|
 2013.10.04.
Kozma Imre atyát köszöntötték a
ferences templomban
A hatalomnak nemtetszését váltotta ki, amikor a hívek– főként
fiatalok, - nem fértek be a templomba, és sokan a kapu előtti téren
hallgatták beszédeit
Az ország templomának
nevezte Kozma Imre atya a pesti ferences templomot, az itt
bemutatott aranymiséjén szeptember 14-én. Az ötvenéves papi
jubileum alkalmából bemutatott aranymise ünnepi szónoka Böjte
Csaba elmondta: Kozma Imre atya új utakat tört a Máltai
Szeretetszolgálat megszervezésével a hajléktalanok és általában
a szükséget szenvedők megsegítésére, és legutóbb az
irgalmasrendi kórházak ujjászervezésével írt történelmet.
Hozzátette: Ha valaki a magyar nemzet bajait, sebeit látta,
akkor az Imre atya. De nem arról beszél, hogy milyen rossz a mi
népünk, milyen rossz a világ, hanem arról, hogy fogjunk össze
és meg tudjuk csinálni. Hogy van remény. Érdemes ezeknek az
embereknek a nyomán elindulni.
***
Alábbiakban P.
Reisz Pál, a Belvárosi Ferences Templom igazgatójának köszöntőbeszédét
olvashatják:
Nehéz idők voltak azok, amikor Imre atya megkezdte és
gyakorolta a lelkipásztori teendők ellátását a mi
templomunkban. Manapság divatos emlegetni azt, hogy az Egyház
nem akar szembenézni múltjával a diktatúra idejét illetően.
Ez az ünnepi alkalom kiváló lehetőséget ad arra, hogy egy
visszapillantás erejéig ezt megtegyük. Az 1960-a évek első
felében a szovjet fegyverek és KGB-s szakértők árnyékában a
közhatalmat gyakorlók legfőbb tanácsa, a Párt Központi
Bizottsága összeült és számadást tartott az 1956 után
eltelt időkről. Elégedetten állapították meg, hogy az ország
helyzetét – az ő szempontjuk szerint – sikerült
„konszolidálni”. A külföldi bírálatok abba maradtak. Belföldön
is nyugalom van, végig nézve az országot, a rendszernek nincs
számottevő ellenzéke. De mégis, - állapították meg, -
maradt egyetlen egy szervezett erő az országban, amely szemben
áll az ateista, Istent üldöző, vérgőzös elnyomó
rendszerrel: ez a katolikus Egyház. Nem fegyverekkel, hanem
egyszerűen létével. Ezért szükségesnek látták létrehozni
a belső elhárítás külön szekcióját, amely a rendőrség
leple alatt működött, és a papság, az egyháziak megfigyelésére,
tevékenységük ellehetetlenítésére volt hivatott. Egyéb intézkedések
mellett pl. püspökök java részét internálták, végképp
megszűntették az egyházmegyék önálló, államtól független
kormányzását, megnehezítették a papok kórházi beteglátogatását,
a végső szentségek kiszolgáltatását, a bármilyen közfunkciót
viselők templomlátogatást, a gyermekeik megkeresztelését,
hittan oktatáson való részvételét, és így tovább. Óriási
állami költségen új ideológiai folyóiratot hoztak létre. Beélesítették
a vallásüldözést, a korábbinál ravaszabb és gonoszabb módszerekkel.
Ebben a háttértben kell elvégezni az egyháznak a múltjával
való elszámolását. Arról az időről, amikor az államilag támogatott
istentelenség és a hatalom által diktált ellenséges légkörben
felölteni egy reverendát, nyilvánosan és egész életre szólóan
vállalni a megfeszített
és megalázott Jézus Krisztust, kimondani nevét, hősies
hitvallásnak számított. Elmondhatjuk, hogy az egyháznak még a
legegyszerűbb, leggyarlóbb papjai is a maguk módján tanúságot
tettek róla, a híveknek megerősítését és bátorítását
szolgálták. A pap már puszta létével is felkiáltó
jel volt ebben az időben. Itt kell kezdeni tehát a szembenézést
az egyház múltjával.
És
ebben a sötét háttérben érthetjük meg világosan azt, hogy
Imre atya milyen feladatra vállalkozott, amikor elfogadta a
legnehezebb időszakban Jézus Krisztusnak papságára való hívását.
Olyan tankönyvekből tanult, ahol a papokat gyalázták, karikatúrákkal
csúfolták, az egyházat az elnyomás és a népnyúzás eszközének
mutatták be, és szerintük a kövér papok csak a meggazdagodással
és vagyonnal törődtek, kizsákmányolták a szegényeket. A
hittanra járó gyerekeket, a ministránsokat a tanárok felállították
az osztályban, nyilvánosan megalázták a többiek előtt. Ilyen
körülmények között vállalni bátran Jézus Krisztust,
elmenni papnak, akinek semmiféle társadalmi megbecsülés nem járt,
akinek már-már csak megalázás és szegénység lehetett osztályrésze,
ékes cáfolata volt mindannak, amit az iskolában, a tankönyvekben
lehetett olvasni, tanulni az egyháziakról. Sőt, voltak olyan
kispapok, akik ígéretes, esetleg válogatottságig ívelő
focista karriert hagytak ott Jézus Krisztus szolgálatáért, a
papságért. Az egyik ilyen kispapot véletlenül Kozma Imrének hívták.
Imre atya tehát ilyen viszonyok között vállalta a papságot,
és végezte papi feladatát itt, a belvárosi ferences
templomban, amely már csak nevében volt ferences, mert a
ferencesek 1950-ben kénytelen voltak elhagyni azt.
Káplánként szentmiséivel, prédikációival, hittan óráival,
a szentségek kiszolgáltatásával, rövid idő alatt, - éppen a
legnehezebb körülmények között, - emelte látogatott lelki központtá
ezt a szentélyt. Bizony, az oroszlán bajszát húzogatta, a
hatalomnak nemtetszését váltotta ki, amikor a hívek– főként
fiatalok, - nem fértek be a templomba, és sokan a kapu előtti téren
hallgatták beszédeit. Mi
ferencesek különösen hálásak vagyunk azért, hogy több mint
nyolc éves itteni papi tevékenységével, egyszerűségével, közvetlenségével,
szeretetet sugárzó karizmájával a templom ferences lelkületének
megőrzéséhez is hozzájárult.
Kedves Imre Atya!
Kiindulásként
arról szóltam, hogy egyházunknak szembe kell néznie a múltjával.
Ez a múlt nem szégyenteljes, hanem büszkeségre ad alkalmat, éppen
ebben a templomban. Megköszönjük, hogy akkor, amikor a diktatúra
minden erejével elnyomta az egyház hangját, abban a mesterséges
szellemi sivatagban Imre atya itt a ferences templomban valóságos
szellemi oázist teremtett, ahová lelkileg felüdülni járhattak
az emberek, ahol annyian rátaláltak Jézus Krisztusra, megerősödtek
hitükben, és öntudatos keresztény katolikusokká lettek.
Amikor a mai szentmisén Imre atya hálát ad ötven éves papi működésének
kegyelmeiért, mi is boldogan csatlakozunk Imre atyához, külön
megköszönve a nálunk eltöltött nyolc papi évét! És azt kívánjuk,
hogy szerteágazó, sok mostani feladatát is azzal a lendülettel,
elkötelezett és céltudatos, Jézus Krisztusból táplálkozó
szeretettel lássa el még sokáig, amit megtapasztaltak itteni hívei.
Ad multos annos!
Éljen Imre Atya!
Sz.
|
