vissza a főoldalra

 2013.10.25. 

A múzsák szerencsés találkozása

Gál Imre székelyföldi mesekönyveit akvarellel festett képekkel díszítettem

Rárósi Anita színésznő Hódmezővásárhelyen született. Eleinte egy szegedi musicaliskolában tanult, majd a Shakespeare Színművészeti Akadémiára vették föl, ahol Csiszár Imre volt az osztályfőnöke, Tímár Éva pedig a beszédtanára. Már másodévesként eljátszotta Lujzát az Ármány és szerelemben. Négy évig játszott a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházban , majd a Soproni Petőfi Színházhoz szerződött. Jelenleg a Turay Ida Színház és a Magyar Nemzeti Gyermek- és Ifjúsági Színház tagja.

Főbb szerepei: Bagira (Kipling-Topolcsányi: A dzsungel könyve), Viola (Shakespeare: Vízkereszt, vagy, amit akartok), Drusilla (Vajda K.: Anconai szerelmesek), Lencsi (Herczegh: Kék róka), Ágika (Örkény: Tóthék), Lánghy Aranka (Jókai: A kőszívű ember fiai), Candida (Goldoni: A legyező), Lisa (Rodgers: A muzsika hangja), Márta (Csiky Gergely: Nagymama), Süni (Sztevanovity- Horváth –Presser: A padlás), A fiatal Nemesvári Klári (Miskolczi Miklós: A százados), Drusilla (Vajda: Anconai szerelmesek), Ilona (Kiss József: Az angyalok nem sírnak), Angyal (Betlehem csillaga), Annie (Huszka: Bob herceg), címszereplő (Perrault: Csipkerózsika), Hanka (Grimm-Pozsgai: Holle anyó), Antonia (Leigh- Darion- Wassermann: La Mancha lovagja), Bella kisasszony (Móricz: Légy jó mindhalálig), Mariska (Szigligeti: Liliomfi), Margit (Nóti: Maga lesz a férjem), Lili (Vajda: Nem tudok élni nélküled), Catherine (Thomas: Nyolc nő), Linda, a tanítónő, Északi boszorkány (Albert Péter: Óz), Macska (Prokofjev: Péter és a farkas), Mary (Békeffy:A kölcsönkért kastély), Frances Hunter (Mariott-Foot:Csak semmi szexet,kérem,angolok vagyunk).

 A gyerekek könnyebben sodródnak a történettel, mint a felnőttek

 Az Eötvös 10 Közösségi és Kulturális Színtérben beszélgetünk az Óz előadás után. Mennyire szeret főleg gyerekeknek szóló darabokban játszani?

 –Ráadásul egy dupla matiné után beszélgetünk, mert egymás után játszottuk el a darabot a kisiskolásoknak. Nagyon szeretek gyerekeknek szóló darabokban játszatni, mert a kicsik azonnal reagálnak a színészi alakítás minden egyes mozzanatára. Végig hitelesen kell játszatni, hogy folyamatosan lekössük a figyelmüket. Ez nem könnyű, de nagyon jó „színpadi edzés”. A gyerekek őszinték, drukkolnak, könnyebben sodródnak a történettel, mint a felnőttek. Ordítanak, lelkesednek, sokat segítenek. Éppen ezért a legjobb kritikát jelenti számomra a gyerekközönség. Szépen, választékosan kell beszélni a színpadon, gügyögni tilos, (kivéve persze, ha a szerep úgy kívánja) ez is a tanítás, a nevelés része. Csakis művészi érték való a gyerekeknek. Művészként vállalni kell a felelősséget, nem szabad elavult nyelven szólni a gyerekekhez, s nagy hiba, ha a színházakban másodlagos, valamiféle kényszer a gyermekelőadások létrehozása.

 Több gyermekdarabban is szerepelt eddig, említhetjük a Csipkerózsikát, vagy a Holle anyót.

 –Ez nagyon érdekes, mert eleinte az volt a vágyam, hogy a zenés műfajban induljak el, a Shakespeare Színművészeti Akadémián viszont prózai szakon végeztem Csiszár Imre tanár úr osztályában. A dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházban is prózai darabokat játszottam, s az Ármány és szerelem volt az első, amiben rögtön főszerepet kaptam. Ezt követte a Vízkereszt, vagy amit akartok, a nagy klasszikusok, majd zenés műfajban játszottam, és csak ezek után kaptam felkérést a gyerekdarabokra.  

