|
 2013.09.13.
Ötven éve szentelték pappá Kozma Imrét
Kozma Imre atya
munkássága példamutató volt számomra, sokat lendített, bátorított
engem a magam útján – mondta Böjte Csaba ferences rendi
szerzetes a jubileum alkalmából. Imre atya a jubileum alkalmából
június közepén gyalogos zarándoklaton kereste fel azokat a
helyeket, ahol az elmúlt évtizedekben szolgált. Böjte Csaba,
Reisz Pál és az ünnepelt gondolatai. A Magyar Máltai
Szeretetszolgálat alapító elnökét pappá szentelésének ötvenedik
évfordulója alkalmából szeptember 14-én, szombaton, 11 órakor
köszöntik a pesti ferences templomban.
Kozma Imre atya munkássága példamutató volt számomra,
sokat lendített, bátorított engem a magam útján – mondta Böjte
Csaba ferences rendi szerzetes a jubileum alkalmából. – A Dévai
Szent Ferenc Alapítvány életre hívása óta sok könnyet törölhettünk
le Erdélyben a gyermekek szeméről, ami Teréz Anya és Kozma
atya által képviselt segítő szeretet szellemiségének is köszönhető.
Hálámat szeretném neki a szentmisén is kifejezni.
Reisz Pál templomigazgató elmondta, hogy a hatvanas évek
végén, a diktatúra legsúlyosabb, legveszettebb időszakában
volt Pesten egy kis lelki oázis a Ferenciek terén, a ferencesektől
elvett templomban. „A békepap vezető el tudta érni, hogy Imre
atya ide kerüljön 1968-ban, és több mint nyolc évig szolgált
itt. Prédikációival, miséivel olyan lelki centrummá tette a
templomot, ami példamutató volt azokban a vészterhes időkben,
amikor az ateizmus uralkodott az országban és a hatalom mindent
megtett, hogy az egyház hangját elnyomja” – fejtette ki
Reisz Pál. – Az évek során a legnehezebb körülmények között
emelte látogatott lelki központtá a templomot Imre atya, akinek
különösen hálásak vagyunk, hogy munkásságával nemcsak a
templom ferences lelkiségének megőrzéséhez, de felvirágzásához
is hozzájárult.”
Kozma Imre szép emlékkel gondol vissza arra a száz hónapra,
amit a pesti ferences templomban töltött el 1968 és 1977 között.
A templom igazgatója, Horvát Richárd, a békepapi mozgalom
vezetője az első találkozásukkor kijelentette: szeretné, ha
bekapcsolódna a mozgalomba, amit ő azonnal hárított.
„Nagy félelmek között mentem oda. Kifejeztem, hogy én
nem óhajtok ebbe a mozgalomba bekapcsolódni. A száz hónap
alatt egyetlenegyszer sem hozta elő a témát, és soha semmi
konfliktusom nem volt vele” – mondta Imre atya. – Gyönyörű
éveket töltöttem ott. Sík Sándor nem sokkal előtte hagyta
abba a konferenciabeszédeket az egyetemi templomban, és valahogy
senki nem vette fel ezt a fonalat. Én vakmerőségemben megpróbáltam.
Nem Sík Sándort akartam utánozni, nem is mertem volna az ő
hatalmas műveltségéhez mérni magamat, de arra gondoltam, hogy
itt valami hiány van. Elkezdtem hitoktatni, és a felnőtt
fiatalokra tekintettel, ezek kvázi konferenciabeszédek lettek.
Azt vettem észre, hogy egyszer csak tömve lett fiatalokkal a
templom – emlékezett vissza. A fiatalok érdeklődése sajnos
azt is eredményezte, hogy jöttek a beépített emberek is. Sok
egyetemistát meghurcoltak, kizártak az egyetemről a templomi
jelenlétére hivatkozva. Mégis egyre többen jöttek, sőt tömegével
gyóntak a fiatalok. „Akkor telt be a pohár, amikor elkezdtem a
jegyesekkel és a fiatal házasokkal is foglalkozni.” – mondta
Imre atya, aki a pesti ferences templomból a zugligeti plébániatemplomba
került. Ott teremtette meg azt a legendás közösséget, amely a
Magyar Máltai Szeretetszolgálat bölcsője lett.
