|
2013.10.25.
In
memoriam Csurka István
Csurka István: Modern szüreti ima
Ki ez az asszony?
Évek óta a hátam
mögött áll, és követ útjaimon. Görcsösen erőlködöm néha,
hogy magam elé képzeljem, mint a többi nőt, vagy legalábbis
magam mellé, mint a lányokat, de nem hagyja. Reggel rakott és
estére megszelídült búboskemence melege bizonyosság. Ez a nő
vesz körül engem, mint mást a bunda, ebben az oltalmazó köráramlásban
merészelek hideg, zimankós időben is szélesre kitárt Petőfi-gallért
a nyakamra álmodni. Ez az asszony bizonyosan idősebb nálam,
mert ifjú vagyok előtte, ifjú, merész, lázadó és sérthetetlen.
Ki ez az asszony?
Az egész lénye
dióbarna. A tekintete, amit a tarkómon érzek, súlytalan. A
tekintete maga a megbocsátás. Megsemmisülök és feltámadok
ebben a megbocsátásban. Bús, rideg, dacos, irányíthatatlan férfiéletem
ez a megbocsátás irányítja. Elkötelez és az örök hűség sóhajos
vágyával tölti meg a szívemet. Hű én már csak hozzá
lehetek.
Néha egészen közelér.
Melle halma a hátamra dűl, finom illeszkedésű, laza nőkarjával
átfon, tenyerét orcáimon, halántékomon előrecsúsztatja és
– ó, mi gyönyör! – befogja szemem. Vak vagyok ekkor és mégis
mindent látok. Múltamat, ifjúságomat, múltunkat, ifjúságunkat.
Moccanni sem merek, de átélek egy isteni robbanást. Hangot nem
hallok, de hallok egy kérdést: elfeledtél? Eltemettél? Beletörődtél
a hiányomba? És én hiába esküdözöm, hiába! Megint itt vagy
a hátam mögött, te szent asszony, a te hőd éltet, a te
megbocsátásod vezérel, dehogy feledtelek el, dehogyis! S mire
ezt eldadogtam, ő már ezt is megbocsátotta.
Ki ez az asszony?
Volt nekünk ölelésünk, szerelmünk, nászunk? Nem tudom. Talán
volt. Ma már csak ez áll meg az időben: talán volt. Persze,
minden, ami volt, egyszersmind hiány is.
Lehet, hogy már
csak a hiánya áll a hátam mögött? Lehet, hogy nem szerettem
eléggé, méltatlan voltam hozzá, és elébem állni, megtestesülve
a szemembe nézni ezért nem hajlandó?
Meggyűlöllek, dióbarna
asszony! Végül is oltalmaddal, melegeddel, háttérben maradásoddal
mérhetetlen kínt osztol ki rám. Nem embernek, nem férfinek való,
hogy éppen annak a fülébe, akit legjobban szeret, kíván, ne
suttoghasson szerelmes szavakat, hogy még a nevét se tudja.
Neved sincs, dióbarna asszony! Mit ér az életem, ha nem ölelhetem
át a derekad egy mozdonytól léghuzatos vasúti töltésen,
ahonnan tág reneszánsz képkivágásban látszanak a közeli
dombok, s rajtuk a szüreti nyüzsgés, valamint az ádáz seregélycsapatok.
Mit ér az ősz, a must, a bor, valódi, ölelhető asszony nélkül?
Volt nászunk vagy nem volt nászunk, mondd meg, ismerd be, áldj
meg a bizonyossággal!
Csak félszavaidra
emlékszem, félmondataidra és félsoraidra. Különös lény
vagy. Amikor más zihál és fuldokolva sikong, te hallgatsz. Extázisunkban,
gyönyörünk csúcsán pedig, amikor az elcsukló félszavakra számít
az ember, te tagoltan, távolian, mintha egy megafonból jött
volna a hang, ezt mondtad: „rendületlenül”.
