vissza a főoldalra

 2013.10.25. 

Azok akarták a vesztét, akiket megmentett a biztos haláltól

Azért ítélték el, mert tábori püspökként felhívta a figyelmet a vörös veszedelemre

1965. november 13-án lesz 50 éve, hogy zsámbéki számkivetésében elhunyt Uzdóczy-Zadravecz István ferences szerzetes, tábori püspök. Mint ferences öregdiák, jól emlékszem arra a liturgikus alkalomra, amikor az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium akkori igazgatója, P. Reisz Pál –aki jelenleg a pesti ferencesek házfőnöke és a Csurka István Emlékbizottság tagja – , a templomban méltatta Zadravecz püspök érdemeit.

A közelmúltban ő hívta föl a figyelmünket erről a kerek évfordulóról, s így kerültem kapcsolatba Kustra Pállal, aki annak idején a ferences gimnáziumban tanult, s akkor volt első éves, mikor Pál atya már harmadikos. Amikor Kustra Pál megkérdeztem arról, hogy 1995. szeptemberében miért érezte lényegesnek azt, hogy megalapítsa a Zadravecz István Emlékbizottságot azt felelte: Amikor hajdan megtudtam, hogy a püspök úr Zsámbékon tartózkodik, többször fölkerestem őt, és beszélgettem vele, akkor ismertem meg igazán élete történetét. Akkor a Magyar Katolikus Egyház, bizonyára azért, mert nem akart összeütközésbe kerülni a hatalommal, nem beszélt róla. Bevallom, ahogy a püspök úr, úgy én is magyar érzelmű horvát eredetű családból származom. Ez volt a másik ok. Fölkerestem Pál atyát, aki bíztatott, hogy hozzuk létre az emlékbizottságot, s tegyünk meg mindent a néhai tábori püspök rehabilitációja érdekében. Így aztán 1995. szeptember 1-jén Szigetvárott taggal megalakult a Zadravecz István Emlékbizottság. Akkor felidéztem püspök úr életét, meghurcoltatását, kiemeltem emberi nagyságát. Úgy ítéltük meg, hogy célunk és feladatunk az, hogy Zadravecz István életét, munkásságát bemutassuk, és példaképként állítsuk. S mivel pedig 1945 után jogtalanul meghurcolták és elítélték, el kell érni mielőbbi jogi rehabilitációját. Akkor öt fővel létrejött az elnökség, aminek én lettem az elnöke, s tagja lett a grémiumnak Pál atya is.

A magyar katolikus püspöki kar előtt nem volt ismeretlen a tábori püspökség intézménye, és a tábori püspök személyének egyházi és katonai méltósága. Együttműködött a Bécsben székelő közös hadseregbeli apostoli tábori helynöki hivatallal és a püspökkari konferenciákon megjelent Bjelik Imre tábori püspökkel, aki az osztrák püspöki konferenciákon is mindig részt vett. Az intézmény működésének, joghatósági hatáskörének tartalma azonban nagyrészt ismeretlen volt előttük. Jellemzőnek látszik Csernoch hercegprímás egy levele, amelyet Bjeliknek írt 1915. február 3-án. „Mivel a honvédségnek és a népfölkelők soraiból kialakított új csapatoknak lelkészekkel való ellátásának módját teljesen nem ismerem - írta levelében -, kérem méltóságodat, hogy ebben a tárgyban kellőleg kioktatni kegyeskedjék, s ha e téren kívánalmak volnának, amelyek teljesítése a püspökökre vár, ezeket tudomásomra hozni szíveskedjék.” Igaz ugyan, hogy ez a kérés még a háború kezdeti szakaszában volt, és a négyéves világháború a Bjelik adta válaszon kívül megismertette Csernoch hercegprímással a katonalelkészet szervezeti működését, de arra nem volt elegendő, hogy a katonai lelkipásztorkodás szükségességét teljesen magáévá tegye. Ez a személyi joghatóság fogalma nem fért bele a püspökök határok között mozgó egyház-közigazgatási gondolatvilágába, és általában a püspökök gondolkodásmódjába. Nem véletlen, hogy a katonai lelkipásztorkodás területén legjobban a szerzetesek érezték otthon magukat, mert az ő egyházszervezeti felépítésük – a nagy provinciák, szétszórt kolostorok – hasonlítottak leginkább a katonai körletekre felosztott hadsereg szerkezetére. Éppen ez a szervezeti hasonlóság volt az, ami a püspökök és szerzetesfőnökök közötti állandó egyházjogi rivalizáláshoz vezetett, és ami fennmaradt a megyés püspökök és a tábori püspökök között is.