Imre atyát, aki a
Betegápoló Irgalmasrend magyarországi vezetője, ötven éve
szentelték pappá, 1963 júniusában. Ebből az alkalomból június
közepén gyalogos zarándoklaton kereste fel azokat a helyeket,
ahol az elmúlt évtizedekben szolgált.
A Köszönet és Hála zarándokút meghívásában így
fogalmazott: „Hálát szeretnék adni az elhívás ajándékáért.
Szeretném megköszönni az emberi találkozásokban születő
istenélményeket, s a hit útját vállaló indulásokat. Szeretnék
bocsánatot kérni Istentől és mindenkitől azért, amit nem
tettem meg Érte, értük, amit nem jól tettem, amivel Istent és
embertársaimat megbántottam, vagy megbotránkoztattam. Isten,
aki ismeri törékenységemet, megbocsát. Reménykedem embertestvéreim
bocsánatában is.”
Nyolc nap alatt 140 kilométernyi zarándokutat tett meg. Az
elhívás ajándékáért hálát adó útja június 23-án, Győrzámolyban,
szülőfalujában, az első miséje helyszínén ért véget. „Úton
járó lény az ember, de nem magányos vándor, maga az egyház
is úton járó közösség. Az utunkon mindannyiunkra fontos találkozások
várnak, és hiszek abban, hogy Istenre találunk, amikor találkozunk.
Vagy felfedezzük egymásban Istent, vagy valójában nem is találkozunk”
– mondta a zarándokútról. Kozma Imre úgy érezte: jubileuma
alkalmából ő keresi fel az embereket, és ne ők jöjjenek el
hozzá: „Jézus azt kéri a pásztoroktól, hogy ők menjenek a
bárányok után, és ne tőlük várják, hogy eltaláljanak hozzájuk.”
„Amikor pap lettem, nem éreztem, hogy e világból átléptem,
vagy át kell lépnem egy más világba. Sőt, jobban éreztem,
mint valaha, hogy ebben a világban élek s benne is kell
maradnom. Pap lettem, jelhordozó! Milyen volt az a kezdet? Olyan,
amelyben a kereszténység minden oldalról vissza volt szorítva,
éspedig „a maga lényegi drámájába”. Ez a helyzet arra kényszerítette,
hogy olyan legyen, mint a kezdetekben: úton levő, gyönge és
szegény. Egyébként pedig, alig van nagyobb veszélye a kereszténységnek,
mint, amikor önmagát etikus fölénnyel szemléli. Nem vagyunk
megvalósult keresztények, csak törekvők, visszarettenők, újra
kezdők, akik nem annyira bővelkednek, mint inkább kitartanak a
szeretetben. A papnak is, ha valóban pap akart lenni, vállalnia
kellett egyházának jellemzőit, azaz ne akarjon beérkezett, erős
és gazdag lenni, mert Isten ereje nem különféle (szellemi,
hatalmi…) mutatványaiban nyilvánul meg, hanem gyöngeségünkben.
Számtalan zsákutca kínálkozott… strukturalizmus,
reformizmus… Mit tudtunk biztosan? Azt, hogy a papi hivatásnak
kettős ága van: Krisztus szolgálata, és az emberek szolgálata.
Azt, hogy a pap nem funkcionárius, hanem szolga, aki nem tudja
elválasztani egymástól Isten keresését az emberek szolgálatától,
az imádságot az igazságért vállalt küzdelemtől. A pap, a
sokszor tanácstalan világban arra a gyermeki hitre teszi fel életét,
hogy az evangélium át tudja alakítani a világot.”
Amikor Imre atya 1996-ban irgalmasrendi szerzetes lett, eldöntötte,
hogy életét a szegény betegek szolgálatára szánja, mert
fontosnak tartotta a keresztény szellemű gyógyítást ismét
meghonosítani Magyarországon. „Meggyőződésem, hogy a gyógyító
kultúrában az irgalmasrendi szellemiségre szükség van. Az
irgalmas karizma, a hospitalitás lényege, hogy a beteg várt és
szeretettel látott vendég a gyógyító intézményben.” Imre
atya úgy fogalmaz: „Maradék életemet Istenes Szent János atyánk
igazságára bízom: Tegyetek jót, s jól, az Úrnak teszitek!”
Magyar Kurír
|
