vissza a főoldalra

 2013.10.18. 

Zsille Gábor: Hitler szövetségesei?

Ezekben a hetekben Lengyelországban élénk társadalmi vita folyik egy vaskos könyvről, melyet egy fiatal történész írt. Piotr Zychowicz (képen) mindössze harminchárom éves, vagyis éppen a krisztusi korban jár. Varsóban született, ott is szerzett diplomát, szakdolgozatát a második világháború lengyel eseményeiről írta. Már húszévesen publikálni kezdett, és az utóbbi esztendőkben az újságírással is eljegyezte magát. A nagy tekintélynek örvendő, csakugyan rendkívül színvonalasan szerkesztett Rzeczpospolita (Köztársaság) című napilapban szép kis karriert futott be, a külpolitikai rovat helyettes vezetője lett. Később az Uwazam Rze című, történelemmel foglalkozó szakfolyóirat főszerkesztő-helyettese is volt, ez év áprilisától pedig saját magazinműsort vezet az egyik kereskedelmi televízióban, továbbá főszerkesztője a Historia do Rzeczy című folyóiratnak, amely a mi História magazinunk testvére. Munkásságát illetően az egyik legérdekesebb részlet, hogy a szmolenszki szerencsétlenség napján, 2010. április 10-én az első lengyel újságíróként érkezett a lezuhant repülőgép roncsaihoz. Ez azért is különösen fontos, mert néhány órával később az orosz hatóságok kínos gondossággal lezárták a tragédia helyszínét, és több újságírót már egyáltalán nem engedtek oda.

Zychowicz most azzal kavart hatalmas indulatokat, hogy nemrégiben megjelentette A Ribbentrop–Beck-paktum című könyvet, melynek alcíme: Hogyan győzhették volna le a lengyelek a Szovjetuniót Hitler oldalán? A témával kapcsolatos eddigi legteljesebb magyar nyelvű ismertetést a jeles polonista, Pálfalvi Lajos írta – a továbbiakban az ő tanulmányára támaszkodom. Az alapkérdés úgy szól, hogy vajon jobban jártak volna-e a lengyelek, ha 1939-ben szövetségre lépnek Hitlerrel, és a második világháborúba csak két évvel később lépnek be, a náci Németország oldalán. Másképpen fogalmazva: Hitler oldalán Sztalin ellen, vagy inkább teljesen egyedül a két szörnyeteg ellen? Zychowicz szerint a harmincas évek európai külpolitikája lehetővé tette volna a Hitlerrel kötendő szövetség forgatókönyvét. A hazafias szemléletű lengyel társadalom emiatt természetesen azonnal tiltakozni kezdett: hogyan képzeli ez a fiatal szerző, hogy Lengyelország az áldozat szerepe helyett a háborús bűnös, a gyáva cinkos szerepét is eljátszhatta volna? S egyáltalán: mi értelme ilyesmit felvetni? Persze nem is várható el a lengyelektől, különösebben az idősebb korosztálytól, hogy érzelmek nélkül olvassák el ezt a könyvet – hiszen a második világháború hatmillió lengyel állampolgár életét oltotta ki.