A Hazám vagy tehát,
Dióbarna Asszony?
Ha akarod,
elhiszem. Igen, a hazámnak egy pillanata vagy, nászi pillanata,
sohasem volt nászi pillanata; kultúránk, történelmünk egyik,
egyetlen gyönyörkicsordulása – és örök figyelmeztetés.
Akkor hát, elég
a nagy szavakból! Szűnjön meg végre a fogadkozás, a sebek
nyaldosása, az átkozódás, a sirámsírás és a lihegés.
Akkor most rajtam a sor. Maradj veszteg, megfordulok. Így már
szembenézhetünk, csókot is válthatunk, és így már
pofozhatsz is. Szemtől szembe érzelemnyilvánítás gyanánt
egyenértékű a csók a pofonnal. Melyiket kapom?
* * *
Elmém nem tűri a
homályt, még a magam teremtette homályt sem. Ezenfelül méltányolom
a mai ember természetes igényét az érthetőségre, a tényszerűségre
és a gyakorlatiasságra, tehát megmagyarázom, miért hozakodtam
elő ezzel az asszonnyal, ezzel a sejtelmes és merőben egyéni
jelentőségű érzelemcsomóval.
Mert nem tehettem
mást. Mert, akinek ez a hivatása és komolyan is veszi a hivatását,
néha úgy érzi, rá kell erőszakolja a közönségre a legegyénibb
sejtelmeit, képzeteit, álmait, mert ezek nélkül nem élhetünk.
Éppen úgy, ahogy elemi szükséglet a mosolyfakasztás, írástudók
és művészek kötelessége; éppen úgy kötelesség, művészi,
emberi és hazafiúi kötelesség megállítani a rohanó mai
embert csak ésszerűségek, csak beton, csak vas, csak hasznossági
szempontok által kitűzött-útján: ember! Emlékezz! Valaki áll
a te hátad mögött is! Emlékeid, sejtéseid neked is vannak,
hisz ember vagy! Nem felejtheted el őket!
Beszélnem kell
tehát a magam dióbarna őszi asszonyáról, hogy a kötelességeitől
elcsigázott lélek, az egész közösség felfigyeljen a magáéra.
Ez az asszony nemcsak az enyém, mindnyájunké. Lehet, hogy másnak
nem is asszony képében áll a háta mögött ugyanez a jelentés,
lehet, hogy éppenséggel lobogó hajú ifjú férfi képében
vagy öregemberében, netán egy sírkereszt képében, vagy éppen
a születés pillanata, a kisded felsírása kíséri. Egy őszi
utca, egy csonka ház, egy pohár az asztalon, egy távoli puskalövés,
avagy talán mindössze egy szó, egy felcserélhetetlen szórendű,
soha meg nem kopó mondat.
Nem vagyok vallásos,
éber óráim kilencven százalékában nem hiszek semmilyen
emberfeletti hatalom, istenek létezésében. Imára, imaszerű
lelki tevékenységre mégis éhes a lelkem. Nem könyörgök én
senkihez, eszembe sem jut valamilyen cél érdekében, valaminek a
bekövetkeztéért vagy elhárításáért felsőbb hatalomhoz
folyamodni. Nem, én egyszerűen emlékezem. Múltamra, múltunkra,
csókokra, zászlókra, holtakra és holtak mondataira.
Verssorokra.
Hívlak hát most
már felbátorodva, mögöttem álló dióbarna őszi asszony!
Jer, nézd, szüret van megint. Puttonyos emberek járnak a
domboldalakon, a puttonyuk édes tartalmát odalent a kádakba döntik.
Ugye, hogy ott vagy te minden puttonyban? Ugye, hogy ott kísérsz
nemcsak engem, de minden puttonyos magyart a kanyargós ösvényeken,
lefelé is, felfelé is?
(Megjelent:
1981. október 22., Magyar Nemzet – „évfordulós” tárca)
|