Amikor összeomlott az Osztrák-Magyar Monarchia, és benne megszűnt a közös hadseregbeli Apostoli Tábori Helynökség, közkeletű, de egyházjogilag nem szabatos megjelöléssel: tábori püspökség - akkor sem az osztrák, sem a magyar püspöki kar nem tett javaslatot annak nemzeti jellegű felállítására. Ezt mindkét helyen a hadsereg vezetése, nálunk a Fővezérség tette meg. A magyar püspöki kar tudomásul vette az erre irányuló kérelmet, és mint a későbbiekben is látni fogjuk, a kinevezett apostoli tábori helynököket, felszentelt püspököket csak másodrendű püspöktársaknak tartották. A tábori püspökök pedig egyéniségük, vérmérsékletük, igényességük szerint küszködtek az egyenlőségük kivívásáért. Csernoch János hercegprímás egyik találkozásán meg is mondta Zadravecznek, amikor az valamiért szabadkozott, hogy: tudom, nekem nem is magával kell tárgyalnom, hanem a tartományfőnökével. Ez a magatartás és jogi felfogás szülte azt is, hogy Csernoch a Zadraveczcel való előzetes tárgyalás nélkül akarta őt szekularizálni.

XV. Benedek pápa a címzetes püspöki címre felterjesztett Zadravecz István számára a szekularizációt nem engedélyezte. A legmagasabb óhaja az volt a pápának, hogy ő mint püspök is tagja maradjon a jeles Szent Ferenc rendnek. Róma tehát úgy döntött, hogy Zadravecz István püspök lesz, de szerzetes marad. A Szentatya, az 1920. március 22-én tartott bíborosi konzisztóriumon kihirdette, hogy Zadravecz Istvánt demitianopolisi címzetes püspökké nevezte ki. Az Acta Apostolicae Sedisben megjelent hivatalos szentszéki közlönyben csak a püspöki kinevezés olvasható, az apostoli tábori helynöki kinevezés nem. Az egyházi értelmezés szerint a püspöki rend - mint eltörölhetetlen jegy - nemcsak a papi rend teljességét jelenti, hanem azt is, hogy elsőbbséget élvez egy hivatalnál, mint amilyen az Apostoli Tábori Helynökség is. Ez utóbbi a megbízó részéről bármikor visszavonható, hiszen nem jár szentségi karakterrel. Ezért kellett ehhez két okmány.