Az Óz esetében nem jelent külön nehézséget, hogy több szerepet is el kell játszania?

 –Nem, mert a tanító néni és a jó boszorkány vagyok a darabban. A tanítónő változik át boszorkánnyá, így a két figura nem különül el élesen, inkább egymásba alakulnak. Ezt kifejezetten szeretem, mert visszacsempészhetem a boszorkányba a tanítónő infantilizmusát.

 Mit szólnak erre a gyerekeket kísérő tanárnők?

 –Bizonyára jót mosolyognak rajta. Boros Zoltán - az előadás rendezője- úgy álmodta színpadra ezt az előadást, hogy minden alak szerethető legyen a saját gyarlóságaival és őrültségeivel.

 A gyerekek nem egyedül járnak színházba. Óz a felnőtteknek is szolgál példázattal?

 –Természetesen. Ezért sem szabad elbohóckodni az előadást. A műben el vannak rejtve olyan elemek, amelyek a felnőtteknek is szolgálnak útravalóval.

 Néhány héttel ezelőtt Cseke Péter, a kecskeméti színház igazgatója nyilatkozta lapunk számára, hogy arra törekednek: az ifjúsági és a gyerek-darabokat is remek színészek játsszák, és ne a másodvonalbeliek.

 –Más nevében nem nyilatkozhatom, de számomra abszolúte nem megalázó dolog gyerekdarabokban szerepelni. Sőt sokszor sokkal nagyobb munka és nehezebb próbafolyamat van egy ilyen előadás mögött. Hiszen más gesztusokat és sokkal erősebb színészi eszközöket kell alkalmazni. Éppen most próbáljuk a Rátóti csikótojást; és egy drámai szerep után egy kényeskedő, hisztérikus kislányt alakítani hihetetlen felüdülést jelent, amellett, hogy nagyon kemény munkával jár. Ilyenkor sokszor szembesülök a gátlásaimmal, a félelmeimmel; folyamatosan tanulok a próbák során, és mindennek személyiségfejlesztő aspektusa is van.

 Pedig azt szokták mondani, gyerekdarabot, vígjátékot nagyon könnyű játszatni. Ez csak a közönség előítélete?

 –Én is hallottam ilyen felvetéseket, de ha valaki nagyon komolyan veszi azt, amit csinál, akkor jól tudja, egyetlen egy olyan színházi műfaj sem létezik, amiben könnyebb alakítani. Ha valami könnyű, az nem jelent feladatot, és az azt eredményezi, hogy nem fejlődik a színész. A színészet elméletben, misszió, hivatás, s ha a pálya gyakorlati oldalát vizsgáljuk, tudjuk: csak akkor tudunk fejlődni, ha minden egyes alakításba munkát fektetetünk bele. A musicalben, a könnyedebbnek mondott műfajokban is figurákat kell felépítenünk, igaz más eszközökkel, mintha egy tragédiáról lenne szó, de maga a folyamat ugyanaz. Amikor a Turay Ida Színház tagja lettem, egyik nagyon kedves kollegámmal, Cs. Németh Lajossal dolgoztam együtt az első darabban. Ültünk a nézőtéren, míg a többiek próbáltak fenn a színpadon egy másik jelenetet. Akkor azt mondta nekem Cs. Németh Lajos: „látod, ez itt az anyaméh. Megfogan a gyermek az olvasópróbán, majd a próbafolyamatok során beépülnek a különböző tulajdonságok a génjeibe, s megszületik a premierre.” Ez az összes darabra igaz, műfajtól függetlenül. Lehet, hogy most furcsát mondok, de minden egyes készülő előadásban meg kell tanulnom újra járni a színpadon, ahogyan a figura megkívánja. Most, mikor, a Rátóti csikótojást kezdtük el próbálni, összeszámoltam, hogy ez lesz a 34. bemutatóm, amióta a pályán vagyok. És bizony a 34. alkalommal is azt érzem az első rendelkező próbákon, hogy nem tudok járni. Ezzel azt akarom érzékeltetni, hogy nem könnyű belehelyezni magát a színésznek egy adott karakterbe.

 Igaz, hogy a sanzonok világa és a versmondás is közel áll művésznőhöz?

