vissza a főoldalra

 2013.10.11. 

Csorja Gergely: Öregség

A Nyugat társadalmaiban – így a magyarban is – ma az egyik legnagyobb veszély az elöregedés. Az elöregedés két tényezőre vezethető vissza: az egyik, hogy az emberek tovább élnek, mint korábban, azaz az átlagéletkor megnövekedett, a másik, hogy kevesebb gyerek születik. Az előbbi a társadalmak üdvét, az utóbbi lassú halálukat okozza. Az elöregedés, pontosabban a születések számának csökkenése ellen mindenféle adminisztratív intézkedéssel próbálunk harcolni. Oswald Spengler monumentális és méltatlanul mellőzött művében a Nyugat Alkonyában a jelenség teljességét tárja fel. A majd évszázados szöveg ma is megállja a helyét.

A világvárosok utolsó lakói már nem akarnak élni – talán egyénenként még igen, de típusként, tömegként már nem; ebben az összlényben kialudt a haláltól való félelem. Az, ami az igazi parasztot mély és megmagyarázhatatlan rettegésben tartja, annak gondolata, hogy kihal családja és neve, itt teljesen értelmét vesztette. A rokon vér fenntartása a látható világon belül már nem ennek a vérnek a kötelessége; a sorsot, hogy utolsó leszek, már senki nem érzi végzetnek. Nemcsak azért maradnak el a gyermekek, mert nem születhetnek meg, hanem mindenekelőtt azért, mert a végsőkig feszített intelligencia már semmi okot nem lát létezésükre. Mélyedjünk csak bele egy paraszt lelkébe, aki időtlen időktől ül ősi rögjein, aki azért vette azt birtokába, hogy vérével szavatoljon érte. Mint ősök unokája, mint jövőbeli unokák ősapja ereszt gyökeret. Az ő háza, az ő tulajdona: nem a testnek és a javaknak néhány évre szóló illékony együttléte ez, hanem az örök föld és az örök vér tartós és bensőséges egymáshoz kötöttsége: csak ezáltal, csak ennek a misztikus értelemben vett megtelepedettségnek az alapján alakulnak ki a nemzés, születés és halál körfolyamatának nagy korszakai, az a metafizikai varázslat, mely lecsapódását a kontinens minden népének erkölcsében és vallásában megtalálja. Mindez az „utolsó emberek” számára már nem létezik. Az intelligencia és a terméketlenség nemcsak azért jár együtt az ősi családokban, népeknél, kultúrákban, mert az egyéni mikrokozmoszokban a végletekig feszített állatszerű életoldal a növényszerűséget felemészti, hanem mert az éberlét felveszi a létezés kauzális szabályozásának gyakorlatát. Amit az értelme irányította ember rendkívül jellemző kifejezéssel természeti ösztönnek nevez, azt nemcsak „kauzálisan” ismeri meg, hanem kauzálisan értékeli is, és helyét egyre inkább egyéb szükségletei körében jelöli ki. A nagy fordulat akkor következik be, amikor egy nagy műveltségű nép mindennapi gondolkodásában a gyermekek