millió ember vált így a csehszlovák állami hatalom játékszerévé, s őket az emberi méltóságuktól is megfosztották. A kollektív bűn, az embertelen bánásmód és a szörnyű szenvedés, amit a németeknek és a magyaroknak el kellett szenvedniük, ellentétes az európai jogrenddel. A kommunizmus bűnei máig érezhetőek, és ha hivatalosan azt is halljuk, hogy a dekrétumoknak nincsenek közvetlen hatályuk, még mindig súlyos terhet jelentenek. A különböző népcsoportok meghurcolása, megalázása, kitelepítése olyan súlyos cselekedetek, melyeket nem lehet sem erkölcsileg, sem jogilag megindokolni – fejezte be köszöntő beszédét Frank Spengler.

Dr. Szakály Sándor: Benes elérte azt, hogy Csehszlovákia nem létező voltában is létezzen.

Dr. Szakály Sándor a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tudományos rektor-helyettese bemutatta azt a tíz esztendőt, ami az 1930-as évek közepétől 1945-ig, a Benes-dekrétumok életbe lépéséig tartott. A trianoni békediktátumok alapján létrejött egy olyan állam, ami korábban nem volt, s melynek területe többnyire más országok korábbi részeiből tevődött össze. Trianonnal sok kisebb többnemzetiségű állam jött létre. Ilyen állam volt az a Csehszlovákia is, ahol a magyar és a német lakosság majdnem többséget alkotott a szlovákokkal és a csehekkel szemben – szögezte le a professzor. Mindez alapvetően meghatározta azt a viszonyt, ami Magyarországgal és Lengyelországgal szemben kialakult, hiszen Csehszlovákiában lengyel kisebbség is élt. S az is kiderült, hogy az I. világháborút lezáró békerendszer nem hozott igazán békét, hanem csupán 20 esztendőre megkötött fegyverszünetet. Természetesen a csehszlovák állam igyekezett olyan partnereket, szövetségeseket találni, akik szükség esetén a csehszlovák érdekek mentén sorakoznak föl. Hiszen ez az állam a létrejöttét Franciaországnak és a Britt-birodalomnak köszönheti az USA hallgatólagos együttműködésével. Ezen kívül lényeges volt a csehek számára, hogy egy újabb állam álljon mellettük, s ezért írták alá 1935. május 16-án a csehszlovák-szovjet kölcsönös segélynyújtási szerződést, amely kimondta, hogy amennyiben az egyik szerződő felet támadás éri, a másik a segítségére siet. Ez a szerződés fenn áll 1938 őszéig, mikor is az európai nagyhatalmak felismerik, hogy Németország jogosnak tekinthető követeléseit valamilyen formában ki kell elégíteni, tehát a Szudéta-területeket vissza kell adni. Ekkor a magyar politikában is megfogalmazódik, hogy Magyarországnak is jogos területi követelései vannak Csehszlovákiával szemben. A lengyel-csehszlovák tárgyalások eredményre vezettek, hiszen azt a néhány száz négyzetkilométert, amit a lengyel állam követelt, nagyon gyorsan megkapták. Ennek hatására Benes lemondott és az emigrációt választotta. A lemondott államfő viszont igyekezett az emigrációban olyan politikai hátteret és lehetőséget biztosítani a majdani csehszlovák államnak, hogy a II. világháború végére, követeléseit teljesítsék. A Benes-féle emigráns kormányt többször elismerik a brit politikusok, ahogy 1942 –ben az USA, majd később a Szovjetunió is. Benes így elérte azt, hogy Csehszlovákia nem létező voltában is létezzen. Benes következetesen dolgozott azon, hogy a három nagyhatalom partnerként kezelje. 1943 őszén tanácskoznak a későbbi győztes hatalmak vezetői, s a moszkvai értekezleten már a háború utáni időszakra fogadnak el elképzeléseket. A kairói értekezlet követi a teheráni konferencia, ahol meghatározzák a világháború utáni rendet. Az akkori fiatal diplomata, Újpéteri Elemér arról számol be, hogy a lengyel emigráns kormány egyik futára arról beszélt: megszületett a nagyhatalmak közötti döntés, és mi a keleti, a szovjet-érdekszférába tartozunk majd. 1943. decemberében megkötik a szovjet-csehszlovák kölcsönös segítségnyújtási szerződést, amely megerősíti az előzőt, s akkor már megszületik egy olyan megállapodás, hogy a „magyarok által megszállt területeket” a szovjet hadsereg, mint a csehszlovák állam részét „szabadítja föl”- hangsúlyozta a rektor-helyettes. A magyar Ideiglenes Nemzetgyűlés feladata volt az, hogy fegyverszünetet kössön a győztes nagyhatalmakkal. A szerződés egyik pontja így szól: „Magyarország megszüntette a Szovjetunió és a többi egyesült nemzet, közte Csehszlovákia ellen viselt háborút, Németországgal fennálló minden viszonyát megszakította, és hadat üzen Németországnak”. Nem ismeretes előttem, hogy Magyarország mikor viselt háborút Csehszlovákia ellen. Tény és való, hogy a már létrejött szlovák állam és Magyarország közt voltak kisebb fegyveres konfliktusok, de ez nem nevezhető háborúnak. A szerződés másik pontja szintén lényeges, ami szerint Magyarország visszavonul az 1937. december 31-én fennálló határok mögé. Sőt a szerződés azt mondja ki, hogy annak idején, hazánk annektált csehszlovák, román és jugoszláv területeket. Az is nagyon érdekes, hogy a kassai kormányprogramot követően létrejön egy újabb csehszlovák-szovjet szerződés, amely Kárpátaljáról szól: «a lakosság óhajának megfelelően egyesül az ősi hazával, Ukrajnával ez a terület, s az állami javak a Szovjetunióba kerülnek ellenszolgáltatás nélkül» -mondta előadásában dr. Szakály Sándor rektorhelyettes.