 –Így igaz. A versmondás iránti vonzalmam gyökere, hogy verseket olvastam először apró kislány koromban. Öt és fél éves voltam, mikor csak úgy magamtól megtanultam olvasni. Forgattam a Képes, verses, dalos ÁBÉCÉ-t, s egyszer csak közöltem a szüleimmel, hogy tudok olvasni. Megdöbbentek, s bíztattak, hogy mutassam be „tudományomat”. Megtanultam az egyik verset, s még jól emlékszem, hogy az A-betűnél ez a versike szerepelt: „Almafánkon aranyalma/ néked szedi róla Anna/ Kis kosárba Andris rakja/ Szeretnéd, ha egyet adna?” Innentől kezdve, mivel édesanyám pedagógus volt, első osztályos korom óta mindenhová engem küldtek szavalóversenyre. Amikor gimnáziumban második nyelvet kellett választanom, a francia mellett döntöttem. Akkor még népi táncoltam is, és a néptánc együttessel kijutottam Franciaországba. S ott rögtön beleszerettem a francia nyelvbe, kultúrába és a zenébe.

 Holott sokan nagyon nehéznek tartják a francia nyelvet.

 –Ne könnyű, az igaz, viszont annyira dallamos, hogy ezért a francia nyelvet sokkal könnyebben megtanultam, mint az angolt. Két német órán is voltam, de úgy döntöttem, mivel a német nyelvet nehezen fogadtam be, hogy a franciára váltok. Valószínűleg a vers iránti szeretetem is nagyban befolyásolta a döntésemet, hiszen nagyon ritmikus, szinte énekelhető nyelvről van szó. S innen ered a sanzonok iránti rajongásom is. Szeretnék a közeljövőben egy francia sanzonesttel kiállni a nagyérdemű elé. Az alapkoncepció már megszületett, a megvalósítás pedig folyamatban van. Franciaországban is énekeltem francia nyelven sanzonokat, és nagy örömömre visszahívtak. Először musicalből énekeltem részleteket, majd egy vacsoraesten léptem föl francia dalokkal, végül magyar költők verseiből összeállított estet vittünk ki – francia nyelvre fordítva – Franciaországba.

 Ha francia sanzonokról beszélünk, akkor sokaknak Edith Piaf, vagy Charles Aznavour jut eszébe. A két legendás művészhez köthető dalokat is énekli?

 –Elkerülhetetlen, hogy ne kerüljenek be a legnagyobb klasszikusok az estbe. A sanzon műdal, és így állandóan fejlődik. Sőt találtam egy olyan kuriózumot, amit maga Piaf szerzett, és ezzel a sanzonnal, Splitben a nemzetközi francia dalversenyen találkoztam. Nagyon szeretem a kortársak közül Lara Fabian dalait, de annyira bonyolult a kísérete, hogy még korai arra gondolnom, hogy egy harmonikával azt szépen előadhassuk. Tehát új dalokat is szeretnék majd előadni, nem csak a hajdani klasszikusokat.

 Akkor elmondhatjuk, hogy nincs olyan színházi, zenés, irodalmi műfaj, amit ne kedvelne?

 –Nagyon szívesen kipróbálom magam a különböző műfajokban. Még fiatal vagyok, van elegendő energiám, és sokat szeretnék tanulni szerzőktől, rendezőktől és a kollégáktól. Ezt kötelességemnek érzem, hogy ne rekedjek meg egy adott állapotban.

 Csak azért nem lettem belsőépítész, mert távol áll tőlem a matematika

 Énekel, játszik prózában, szaval, és mégis eleinte belső építész szeretett volna lenni.