létezésére „indokokat” kezdenek keresni. A természet nem ismer indokokat. Ahol valódi életet élnek, ott belső, organikus logika uralkodik: „kozmikus személytelenség”, ösztön, amelyek az éberléttől és annak kauzális láncolataitól teljesen függetlenek, és annak révén egyáltalán fel sem ismerhetők. Ősi népek bő gyermekáldása természeti jelenség, melynek meglétén senki sem morfondírozik, még kevésbé hasznán vagy kárán. Ahol születési indokok egyáltalán tudatosulnak, ott maga az élet vált már kérdésessé. Ott elkezdődik a születési szám „ésszerű” korlátozása – amit már Polübiosz Görögország végzeteként sirat, de ami persze már előtte is régóta szokásos volt a nagyvárosokban, és a római korban szörnyű méreteket öltött –, amit kezdetben az anyagi kényszerűséggel magyaráznak, de aztán nagyon hamar már semmivel sem fognak indokolni. Ott kezd (mégpedig a buddhista Indiában ugyanúgy, mint Babilonban, és Rómában ugyanúgy, mint a jelenkor városaiban) a női „élettárs”-választás is szellemi problémává válni – a paraszt és minden természeti ember anyát választ gyermekeinek. Megjelenik az „ibseni házasság”: a „magasrendű szellemi közösség”, amelyben mindkét fél „szabad”, szabad mint intelligencia, „szabad” a vér növényszerű unszolásától, mely szaporodni akar; Shaw mondja ki végül is a lényeget: „…az asszony nem emancipálhatja magát, ha nem dobja el magától nőiességét, kötelességét férjével, gyermekeivel, a társadalommal, a törvénnyel szemben, mindennel szemben, ami nem ő maga.” Az ősasszony, a parasztasszony anya; gyermekkorától kezdve vágyott minden női sajátossága ebbe a fogalomba fut össze. Most azonban megjelenik az ibseni nő, a barátnő – az egész világvárosi irodalom legfőbb hősnője a skandináv drámától a párizsi regényig. Gyermekek helyett lelki konfliktusai vannak, a házasság iparművészeti feladat, és az lesz a legfőbb probléma, hogy a felek „kölcsönösen megértsék egymást”. Teljesen mindegy, hogy egy amerikai dáma azért nem talál elég okot a szülésre, mert nem akar kihagyni egyetlen szezont sem; hogy egy párizsi nő azért, mert attól retteg, hogy szeretője kereket old; vagy egy Ibsen-hősnő, mert „önmagának akar élni”. Mindannyian önmaguknak akarnak élni, és mindannyian terméketlenek. Ugyanezek a tények ugyanezekkel az „indokokkal” megtalálhatók az alexandriai, a római és magától értetődően az összes többi civilizált társadalomban, természetesen abban is, amelyben Buddha felnőtt – és mindenütt létezik (a hellenizmusban és a XIX. században csakúgy, ahogy Lao-ce és a csarvakatanítás korában) a gyermekszegény intelligencia számára valamilyen etika, mint ahogy létezik irodalma a Nórák és a Nanák konfliktusainak.