A kinevezések megtörténtét - ha hivatalosan nem is - Gasparri bíboros államtitkár május 18-án kelt levele ismételten mint tényt közölte, hogy mint apostoli tábori helynök, az egri káptalantól egy stallumnak megfelelő jövedelmet kapjon. Érthető, hogy az ilyen magánlevelek és értesítések nem nyugtatták meg Zadraveczet, és május 31-én sürgető levelet intézett a prímáshoz. Az okmányok késtek. Lepold Antal, mint az esztergomi prímási hivatal vezetője iparkodott megnyugtatni Zadraveczet, és azt tanácsolta neki, hogy függetlenül a bullák megérkezésétől, már most kérje fel a prímást arra, hogy a püspökszentelést Szegeden végezze, mert Szeged város már kérte erre. Zadravecz István megfogadta a tanácsot. Felkérte június 7-én Csernoch János hercegprímást a szentelésre, aki azt el is fogadta. A szentelés helye pedig valóban Szeged lett. A kinevezési bullák Rómából csak augusztus 16-án érkeztek meg Esztergomba. A szentelésnek immár semmi akadálya sem volt, és ez meg is történt a szegedi ferences templomban, 1920. augusztus 24-én. A szentelést a felkérésnek megfelelően maga Csernoch végezte. A ferencesek képviseletében Tamás Alajos tartományfőnök s Pécsi Bonaventura házfőnök voltak jelen. A püspökszentelés után a zárda nagytermében fogadta az új püspök az üdvözlő beszédeket és köszöntéseket. A különféle katonai alakulatok köszöntése között nem maradhatott el a kormányzót képviselő Stréter István üdvözlő beszéde sem. „A nemzeti hadsereg nevében üdvözöllek téged tábori püspök úr - mondta Stréter -, ma, amikor az országban a mi zászlónk leng, és a mi jelszavunk diadalmaskodott: a hit és a fajszeretet. A hitet képviseled te, a fajszeretetet én.” A tényleges állományú katonalelkészek üdvözletét Dobrozemsky Henrik, a tartalékosokét Gyarmathy János tolmácsolta. Itt hangzott el Zadravecz Istvánnak, mint tábori püspöknek, a jelmondata: Pro regno Mariano, Mária országáért. A választott jelmondat és a Magyarok Nagyasszonyát ábrázoló címer többször támadási felületet és feszültséget okozott a katolikus és protestáns katonalelkészek között. Bármilyen sok nehézségnek is nézett elébe a megszületett önálló magyar katolikus apostoli vikariátus, a tény megmásíthatatlan volt, maradt. Zadravecz István most már úgy léphetett a hadsereg elé, mint apostoli tábori helynök, felszentelt püspök, a magyar püspöki karba, mint tábori püspök, a közéletbe pedig, mint a magyar nemzeti megújulás egyházi szóvivője.

            Érdekesség, hogy Zadreavecz István egykori tábori püspök ,már a ’30-as években előre vetítette beszédeiben azt, hogy ha nem vigyázunk, akkor olyan ideológia mentén kormányozzák majd Magyarországot, ami hazánk romlásához vezet. Lefestette a sötét jövőt, azaz a szabadosság idejét, annak minden nyomorúságával együtt. Így a XX. század elejének egy hazai prófétájának is tekinthetjük. Mert valóban, amiről ő írt, beszélt az 1990 és 2010 között, rövid megszakítással bekövetkezett. Felhívta a figyelmet arra, hogy olyan kornak nézhetünk elébe, amely törvényesíti a bűnt, az erkölcsök nélküli életet, és Isten helyett a pénz imádatát hirdeti. Meg nem szűnő lelkesedéssel bíztatta a katonákat: a szikla szilárdságával álljanak a felforduló világban, ennek minden egzisztenciális következményét felvállalva. Bebizonyítva azt, hogy harcolni, háborúzni nem pusztán a materiális területén lehet, hanem valóban isteni irányultságú politikai ideákat magunk elé tűzve is. 1921. augusztusában egy vitézi avatáson Zadravecz István lelkes szavakban buzdította a vitézeket, hogy ezután nem a kardnak és ágyúnak, hanem a léleknek és a szorgalmas kéznek munkájával iparkodjanak az országot felvirágoztatni. Az országra újból boldogulás vár, „ha a vitézek példáján mindenki megtanulja az önfeláldozás, a fanatikus kitartás nemes erényeit.” Mindent megtett az egységes és jól felkészült katonalelkészi kar megteremtése érdekében. Lendülete és szerzetesi elkötelezettsége lévén sokat küzdött a működés feltételeinek javításáért, a tábori lelkészek szervezett felkészítésért. Minden intézkedésében és beszédében a későbbi „nagy feladatokra” készítette fel lelkészeit, és ennek jegyében szervezte akcióit, a szegények megsegítését, a hadiárvák gondozását, a hősi halottak emlékének ápolását. Minden alkalmat megragadott a katonahősök emlékének őrzése, a védőszentek, közöttük Kapisztrán Szent János kultuszának, a katonasírok gondozása eszméjének terjesztése, a tábori kápolnák építése, a katonák számára énekes könyvek nyomtatása, a laktanyákba jó könyvek eljuttatása, és könyvtárak létesítése érdekében. A legénység részére bevezette a szobánkénti hitoktatást és különböző előadások megtartását. Nem volt az országban hősi szobor, emléktábla vagy zászlószentelés, amelyre meg ne hívták volna.