Dr. Horváth Attila: a Benes-dekrétumok jogforrási alapjai minden szempontból megkérdőjelezhetőek

Dr. Horváth Attila, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem intézetvezetője, docense, jogtörténész arról beszélt, a Benes-dekrétumok jogforrási alapja minden szempontból vitatható, már csak azért is, mert kérdés, hogy Benes 1945-ben egyáltalán államfőnek volt-e tekinthető, hiszen Csehszlovákiában akkor nem hívtak össze ideiglenes nemzetgyűlést. Ennek oka, hogy el akarták azt kerülni, hogy abban a magyarok is részt vehessenek. Ezért volt szükség a kassai kormányprogramra. Ahhoz, hogy ezekben a dekrétumokban szereplő diszkriminatív intézkedéseket véghez tudják hajtani, a Szovjetunió hathatós segítségére és a cseh, és szlovák kommunista párt támogatására volt szükség. A dekrétumokat azért hozták meg, mert a magyarok 80-90%-os többségben éltek a déli határsávban. Így pontosan meg lehet húzni az etnikai határt, ahogy azt tették az első bécsi döntésnél. Annak idején Teleki ki is jelentette, nekik nincs szükségük olyan településre, ahol a szlovákok vannak többségben. Tehát az első bécsi döntés igazsága rendkívül kellemetlenül érintette Csehszlovákiát. Ezért Benesék az etnikai körülményeken mindenképpen változtatni akartak. Azt gondolták, hogy mikor a szovjet hadsereg bevonul a térségbe, a felvidéki magyarok elmenekülnek. Mivel ez nem történt meg, ezért hozták meg a benesi dekrétumokat, melyek a magyar lakosság teljes mértékű jogfosztását jelentették. A jogtörténész rámutatott, a jogfosztott nemzetiségektől nemcsak csehszlovák állampolgárságukat vették el, de ingatlanjuk mellett minden ingóságukat is –például nem lehetett rádiókészülékük sem–, emellett nem tanulhattak, és társadalombiztosításukat is elveszítették. Még a perképességüket is megvonták, tehát, ha jogsérelem érte a magyarokat, nem fordulhattak bírósághoz. Nem csak népszámlálási adatok alapján döntötték el azt, hogy ki a magyar, hanem, ha valaki azt állította a másikról, akkor azt elfogadták. Fő szabályként nem az ártatlanság, hanem a bűnösség vélelmét állapították meg, így elvileg csak az mentesülhetett a felelősségvonás alól, aki igazolni tudta azt, hogy antifasiszta tevékenységet folytatott. Dr. Horváth Attila rámutatott, hogy a népbírósági ítéletek szerint a legtöbb bűnös magyar volt. Így vált 75 ezer felvidéki magyar háborús bűnössé; bár az ítéletek abszurditását mutatja, hogy ha a „vádlott” azt mondta, hogy áttelepül Magyarországra, akkor elkerülte a büntetést. Amíg Esterházy Jánost halálra ítélik, addig a Tiso-kormány belügyminiszterét nem, mondván, hogy mivel ő magyar zsidókat deportált, mégsem volt annyira bűnös. Arra is volt példa, hogy egy magyar falu lakosságát cseh területre vitték. Erre azért volt szükség, mert a németek kitelepítése miatt munkaerőhiány lépett föl – mondta a Nemzeti Közszolgálati Egyetem intézetvezetője

