vissza a főoldalra

 2013.09.13. 

Csorja Gergely: A rossz meghaladása
A bürokrácia uralma

2013 augusztusában megjelent a Jog meghaladása című írásom. Ezzel elkezdődött egy sorozat. A sorozat célja, hogy a társadalmunkban általánosan elfogadott, de a boldogulásunkat, előrehaladásunkat, a kiegyensúlyozott életünket már nem szolgáló jelenségekre hívjam fel a figyelmet. Olyan jelenségekre, melyek meghatározóak életünkben, és melyek tízezrek, ha nem milliók mindennapjait keserítik meg, vagy teszik lehetetlenné. Ha Magyarország a XXI. századot túl akarja élni, akkor ideje, hogy számot vessünk a minket megnyomorító, elavult vagy csak egyszerűen rossz intézményekkel és teóriákkal.

Freiherr vom Stein ( teljes nevén Heinrich Friedrich Karl Reichsfreiherr vom und zum Stein ) a korát jóval megelőző gondolatokkal megáldott hányatott sorsú német gondolkodó és politikus egy 1821-ben keltezett levelében a bürokrácia alapproblémáját a következőkben írta le:

…az, hogy ezentúl fizetett könyvelők, érdektelen, tulajdon nélküli irodisták kormányozzanak… Ez a négy szó tartalmazza a mi és a mienkhez hasonló lélektelen kormányzógépek szellemét: fizetett, tehát törekszik a fizetett státusok fenntartására, gyarapítására; könyvelő, tehát a betűk világában él és nem a valóságban; érdektelen, mivel az államot alkotó polgárosztályból senkivel sem áll kapcsolatban, önmagáért való kasztot alkot, az „irodista kasztot”, tulajdon nélküli, tehát a tulajdon bármilyen mozgása, változása nem érinti; eshet vagy süthet a nap, a bevételek emelkedhetnek vagy csökkenhetnek, régi előkotort jogszabályokat semmisíthetnek meg, vagy éppen hagyhatnak változatlanul, …mindez egyáltalán nem aggasztja. Megkapja a fizetését az államkasszából és ír, ír, ír csendben a jól bezárt ajtókkal ellátott irodában, ismeretlenül, észrevétlenül, dicséret nélkül, és gyerekeit is azonnal használható „írógéppé szereli.

Ez a kiváló gondolkodó, akit a történelem vihara egészen Oroszországig űzött, a bürokrácia hátulütőjét már akkor világosan látta, amikor a bürokratikus szervezetek még éppen csak kialakultak és még valóban segítették a technikai és társadalmi fejlődést. Azóta eltelt majd két évszázad és már tudjuk, a bőrünkön érezzük, hogy a bürokrácia mint uralmi rendszer lényegében legyőzte a demokráciát. Legyőzte a nép uralmának soha meg nem valósult ideáját.

A XVIII. századtól, tehát vom Stein születésének korától napjainkig a társadalmi és technikai fejlődés szinte felfoghatatlan eredményeket ért el. Megszilárdult a képviseleti demokrácia, megerősödött és globálissá vált a pénzügyi rendszer és olyan alapvető szabadságjogok rendszerét sikerült a Nyugat államainak alaptörvényeiben rögzíteni, melyek növelik létbiztonságunkat és garantálják jólétünket. Elvileg.

Gyakorlatilag a feudalizmusból és annak politikai rendszereitől a képviseleti demokrácia felé haladva észrevétlenül alakítottunk ki óriásszervezeteket, melyek belső logikájuknak megfelelően eluralták életünket. Ezek a gigantikus szervezetek létüket a bürokrácia kiteljesedésének köszönhetik.

Herbert Spencer, a kiváló angol gondolkodó a következőket írta:

Minél inkább erősödik egy növekvő közigazgatási szervezet hatalma, annál inkább csökken a társadalom fennmaradó részének hatalma a bürokrácia további növekedésének korlátozására és ellenőrzésére. Egy önmagát fejlesztő bürokrácia egyre sokrétűbb lehetőségein keresztül karriert csinálni – pontosan az a terület, amelyet a bürokraták uralnak. Ez indítja őket arra, hogy támogassák a bürokrácia kiterjesztését, hiszen ezáltal a családtagoknak és rokonoknak növekvő mértékben kínálnak biztos és megbecsült munkahelyeket.