Mi volt az ő „bűne”? Kustra Pál elmondta: csak annyi, hogy, mint tábori püspök, lelkesítő beszédet mondott a katonáknak, és felhívta a figyelmüket a vörös veszedelemre. Zadravecz a határon kívül harcoló magyar alakulatoknak kívánt lelki támaszt és vigaszt nyújtani, ami kötelessége is volt. Felidézte a magyarság dicső történelmi múltját. Ezért nem volt meglepő, hogy a püspököt 1945 után meghurcolták őt. Őt, aki, mint humánus ember üldözött zsidók százait rejtegette rendtársaival. S milyen érdekes, hogy egy magas rangú szovjet tiszt figyelmeztette a II. világháború végén a püspököt: vigyázzon, éppen azok akarják az ön vesztét, akiket a nyilas hatalom idején megmentett a biztos haláltól. Zadravecz püspök azonban nem hagyta el az országot, mert szerinte semmi olyat nem tett, ami a törvények szerint büntetendő lett volna. 1945-ben azonban beidézték a II. kerületi rendőrkapitányságra, letartóztatták és két év börtönre ítélték. Sokan arra gondoltak, hogy halálra ítélik, de úgy sejtem, hogy ezt éppen a szovjet tisztek nem engedték. Milyen érdekes, hogy ők tudták, hogy milyen ember volt a püspök úr…A per  politikai töltését mutatja, hogy az I. fokú ítélet rendelkező részében kizárólag a bolsevizmust negatívan bemutató kifejezéseket idézte a bíróság, mint bűncselekményt megvalósító magatartást. Történt, hogy Mindszenty hercegprímás meglátogatta őt a börtönben és azt mondta neki: „atyám, tudom, ezután én következem”. 1947 tavaszán szabadult. 1947 és 1950 között a máriagyüdi ferences kolostorban lakott, 1950-ben a kolostor bezárása után Budapestre, a Lotz Károly utcába, mostohaanyjának házába költözött. 1955-től a zsámbéki plébánián élt. Budapestről kitiltották, ám ő ezt a kitiltást semmibe véve mintegy harminc kispapot szentelt fel titokban, akiket politikai okokból, a békepapok feljelentései alapján távolítottak el a teológiái főiskoláról. 1965. november 13-án hunyt el Zsámbékon. Kívánsága szerint az esztergomi ferences templom kriptájában helyezték örök nyugalomra. A temetési szertartáson a kommunista rendőrség tiltása ellenére sokan megjelentek. A szertartást Szabó Imre püspök végezte. Nagy eredménynek tartom, hogy püspök urat 1996-ban sikerült rehabilitálni a legfelsőbb bíróságon. Az ítélet kimondta: „a háborús és népellenes bűntett miatt Uzdóczy-Zadravecz István ellen folyamatban volt büntetőügyben a legfőbb ügyész által benyújtott felülvizsgálati indítvány elbírálása során a Budapesti Népbíróság ítéleteit hatályon kívül helyezi, és Uzdóczy-Zadravecz István terheltet a népellenes bűntett alól fölmenti. Fölmentették, de még így is nagyon kevesen hallanak róla. Sajnos a hazai keresztény és katolikus sajtóorgánumok is mintha mellőznék ők. Nem értem, miért is kellemetlen az ő személye? Tanított, figyelmeztetett, hitre és keresztény hazaszeretetre ösztönözte a katonákat. Mi, a Zadravecz István Emlékbizottság tagjai nem vagyunk „mai gyerekek”, s ezért szeretnénk, ha minél több fiatal kapcsolódna be a munkánkba. S hogy milyen rendezvényeket tartottunk? 1995. november 13-án az esztergomi ferences kriptában megkoszorúztuk sírját. Azóta, ezt évente megtesszük. Szintén 1995-ben a zsámbéki katolikus plébánia falán emléktáblát helyeztünk el tiszteletére. Idén a püspök úr halálának 50. évfordulója alkalmából nagyszabású rendezvényt szerveznek, aminek valószínűleg Szigetvár városa adja a helyszínt.

Medveczky Attila