 –Igaz, nagyon sok versmondó versenyen szerepeltem, de arra sokáig nem is gondoltam, hogy színésznő legyek. Nagyon szerettem rajzolni, belső tereket tervezni. S ez a „szerelem” sem múlt el. Szinte mániákusan nézem a tévében a lakás-átalakításos műsorokat. Egyetlen egy dolog miatt nem lettem belsőépítész: távol állt tőlem a matematika, mert humán beállítottságú vagyok. Járhattam rajz szakkörre, rajzolhattam ott bármit, ha a matematika nem ment nekem. Így a belső építészet megmaradt az álmok világában. Viszont 7 éves korom óta folyamatosan színpadon álltam. 13 éven keresztül zeneiskolába jártam, 9 évig zongoráztam, majd klasszikus gitáron játszottam, magánéneket tanultam. És, amint már említettem 9 éven keresztül néptánc együttesben táncoltam. Egyszer egy betegség miatt eltiltottak az énekléstől, a versmondástól. Azt vettem észre, hogy mindez nagyon hiányzik nekem. S mikor a gimnázium utolsó éveiben fakultációt kellett választani, akkor már énekeltem, musical-számokat tanultam, és átjártam Hódmezővásárhelyről Szegedre egy musical-iskolába. Akkor voltak az első színészi szárnypróbálgatásaim, hiszen Éva lehettem a Valahol Európában című musicalben. Kis előadásunk rendezője, egy nagyszerű színművész, Sinka Károly, aki már sajnos nincs közöttünk, végérvényesen beoltott a színház szeretetével. S akkor döntöttem el, hogy színésznő szeretnék lenni.

 Volt, aki külön tanácsolta, hogy ezt a pályát válassza?

 –Folyamatosan kaptam megerősítéseket, visszajelzéseket. Amikor otthon gyakoroltam, magamra zártam az ajtót, mert szégyenlős vagyok. Ez a mai napig így van. Amíg nem vagyok „kész” egy szereppel, addig elbújok, mert attól tartok, nem csinálom jól. Nagyon maximalista vagyok, és a lehető legtöbbet várom el magamtól. Emlékszem, s ez meghatározó momentuma volt az életemnek, hogy otthon a nappaliban gyakoroltam egy musical-fellépésre, és szüleim az ajtónál hallgatóztak. Megláttam az árnyékukat, így nem volt mit tenni, kikértem a véleményüket. Egyöntetűen azt tanácsolták, hogy musical-szakra menjek. Jelentkeztem, fel is vettek, de mivel nem indult el musical-szak – kevés volt a jelentkező –, ezért a prózára irányítottak át.

 A Színművészetire nem is jelentkezett?

 –De igen, csak akkor még nagyon zöldfülű voltam, így nem is sikerülhetett. Másodéves hallgatója voltam a Shakespeare Színművészeti Akadémiának és már főszerepet játszottam Dunaújvárosban. Ezzel bedobtak a mély vízbe, de kollégáim segítőkészek voltak, ami sokat számított. A negatív kritikák sem bántó szándékkal születtek, és ezért elfogadtam azokat is. Igaz, tanáraim bíztattak, hogy próbáljam meg a Színművészetit, de akkor már olyan kiváló művészekkel dolgozhattam együtt, hogy úgy éreztem: jó helyen vagyok. S a biztonságomat egy színháznál nem akartam feladni.

 Néhány héttel ezelőtt jelent meg lapunkban Csiszár Imrével egy hosszabb interjú. Úgy vettem észre, nagyon filozofikus alkat, mindent tud az adott drámáról. Sokat számított, hogy az ő osztályába járt?

 –Erős és jó színpadi gondolkodásra tanított meg minket a tanár úr. Nagyon határozott művész. Eleinte tartottunk tőle, hogy megfeleljünk az elvárásainak, de mégis fantasztikus élményt jelentett minden egyes órája. Sokat és keményen követelt, de olyan volt hozzánk, mint egy jó szülő: szeretett minket, és következetes volt. Az akadémia elvégzése óta nem dolgozhattam vele, remélem, lesz még rá alkalmam.

 Dunaújváros után rögtön Sopronba került?

 –Nem, először a Turay Ida Színházban játszottam egy előadásban, majd, mikor Darvasi Ilona lett a soproni színház igazgatója, magával vitt engem is, immár társulati tagként. Amikor Dunaújvárosban az utolsó évemet töltöttem, akkor készült egy koprodukció a Pécsi Harmadik Színházzal, a Tóték. Ágika szerepét immár hatodik éve játszom. Szoktam azzal viccelődni, hogy amíg Örkény érettségi tétel, addig maradjon fenn ez a produkció, idővel majd csak beleöregszem a Mariska figurájába is.

 Egy fiatal, csinos színésznőnek milyen álomszerepei voltak?