Dr. Zinner Tibor: Még nincs vége a II. világháborúnak, mikor Magyarországon már 100 ezer németet összegyűjtnek, hogy őket elűzzék az országból.

Dr. Zinner Tibor, egyetemi tanár, az Országos Kriminológiai Intézet tudományos főmunkatársa a magyarországi németség szülőföldjéről elűzéséről tartott előadást, amelyben a hazai s a nemzetközi összefüggések elemzésével mutatta be a történelmi hátteret, a politikai döntési folyamatokat és azok főszereplőit. A tanár úr elmondása szerint: a magyarországi németek 1945 utáni kitelepítését még a nem kommunista, de kommunista többséggel rendelkező hatalom hozta meg. A jogosan elmarasztalhatók mellett eleve lehetővé tették a kollektív felelősségre vonást az ártatlanokkal szemben is. Azáltal, hogy az „áttelepítésről” szóló 1945. december 22-ei rendelet már címe megfogalmazásával is egyértelműsítette, nem csupán egyes személyekről, hanem a „ magyarországi német lakosságnak Németországba való áttelepítéséről” intézkedik, másrészt az 1. §-a szerint: „Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki a legutolsó népszámlálási összeírás alkalmával német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát, vagy aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza, továbbá az, aki a Volksbundnak, vagy valamely fegyveres német alakulatnak tagja volt.” Az 1920-as népszámlálás szerint Magyarországon 551 ezer német élt, a területgyarapodások után immár 720 ezren voltak, s ezek közül 478 ezer német anyanyelvűnek és 303 ezer német nemzetiségűnek is vallotta magát. Évtizedeken keresztül a ’80-as évek közepéig, az 1942-es népszámlálás adatai szigorúan titkosak is zároltak voltak, mert ez az anyag képezte a „jogalapját” annak a tragédiának, ami ezután Magyarországon bekövetkezett. Már 1945. január 4-én jelezte a belügyminiszter az illetékeseknek, hogy az oroszok a Magyarországon tartózkodó és lakó németeket munkaszolgálatra viszik, ezért Erdei Ferenc elrendelte a németek összeírását, s ez alapján a szovjet katonai hatóságok februárban elhurcolták a Szatmár megyei németek jelentős részét. Még nincs vége a II. világháborúnak, mikor Magyarországon már 100 ezer németet összegyűjtnek, hogy őket elűzzék az országból. Ezután az előadó azt vizsgálta, hogy a magyarországi pártok miként álltak hozzá a németek kitelepítéséhez. Kovács Imre parasztpárti főtitkár a következőket mondta 1945 áprilisában: „minden sváb volksbundista volt. A svábság egy batyuval jött ide, egy batyuval menjen is.” Bár lehet, hogy közel az 1956. november 4-ei események évfordulójához ünneprontás lesz, amit mondok, de: 1945. április 27-én az MKP Központi Titkársága határozatot fogadott el, miszerint Nagy Imre dolgozzon ki egy tervezetet a németek kitelepítéséről. Nagy Imre úgy vélekedett, hogy a „hazaáruló volksbundista svábok” eltávolítása után, azok birtokaira az MKP másokat kíván telepíteni. Emellett érdekes, hogy a kommunisták nyíltan sosem hangoztatták a kollektív megbüntetést, de az nyilvánvaló volt számukra, hogy a Csehszlovákiából kitelepített magyaroknak helyet kell biztosítani. Ezért is hallgatólagosan beleegyeztek a németek kitelepítésébe.  