A gyermekbőség, melynek tiszteletre méltó képét Goethe a „Werther”-ben még megrajzolhatta, provinciálissá válik. A sokgyermekes apa a nagyvárosokban karikatúra. – Ibsen róla sem feledkezett meg; ilyen karikatúrát rajzol A szerelem komédiájában.

Ezen a lépcsőfokon veszi kezdetét minden civilizációban az iszonyú elnéptelenedés több száz éves stádiuma. A kultúrák emberiségének teljes piramisa tűnik el. A csúcstól lefelé haladva bontódik le; először a világvárosok, aztán a provinciavárosok, végül a vidék, amely a városok elnéptelenedését egy ideig még késlelteti azzal, hogy lakosságának színe-java tömegesen a városba özönlik. Végül csak a primitív vér marad, de erős, ígéretes elemeitől megfosztva. Megszületik a fellahok típusa.

Ha valami, akkor az antikvitás közismert „alkonya” (amely már a germán vándortörzsek betörése előtt kiteljesedett) bizonyítja, mennyire nincs köze a kauzalitásnak a történelemhez. Az Imperium a legteljesebb békét élvezte; gazdag volt, magas műveltségű, jól szervezett; Nervától Marcus Aureliusig olyan uralkodók sora irányította, amilyeneket a császárság semmilyen más civilizációban nem tudott felmutatni. Mindennek ellenére gyorsan és tömegesen fogy a népesség – Augustus kétségbeesett család- és gyermekjogi intézkedései ellenére, akinek lex de maritandis ordinibusa a római társadalomban nagyobb megütközést keltett, mint Varus veresége; a tömeges adoptációk, a barbár származású katonák szakadatlan letelepítése ellenére, hogy az elnéptelenedett vidékekre embereket hozzanak; Nerva és Traianus nagy értékű eltartási alapítványai ellenére, hogy a vagyontalan szülők gyermekeit felneveljék. Először Itália, aztán Észak-Afrika és Gallia, végül Spanyolország (mely az első császárok idején a Birodalom legnépesebb vidéke volt) néptelenedett el és vált kihalttá. Plinius ismert – és a modern népgazdaságban jellemző módon állandóan emlegetett – kijelentése: latifundia perdidere Italiam, jam vero et provincias, felcseréli a folyamat kezdetét és végét: a nagybirtok soha nem érte volna el ezt a kiterjedést, ha a parasztságot előzőleg nem szívták volna el a városok, és a vidék nem lett volna már bensőleg tökéletesen magára hagyva. Pertinax 193-as edictuma fedi fel végül a dolgok ijesztő állapotát: Itáliában és a provinciákon mindenkinek megengedték, hogy az elhagyott földet birtokba vegye. Ha betelepíti, tulajdonjogot kap rá. A történészeknek csak komolyabban kellene a többi civilizációt is vizsgálniuk, és mindenütt hasonló jelenséget rögzíthetnének. Az Újbirodalom eseményeinek a hátterében is – különösen a XIX. dinasztiától kezdve – világosan érezhető a népesség komoly megfogyatkozása. A városépítésnek az a jellege, amit IV. Amenóphisz tell-el-amarnai építkezése mutat, ahol is negyvenöt méter szélesek voltak az utcák, a korábbi népsűrűség mellett elképzelhetetlen lett volna, és éppígy a nem túl sikeres védekezés a „tengeri népekkel” szemben, akiknek kilátásaik a Birodalom megszerzésére akkoriban biztosan nem voltak rosszabbak, mint a germánokéi a IV. századtól kezdve, és végül a líbiaiak szakadatlan bevándorlása a Deltához, ahol 945 körül épp egyik vezetőjük (pontosan, ahogy Kr. U. 476-ban Odoaker) szerezte meg a hatalmat a Birodalom felett. De ugyanez világlik ki a politikai buddhizmus történetéből is Asóka császár után. Hogy a maja népesség egész rövid idővel a spanyol hódítás után hirtelen eltűnt, és hogy a nagy, elnéptelenedett városok az őserdő áldozatául estek, ez nemcsak a hódítók brutalitását bizonyítja, ami ezzel a fiatal és sokat ígérő kultúrnéppel szemben alkalmasint hatástalan is lett volna, hanem a belülről enyészés tényét is, mely kétségtelenül már régebben elkezdődött. És ha a saját civilizációnkhoz fordulunk: a francia nemesség ősi családjait túlnyomórészt nem a forradalomban irtották ki, hanem 1815 után haltak ki; a terméketlenség átterjedt a polgárságra és 1870 után az éppen a forradalom által majdnem újjáteremtődött parasztságra is. Angliában, de még inkább az USA-ban, éspedig annak éppen legértékesebb és legrégebben bevándorolt keleti népessége körében, már régóta meghatározó jellegű a „rassz-öngyilkosság” – amely ellen Roosevelt ismert könyvét írta.

Ezért bukkanunk ezekben a civilizációkban mindenütt már igen korán elnéptelenedett provinciavárosokra és a fejlődés végén kiürült óriásvárosokra, melyek kőrengetegeiben a kisszámú fellah népesség ugyanolyan körülmények között él, mint a kőkorszak emberei: barlangokban és cölöpházakban. Szamarrát már a X. században elhagyták; Asóka rezidenciája, Pataliputra, amikor a kínai utazó, Hszien Csiang 635 körül felkereste, kísérteties, teljesen kihalt épülettörmelék volt, és a nagy maja városok közül is soknak már Cortez idejében üresen kellett állnia. Polübiosztól kezdve antik leírások hosszú sora áll rendelkezésünkre:4 régi híres városok, melyeknek üresen álló házsorai lassan összeomlanak, miközben a fórumon és a gümnaszionban marhacsordák legelnek, és az amphitheátrumban, ahol még szobrok és hermák állnak, gabonát termesztenek. Rómának az V. században már csak egy falunyi lakosa volt, mindazonáltal a császári paloták még lakhatók voltak.