A bürokrácia kifejezést vizsgálódásunk közben nem használhatjuk köznapi értelmében. Tehát ne gondoljuk, hogy a bürokrácia valami szükséges rossz és a különböző politikai programokban rendre felbukkanó bürokráciacsökkentés valóban a bürokrácia mint uralmi rendszer kérdésével foglalkozik. A köznapi értelemben vett bürokráciafogalmat Manyikára vonatkoztatjuk, aki az okmányirodában még három űrlapot rak elénk, miközben mi csak az autónkat akarjuk átírni. A most feszegetett kérdés azonban ezen túlmutat.

Most azt próbálom bebizonyítani, hogy mindenféle államformák és politikai rendszerek változása ellenére az elmúlt kétszáz évben kialakult egy hatalom, egy uralmi rendszer, melynek saját, belső logikája van, mely ellentétes a többi, az egyszerűen csak józan paraszti észnek vagy racionális döntésnek nevezett logikával. Ezt a rendszert bürokráciának hívom. A bürokráciát akarom bemutatni, mely a nagy vállalatokat, az államigazgatást, a tudományt, az oktatást és még a politikai pártokat is eluralta. A bürokráciát, melynek szakemberei vannak, mely képes az igazból hamisat, az érdemtelenből érdemeset és az értelmetlenből szakmailag logikusat varázsolni. A bürokráciát mely hosszú időn keresztül kétségtelenül segítette a fejlődést, és mely ma már kétségtelenül gátolja boldogulásunkat

Gustav von Schmoller, a múlt század elejének nagy közgazdásza, annak ellenére, hogy a jól képzett tisztviselői karban hatalmas lehetőséget, a fejlődés lehetőségét látta, már 1884-ben megfogalmazta félelmeit is:

…az intézmények az adott körülmények között megkövülnek, a haladás és az élő egyéniségek, a vezető szellemek ellenségévé, akadályává, azaz „önmagukért valókká” válnak. Ekkor ezeket vagy meg kell reformálni, vagy meg kell szüntetni.

Schmoller természetesen nem láthatta előre, hogy a XX. század ezekről a reformkísérletekről szól. A szocializmusok, ideértve a nemzeti szocializmust, nem tettek mást, minthogy a mérhetetlenre duzzadt bürokráciát valamiféle egyszemélyi, vagy szűken vett közösségi, párturalom alá hajtották. A bürokrácia azonban ennek ellenére saját logikája mentén haladt és aktívan részt vett a társadalmak megnyomorításában. A valódi pusztítást nem egy-egy borderline személyiség, egy-egy pszichopata hatalomra jutása okozta, hanem, hogy a bürokrácia gondolkodás nélkül és nagy hatékonysággal szolgálta ki az elborult elméket, mégpedig belső logikájának megfelelően azért, mert így lényegében teljes hatalomra juthatott. Nem véletlen, hogy minden idők legpusztítóbb rendszere, a kommunizmus Oroszországban tudott meggyökeresedni, ahol a bürokrácia már a cári időkben is legendásan fejlett volt. Az más kérdés – ahogy a Nobel-díjas írótól Alekszandr Szolzsenyicintől tudhatjuk –, hogy a lenini, majd sztalini birodalom nem tudott volna megállni a lábán, ha a bürokráciából kieső, pontosabban kigyilkolt orosz polgári réteget nem töltik fel zsidó származású elemekkel.

Szintén Szolzsenyicin írja le az NKVD, a belügyi népbiztosság működési elvét. Az NKVD komissárjai, tisztviselői, azaz bürokratái mindenféle felsőbb utasítás nélkül kínoztak, öltek meg vagy deportáltak milliókat. Egyszerűen csak azért mert a bürokrácia logikája mentén haladtak. Max Weber a modern szociológia megteremtője egy ettől teljesen eltérő bürokratikus rendszer, a nagyvállalat bemutatásánál írja a következőket:

Mint minden, a modern elveknek megfelelően szervezett gazdasági üzemet, a nagyipar magánüzemeit s már az alapokig áthatja az elszámolhatóság, a racionális kalkulálás. Ez minden munkást csavarrá fokoz le a gépezetben, akik egyre inkább arra hangolódnak rá belsőleg, hogy úgy is érezzék magukat és csak azt kérdezgessék, hogy miként lehet ebből a kicsi csavarból nagyobb csavarrá válni.

Az NKVD tisztje és a Weber által leírt munkás ugyanazon logika mentén működött. Minél többet produkál, annál nagyobb csavar lehet. Az egyik többet hegesztett, a másik több körmöt tépett le.