            Korom Ágoston PhD, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense a dekrétumok jelenlegi hatásainak uniós joggal való összeegyeztethetőségéről beszéli. Kitért a szlovák kormány álláspontjának bemutatására az uniós rendelkezésék fényében. Az oktató több, a témával kapcsolatos Európai Bizottsági választ, és jelenlegi szlovák törvényt és gyakorlatot elemzett, amelyek sérthetik az Európai Unió Jogát. Korom Ágoston úgy véli, hogy az Unió keretein belül sokkal könnyebb fellépni a Benes-dekrétumok ellen, mint a XX. században. Fel kell tenni a kérdést, hogyan is férhet meg a nemzetek, az értékek Európájában a kollektív bűnösség elve. Ahogy azt is meg kell vizsgálni: hogyan lehet az uniós jogot felhasználni arra, hogy legalább részleges eredményeket elérjünk ezen a területen. A jog szintjén nem létezik olyan, hogy értékek Európája, ez csak vágyálom. A jog szintjén még mindig egy gazdasági közösségről beszélünk, amit a jog tart fenn. Ráadásul hatalmas nagy az ellenérdek az egyes rendelkezésekkel kapcsolatban a tagállamok között. Közös érdek, hogy a háborúskodást megszüntette az Unió, de a gazdasági területen jelentős ellentétek fedezhetők föl. Az uniós jog értelmezésének monopóliumával az Európai Bíróság ítélkezési gyakorlata rendelkezik. Az az uniós jog, amit az Európai Bíróság megállapít, és ennek a jognak előnye van a nemzeti joggal és adott esetben az uniós politikával szemben is. Az uniós jog viszont az egységes piac fenntartásához szükséges joganyagot garantálja. Az uniós jog nem garantálja az emberi jogokat, hanem az Európa Tanács az Emberi Jogok Európai Bírósága. Az pedig politikai döntés volt, hogy a kollektív bűnösséget tartalmazó dekrétumok érvényessége ellenére, lehetővé tették Csehország és Szlovákia uniós csatlakozását. Viszont az Európai Bíróság kialakított olyan jogelvet, amely szerint, ha a csatlakozást megelőzően a tagállam alkotott egy jogszabályt, majd a csatlakozás után ez az állam ennek a jogszabálynak az alkalmazásával olyan döntést hoz, ami sérti az elsődleges uniós jogot, akkor az nem jelent számára felmentést. Ez az, ami a segítségünkre lehet- vélte Korom Ágoston.

Pákozdi Csaba PhD a Károli Gáspár Református Egyetem docense, a Külügyminisztérium főosztályvezetője a Benes-dekrétumok máig élő hatását az oroszvári Lónyay- kastély ügyével érzékeltette. A Magyar Bencés Kongregáció még 1994-ben kérvényezte az oroszvári kastély visszaszolgáltatását a szlovák államtól arra hivatkozva, hogy az 1948-ban, az akkori Szlovák Nemzeti Tanács döntése alapján elkobzott ingatlant Stefánia belga hercegnő, Lónyay Elemér gróf 1945-ben elhunyt felesége, végrendeletében a bencés rendre hagyta. Oroszvár csak a II. világháborút követően lett Csehszlovákia része, s ráadásul akkor nem is élő személyektől sajátították ki a kastélyt. A kérvényt a szlovák állam semmisnek nyilvánította, mivel álláspontja szerint az nem tartalmazta a törvényben előírt alaki kellékeket. Ezt a döntést a rend megtámadta. Az ügy több elutasító határozatot követően 2008-ban a szlovák Alkotmánybíróságra, majd ennek elutasító határozatát követően a szlovák Legfelsőbb Bírósághoz került. 2012-ben a szlovák Legfelsőbb Bíróság is elutasította a bencések azon keresetét, amellyel a rend az oroszvári kastély ingatlanjára vonatkozó örökösödési jogának kívánt érvényt szerezni. Bár ezzel, a beadvány tárgyával kapcsolatban kimerültek a Szlovákiában érvényesíthető jogorvoslati lehetőségek, a rend ezúttal a bírósági döntések kapcsán élt panasszal az alkotmánybíróságon. Ennek elutasító döntése született meg 2013 márciusában. Az oroszvári ingatlant és a rajta lévő neogótikus kastélyt és melléképületeit reprezentációs célokra szeretné használni a szlovák kormányzat.

Medveczky Attila