 –Kezdetben nem voltak, de most már egyre többször gondolok arra, hogy egy-egy drámai hősnőt szívesen alakítanék. És Shakespeare-szerepekben is kipróbálnám magam. Elég régen játszottam ilyen jellegű darabokban és bevallom, hiányzik. Nagyon szép élményem volt, amikor Az angyalok nem sírnak c. drámából, amelyben korábban már szerepeltem, egy kis esszenciát hoztunk létre tavaly, egy október 23-ai rendezvényre és ismét szerepelhettem benne. Jól esett a lélek mélyebb bugyraiba süllyedni.

 Azért sem mindegy, hogy mit játszik egy színésznő, mert vannak a lírai, a naíva szerepkörök, amit fiatalon lehet eljátszani, majd jön egy nagy űr, s következnek az anyaszerepek.

 –Ennek tudatában vagyok, és most elárulom kis titkomat: valóban tartok attól, hogyan is leszek képes megélni majd ezt a váltást. Eleinte a lírai szerepek találtak meg, majd a valódi női szerepek, így a Kék róka Lencsije. Nagyon örülök, hogy Pápai Erika, Bregyán Péter, Nemcsák Károly és Bozsó József segítségével „válhattam nővé” először a színpadon, és Márton András rendezésében. Hálás vagyok a sorsnak, hogy kollegáimtól milyen sokat tanulhattam.

 Meg is figyelte, hogy milyen technikákat alkalmaznak?

 –Természetesen, de nem vagyok epigon, hanem, amit tudok, önmagamra formálva beépítem a saját alakításaimba. A figyelem lényeges dolog, s több könyvet olvastam a nyáron, ami ezt bennem megerősítette. A figyelem nem csak a színészi munka közben lényeges elem, hanem a nagybetűs életben is.

 Két mesekönyvet is illusztráltam

 A rajzra visszatérve: nem vetődött föl a színházon belül, hogy díszletet tervezzen?

 –Díszlettervben még nem gondolkodtam – azért sem, mert a Turay Ida Színháznál szép díszleteket készítenek – , de néhány gyerekdarab plakátját én jegyzem. Az akadémiai éveim alatt viszont jelmezterveket már készítettem. Innen eredeztethető, hogy a színészi munka mellett visszatértem a rajzoláshoz és két mesekönyvet illusztráltam. Gál Imre székelyföldi író Mesél az erdő, és a Mesélnek az erdei állatok című mesekönyveit akvarellel festett képekkel díszítettem.

 Honnan érkezett a fölkérés?

 –Volt párom édesapja csodálatos fantáziával megáldott székely ember, és miután elolvastam meséit, ihletet kaptam, s elkezdtem rajzolni hozzá figurákat. Így született meg az első közös könyvünk. Majd lerakott elém egy következő mese-anyagot, és ahhoz is szívesen rajzoltam.

 Tehát kizárólag mesekönyvekben találkozhatunk Rárósi Anita rajzaival.

 –Egyelőre igen. A nyáron ismét elkezdtem rajzolgatni, s most versekhez készítek illusztrációkat. Ezekről bővebben még nem szeretnék beszélni, babonából.

 Mekkora felelősséget jelent kisgyerekek számára, mesekönyvben illusztrációkat rajzolni?

 –Esetünkben inkább esztétikai útmutatásról beszélhetünk, mint felelősségről. Nagyon régóta szeretnék már egy kifestő könyvet rajzolni, mert annyira eltorzult képekkel, számítógéppel létrehozott rajzokkal találkozhatunk a modern mesekönyvekben. Régebben festmények díszítették a mesekönyveket, de már nagyon kevés olyan gyerekeknek szóló könyvvel találkozhatunk, ahol maga az illusztráció is értéket képvisel.

 Mielőtt leadta volna a rajzokat, azokat megmutatta gyerekeknek is, hogy miként reagálnak rá?

 –Nem. Viszont a mesekönyv megszületése előtt karácsonyra a kisebbik húgomnak, aki 17 évvel fiatalabb nálam, kifestőkönyvet készítettem. Annál nagyobb kritika, s elismerés, öröm nem is érhetett volna, hogy még szenteste napján az összes rajzott kiszínezte. Előtte nem igazán rajzolt, s azzal a célzattal is készült számára ez a kis könyvecske, hogy megszeretessem vele a rajzolást. Sikerült!

 Itt vetődik föl a kérdés: ma, mikor a legtöbb szülő a tévé, vagy az internet elé ülteti a gyerekét, nem halványodott-e el a mesekönyvek kultusza?