Weber nem véletlenül von párhuzamot az állami bürokrácia és a modern kapitalista gazdaság között. Amint a modern bürokratikus állam a politikai hatalmat (Sondergewalt) kisajátította és az uralom eszközeinek és jogainak „koncentrációját” idézte elő, a gazdasági rendszerben a kapitalista nagyvállalatok fokozatosan kisajátították az önálló kistermelőket.

Most szokásunktól eltérve és egy hetilap kereteit talán kissé túlfeszítve engedjenek meg egy hosszabb idézetet. Erre azért van szükség, mert Weber rendkívül pontos fogalmazással tapintott a bürokrácia lényegére:

 A modern ember kiszabadította magát a vallás és hagyomány ketrecéből, racionálisan tervező és kivitelező emberré vált, „akinek úgy tűnik, hogy a racionális uralom-, társadalom- és tudománytechnika virtuóz kezelése a kezébe adta saját sorsát. A világot a saját „tárgyává” és „anyagává” tette, hogy szuverén módon rendelkezzen vele

A racionalizálási folyamat azonban az intézményeket „acélkemény burokká” alakította, amelyek saját életet élnek, elburjánzanak és megszilárdulnak, amelyek a létezés legyőzésének eszközéből önálló céllá válnak. Korlátozzák az ember mozgásterét, megkérdőjelezik döntési szabadságát és az önmagáért való felelősséget. „A modern viszonyoknak az emberi magtartás racionalizálásából eredő racionalitása maga az ember ellen irányul.

A megmerevedett szellem … az az élő gépezet, amely a bürokratikus szervezetet az iskolázott szakmunka specializálásával, a kompetencia korlátozásával, a szabályzatokkal és a hierarchikusan kialakított engedelmességi viszonyokkal elénk tárja. A halott géppel együtt azon munkálkodik, hogy a jövő alávetettségének „burkát” létrehozza, amelybe talán egykor az emberek beilleszkedni kényszerülnek, a tisztán technikailag helyes, azaz racionális hivatalnoki közigazgatás és ellátás – amely az ügyintézés (ügyvitel) módjáról dönt – lesz számukra a végső és egyedüli érték.

Mindazonáltal a bürokrácia nemcsak a tagjai számára acélkemény burok, hanem a kívülállók, a polgárok is szembekerülnek vele, és a bürokrácia őket is szabályozza.

A polgár nem menekülhet a bürokrácia elől; elveszíti az uralkodótól, illetve a közigazgatási törzskar egyes tagjaitól való függőségét, azonban mégsem nyer függetlenséget, hanem a bürokrácia formális szabályaitól és ezek alkalmazásától új függőségbe kerül. (…) A bürokrácia erősségeként magasztalt tárgyilagosság és kiszámíthatóság az érdekeltek egy részének szemszögéből egyidejűleg a bürokrácia legnagyobb gyengéjének bizonyul. Végső soron a tárgyilagos ügyintézés csak meghatározott érdeket szolgál. „A dologi elintézés” (…), a „személyre való tekintet nélküli” eljárás a jelszava a „piacnak” is és egyáltalán minden olyan helyzetnek, amelyben az emberek merőben gazdasági érdekeket követnek. (…) A formális egyenlő elbánás nem azonos az érdekek kiegyensúlyozott figyelembevételével:

„A jogegyenlőség s az önkénnyel szembeni jogi biztosítékok igénye megköveteli az igazgatás formálisan racionális „tárgyilagosságát”, ezzel szemben Weber megállapítja, hogy az egyes ember igazságosság iránti igényét ez nem elégíti ki, sőt az egyes ember elkerülhetetlenül összeütközésbe kerül a bürokratikus igazgatás formalizmusával és szabályokhoz kötött hűvös „tárgyilagosságával” (…) Különösképpen pedig a vagyontalan tömegek semmit sem nyernek azzal a formális „jogegyenlőséggel” s „kiszámítható” jogszolgáltatással és igazgatással, amelyet a „polgári” érdekek követelnek.

Az, a formális jogegyenlőségnek megfelelő általános „felhatalmazás”, miszerint mindenki, személyre való tekintet nélkül például részvénytársaságot alapíthat (…) a valóságban természetesen a tulajdonos osztályok valamilyen formájú tényleges autonómiájának megteremtését jelenti, azokét, akik ebből egyedül hasznot hajthatnak.