Találóan jegyzi meg Pálfalvi Lajos: elgondolkodtató, hogy a lengyelek csak most, hetvenöt év elteltével kezdenek vitatkozni egy olyan döntésen, amely évtizedekre meghatározta az ország sorsát. (Na jó, a kommunista idők persze nem kimondottan kedveztek egy efféle vitának.) A Zychowicz-csal szembehelyezkedők (aligha túl meglepő, ha elárulom, hogy ők vannak többségben) azonnal elkezdték sorolni a nácik lengyelországi rémtetteit. Arról viszont már hallgatnak, hogy a náci megszállás azért történhetett meg olyan elképesztő gyorsasággal, mert Józef Beck lengyel külügyminiszter a harmincas évek derekától teljesen súlytalan országokkal kötött szövetséget; csupa olyan partnerrel, akiknek eszük ágában sem volt megvédeni Lengyelországot. Beck természetesen szilárdan hitte, hogy az évszázad üzletét kötötte meg, amikor a német szövetségesi ajánlatot visszautasítva, mindenki legnagyobb elképedésére elfogadta az angolok komolytalan ígéreteit. Ezzel az elhibázott döntésel lényegében önként kijelölte Lengyelországot az áldozat szerepére – miközben elképesztő naivitással azt gondolta, hogy az angoloknak köszönhetően a lengyelek a világ legkiválóbb klubjának tagjai lettek. Ezzel kapcsolatban Zychowicz felidézi Churchill egyik fölöttébb tanulságos mondatát: „A lengyelekben minden képesség megvan, leszámítva a politikai érzéket”. Beck a következő gondolatmenetre bízta magát és hazáját: a franciákkal és az angolokkal szövetkezve sikerül harapófogóba szorítani a hitleri birodalmat. Ha pedig Hitler ennek dacára is támadni merne, akkor majd egyidejűleg két fronton kell harcolnia, és néhány hét alatt elbukik. Téves elképzeléseivel Beck miniszter pusztulásba vitte Lengyelországot. Az angolok a biztonság kedvéért 1939. augusztus 25-én még egy kölcsönös segítségnyújtási egyezményt is aláírattak vele, nehogy az utolsó pillanatban mégis kiegyezzen a németekkel. Az egyezmény aláírása miatt Hitler még öt napot várt a háború megindításával – eredetileg már augusztus 27-én támadni akart. Ez a kölcsönös fegyverbarátsági egyezmény diplomáciatörténeti botrány, és jól példázza, hogy a gentleman szerepében tetszelgő angol vezetők valójában milyen hihetetlenül aljasak. Ugyanis az egyezményben az angolok kizárólag német támadás esetén garantálták Lengyelország függetlenségét, szovjet támadás esetére viszont már nem. Churchillék már akkor pontosan tudták, hogy Sztalin is rátenyerel majd a lengyel államra, és előre eldöntötték, hogy Lengyelországot odadobják a Szovjetuniónak. Ez azt jelenti, hogy az angolok lényegében előre modellezték a jaltai egyezményt.

Zychowicz könyvének egyik fő érdeme, hogy részletesen bemutatja: a Ribbentrop–Beck-paktum, azaz a német–lengyel világháborús szövetség a harmincas évek végén nem volt bizarr, keresztülvihetetlen elképzelés. A könyv mellékletében Zychowicz ismertet néhány darabot a német vizuális propaganda anyagából. E művek arról tanúskodnak, hogy a két ország bizony akár egymásnak szövetségese is lehetett volna a kitörni készülő háborúban. Például Göring már a harmincas évek derekán is szívesen vett részt lengyelországi vadászatokon. Több fontos lengyel költő, író műve megjelent a német könyvpiacon, többek között az első lengyel Nobel-díjas, Henryk Sienkiewicz regényei is. 1935-ben német játékfilmet forgattak Chopin, a szabadság dalnoka címmel. A németek éveken keresztül lengyelbarát politikát folytattak. Ezért is vette olyan nagyon rossz néven Hitler, hogy Beck lengyel külügyminiszter 1939 tavaszán öngyilkos módon átállt a francia–angol táborba. Hitler szemében Franciaország az ősellenséget testesítette meg; egyik legfontosabb céljának azt tekintette, hogy Németország nevében bosszút álljon az első világháborúban elszenvedett megaláztatásokért. Amúgy Zychowicz azt a részletet is tudtunkra adja, hogy 1939. március 31-én Beck éppen cigarettázott, amikor tudatták vele az angolok szövetségesi ajánlatát, amelyhez a francia kormány is csatlakozott. Két hamuzás között gondolkodás nélkül elfogadta az ajánlatot. Szerencsétlen döntésének következményeit mindannyian jól ismerjük.