 –Sajnos ez így van; sokkal kényelmesebb egy mesecsatorna elé ültetni a kicsiket, mint olvasni nekik. Megfogadtam, ha gyerekem lesz, akkor olvasok neki. Kishúgommal sokáig leveleztem postai úton. Ezzel is az olvasás iránti szeretetét akartam erősíteni. A mai napig nem is szeretek, és nem is tudok monitoron olvasni. Amikor megkapok egy anyagot, akkor azt kinyomtatom magamnak, mert teljesen más a hangulata egy könyv, egy kézben olvasott dokumentum olvasásának, mintha különböző civilizációs vívmányok által tennénk mindezt. Sőt, még szerepet is úgy tanulok, hogy mindent kézzel írok le, mert közben sokkal több gondolat születik meg így bennem.

 Ennyire vizuális típus?

 –Nagyon vizuális típus vagyok, aminek azért megvan a rossz oldala, például a nyelvtanulásnál, mikor két hasonló alakú szót összecseréltem. Meg is kérdezték tőlem, hogy képi olvasást tanultam-e. Nem azt, de ennyire megragadnak bennem a képek.

 Ennek a színjátszásban megvan a maga haszna?

 –Amikor egy szerepet elolvasok, elég hamar elképzelem azt, hogy milyen is leszek a színpadon. Megkapom az instrukciót, s abból először a saját vízióim alapján szeretném megvalósítani a szerepet, ebből természetesen engedek – bár makacs természetű vagyok – mert úgy kell játszanom, ahogy a rendező kéri tőlem. Megtanultam, hogy a rendezőnek is az a célja, hogy minél jobb legyek a színpadon, ő a külső szemem, ezért alárendelem magam a koncepciónak. Emellett szeretem, ha irányít a rendező, mert sokkal többet tanulok általa. Igen kritikus vagyok magammal szemben a próbák során, nem egyszer elmondják: merjél már rossz lenni.

 Majdnem összművészetről beszélhetünk, ha pályájára tekintünk.

 –Majdnem, s azt nagyon sajnálom, hogy ennyi mindennel egyszerűen képtelenség egyszerre foglalkoznom. A mai napig érzem, hogy mekkora kár volt, hogy 9 év után abbahagytam a zongoratanulást. Ha meglátok egy zongorát, leülök mellé, bár az „ujjaim most kevésbé engedelmeskednek”, mint régebben. Igaz, a rajzolást is akkor vettem elő ismét, mikor a színházban szünet volt. Így újrakezdő vagyok sok minden művészeti ágban…

 Sosem voltak mélypontok, hullámvölgyek az életében, pályája során?

 –Voltak csalódásaim, mélypontok is előfordultak, amelyek akkor bántóak, de rájöttem, igenis szükség van rájuk, mert megerősítenek. Egy kis füzetben gyűjtöm a számomra fontos gondolatokat, idézeteket. Tábori Nóra mondta egyszer: „ A válságok,az élet nehézségei is érlelik az embert. Akinek minden túlságosan könnyen megy, annak idővel hiányozni fognak a tapasztalatok. Élmények és tapasztalatok nélkül pedig nincs emberábrázoló művészet.” Ezért kell minden negatívumot a helyén kezelni. Olyan nincs, hogy mindig jó legyek valamiben, vagy hogy ne kapjak rossz kritikákat. Ez együtt jár ezzel a pályával. Ha jó szerepeket kapok, az ajándék, de nem feltétlenül kapunk mindig ilyet, s a kis szerepeket is meg kell becsülni.  

A Magyar Nemzeti Gyermek-és Ifjúsági Színház mostani évadában a már említett Rátóti csikótojáson kívül milyen új előadásokban láthatjuk?

 –A másik bemutatóm szintén egy mesejáték lesz, a Tündéria. Emellett a Turay Ida Színházban még futó darabjaimban is fellépek. Az elmúlt évadban három nagyszerű szerepet kaptam: a Liliomfiban, az Anconai szerelmesekben és a Maga lesz a férjem vígjátékban. Nagyon örülök annak, hogy olyan társulat tagja vagyok, amelynek erőssége az összetartás, a szolidaritás, a professzionális hozzáállás és az alázat.

Medveczky Attila