A munkásnak az a formális joga, hogy bármilyen tetszőleges tartalommal és bármely tetszőleges vállalattal munkaszerződést kössön, gyakorlatilag a legkisebb szabadságot sem jelenti a munkafeltételek kialakításában a munkavállaló számára, és önmagában semmilyen befolyást nem garantál arra nézve. Leginkább csak az a lehetőség következik belőle, hogy aki a piacon erősebb, jelen esetben a vállalkozók, az ezeket a feltételeket a saját belátása szerint alakítja, és ezeket a munkavállalóknak elfogadásra vagy elutasításra felkínálja és a munkavállalókra a rájuk nehezedő, általában erősebb gazdasági nyomás, kényszer miatt – rákényszeríti.

A bürokrácia problémája továbbá az is, hogy egy bizonyos öntörvényűséget fejleszt ki, és a szervezet vezetőjével szemben feszült viszony léphet fel. Pontosan azok a tulajdonságok, amelyek a bürokrácia fölényét a közigazgatás minden más formájával szemben megalapozzák, ahhoz vezetnek, hogy az eszköz önmagáért való céllá válik. Mindenekelőtt a „hivatásos beavatottak fölénye” (Weber 1972: 572), a hivatalban megszerezhető szakmai és szolgálati tudás abba a helyzetbe hozza a hivatalnokságot, hogy kivonja magát a politikai kormányzásból, és a saját érdekeit kövesse: „A kérdés mindig az, hogy ki uralkodik a fennálló apparátus fölött. Az apparátus fölötti uralom a nem szakember számára még mindig csak korlátozottan lehetséges: a titkos tanácsos, aki szakember, hosszú távon fölényben van a miniszterrel szemben, ha az nem szakember, mivel jóval eredményesebben tudja érvényesíteni akaratát.”

A bürokrácia ellenfeleként Weber nem bízik a parlamentális demokráciában sem. A pártok bürokratizálódása és a népszavazásos demokrácia előretörése ugyanis a képviselőket „a választók ura helyett a pártgépezet vezetőjének szolgájává tette” (Weber 1972: 124). A parlament többé nem független személyiségek vitafóruma, a képviselőt sokkal inkább köti a frakciófegyelem a „gépezet” vezetőjének előzetesen meghozott döntéseihez. A képviselők beszédei többnyire már „nem személyes hitvallások, még kevésbé kísérletek, hogy meggyőzzék az ellenfelet, hanem a párt hivatalos nyilatkozatai, amelyeket az „ablakon kifelé” közölnek az országgal… A pártoknak minden kérdésre megvannak a speciális szakértőik, mint a bürokráciának az állandó hivatalnokai.

Weber az európai ember szabadságának veszélyét nem a „karizmatikus forradalomban” látta, hanem a társadalom növekvő bürokratizálódásának és racionalizálódásának következtében, a politikai gépezet és a társadalmi viszonyok megmerevedésétől, egy olyan folyamattól, amely véleménye szerint már a kritikus stádiumba érkezett.

Ha Weber korában ez kritikus volt, akkor ma nyugodtan megállapíthatjuk, hogy elviselhetetlen. Szinte születésünktől fogva bekerülünk egy bürokratikus gépezetbe, melytől még halálunk után sem szabadulhatunk. Leszármazóinkat még akkor is vegzálják mindenféle iratokkal, költségekkel és eljárásokkal. De nem csak az államigazgatás és kapcsolódó részeinek óriási rendszere ( csak Magyarországon majd hétszázezer ember) uralkodik rajtunk. Ott vannak az óriásvállalatok, melyek magasan fejlett bürokráciájukkal még akkor is szipolyoznak, ha szerencsékre nem valami mamutcégnél dolgozunk. Az áram-, a gáz-, a víz-, a telefon-, az internet- és egyéb szolgáltatók a bürokráciának egészen magas, mondhatni embertelen fokára jutottak.

Ez a hatalmas bürokratikus hatalmi rendszer ma már semmit sem ad a társadalomnak. Legalábbis biztosan sokkal többet vesz el, elsősorban a bürokraták szakramentumából, éppen a hatékonyságból. Alkotni, értelmes munkát végezni képes emberek tízezrei ülnek különböző hivatalok folyosóin naphosszat, vagy éppen egész életüket a bürokrácia belső logikájából adódó feladatnak szentelik. Olyan feladatnak, melynek a másik, a köznapi – az egyetlen érvényes – logika szerint semmi értelme sincs.

Magyarországnak csak akkor van esélye, ha képes ettől a gigantikus tehertől akár csak részben is megszabadulni. Erre most a politikai akarat megvan. A kérdés csak az, hogy a kétharmados hatalom képes-e saját bürokratáit átállítani és magát a rendszert felszámolni.