vissza a főoldalra

 2014.04.04. 

Csorja Gergely: Szókratész nem izzad (II. rész)

Késhet-e itt a katasztrófa? – kérdeztük a múlt héten Németh Lászlóval.

A kérdésre a magyarság egyik legnagyobb gondolkodója maga is megengedő választ adott. Ha Ortega y Gasset nagyságú szellemi emberek jelennek meg, akkor talán késhet. 1939-ben nem késett. Mi most, a XXI. század elején ugyanezen dilemma előtt állunk. Késhet-e az öszszeomlás a szellem ilyen mértékű válságában. Amikor nem csak a bürokrácia, az óriásira nőtt szervezetek, az egyes tudományágak részterületeinek egyetlen kérdésébe beleszűkült tudósok, a tananyagot leadó és nem tanító tanárok, nem csak az irodalom, nem csak a politikai közbeszéd, de egy új hatalmi ág, a tömegtájékoztatás, helyesebben tömegszórakoztatás, a média soha nem látott mélységekbe húzza a szellemet.

Ha késhet, annak okai csak a fenti hatalmas terhek ellen ható erők lehetnek. Mik lehetnek ezek? Megjelent egy egészen új, alapvetően a szórakoztatást szolgáló eszköz, az internet, mely meglepő módon a teljes elhülyülés ellenében is hat. Sőt az óriási adattömeg, mely másodpercek alatt – igaz teljesen rendezetlenül – érhető el, olyan új tudásdimenziókat nyithat, mely a végletes szakosodás, részparcellákba szorulás helyett megadja a polihisztorrá válás vagy legalább a szélesebb látómező kialakulásának igényét.

Ezt az igényt a szélhámosok, a különböző, félműveltséggel sem rendelkező guruk, az önkezük által felkent vallási tébolyodottak természetesen kihasználták. A szellemi embernek tetsző gondolatot, a teljesség felé haladás gondolatát keserű epével vonják be ezek a népszerűen tudományoskodó, álkeleti bölcsességet és a transzcendens pöcébe rántását ünnepeltető kóklerek. A szellem embere fintorogva hátrál és undorral vagy csak kiüresedett beletörődéssel kapcsolja be a számítógépet.

Ezzel egy újabb nehézség lép a valódi szellemi törekvések elé. Az egyik oldalon ott állnak a múlt héten Németh Lászlóval megénekelt szakemberek, míg a másik oldalon a szakemberek sokszor valós tudását kétségbe vonó vagy egyenesen tagadó kóklerek. Hova álljon a szellem embere?

Pillanatnyilag visszahúzódik. Átadja a teret a celebeknek és vár. Ma már odáig jutottunk, hogy még csak vitába sem bocsátkozik. Csak legyint.

Mielőtt továbblépünk, az olvasóban felvetődő kétségeket el kell oszlassam. Már hallom is, hogy hirtelen felhorgad az ellenállás, hogy hát dehogynem vitázunk, hát hány kiváló ember küzd, beszél, tájékoztat és érvel a szellemi értékek, az új látásmód, a teljesség szükségessége mellett. Mi az, hogy a szellem embere visszahúzódik?!

Részben igazság van az ellentmondásban. De hogy a tézisben lévő igazságot is elismerhessük, Németh Lászlóval kell tisztázzuk, hogy ki a szellem embere.

Kit nevezek én a szellem emberének? Nem azt, aki nyakig ásta magát az éremtanba s nem mindenkit, aki jó csendéletet tud festeni. Az elismert tudós, az érdemes művész még nem okvetlen a szellem embere, viszont az is az lehet, akinek egyáltalán nem szellemi a foglalkozása. Tulajdonképpen nincsenek is szellemi foglalkozások csak szellemiekkel foglalkozók vannak s ezeket nem képesítés és pálya avatja arra, hanem végzet és szenvedély. Évekig laktam egy tanulatlan iparossal, akit a gondolkozás hevesebb öröme és fájdalma avatott a szellem emberévé, mint azoknak a tanároknak, orvosoknak, íróknak a nagy részét, akikkel azelőtt s azóta találkoztam. Szellem embere az, akiben ott feszeng a szellemiség örök ösztöne: a jelenségeket együtt, egyben látni. A szellem rendező nyugtalanság. A szellem nem tud belétörődni az elészórt tények halmazába, ő az összefüggéseket keresi, nem elég neki a valóság, értelmet követel, nem elég a világ, világkép kell; faltól falig szakadatlan veti a szálakat, ő az a pók, aki minden jelenséget a megértés egyetlen hálójába fonna.

A szellem emberét ép az jellemzi, hogy nem olthatja el magában a teljesség szomját s nem nyomhatja el az egész iránti felelősség érzetét. Szívesen foglalkozik a részletekkel, de az egész felől száll belé s egy még nagyobb egész felé tör rajta át utat. Ahonnan kiindul s ahova visszatér: a teljes kép, melyben a világgal szemben áll. Művei, tanulmányai ágak egy sudáron, mely az ágak közt maga állhatatosan fölfelé nő. Éveket áldoz egy speciális feladatra, de maga nem lehet specialista. Lehet különös képzettsége, de a képzettségénél fontosabb az ő »általános műveltsége«, ahol az általános nem sokfélét, hanem összefüggőt jelent s a műveltség nem hátunkravett terhet, hanem aktív erőfeszítést.

Ebben az értelemben a szellem emberének ügye bizony nem áll jól. Ma az az általános nézet, hogy aki sok mindennel foglalkozik, az semmivel sem foglalkozik. Ma a jóravaló szülő elvárása a jóravaló gyerekkel szemben, hogy legyen biztos állása, hogy válasszon olyan munkaterületet, ahol jól lehet keresni és nem ahol értelmes tevékenységet folytathat.

Ez a szülői aggódás bizony érthető, mert ma nagyobb a megbecsülése egy lényegében csak pecsételni képes közjegyzőnek, mint egy feltalálónak. A feltalálók olyan gyanús emberek, hogy ne mondjam hülyék. Ma többre becsülünk egy közigazgatási alkalmazottat, aki az excell táblázatok szakértője, mint egy kovácsmestert, aki lelket ad tárgyainknak. Ma többre tartjuk az ilyen olyan képzéseken végigbotló, de a végén bizonyítványt szerző ostobát, mint az autodidakta tudóst.

Leonardo da Vinci megfelelő képesítés híján ma csak pénztáros lehetne a Tescoban.

Mégis, van remény. Ha 1931-ben volt, akkor ma is van. Olvassuk tovább Németh Lászlót és egyben térjünk vissza egy pillanatra az írás elejére. Ortega y Gasset nagyságát indokolni kell, jellemzően még ma is. Ezt Németh Lászlónal avatottabban kevesen tehetik meg.

Ortega y Gasset spanyol író, a huszadik század enciklopedistája. Tökéletes író, akinek az íráskészsége bármely prózai műfajban remekelne s ugyanakkor példátlan áttekintésű tudós, akiről túlzás nélkül mondható, hogy minden világnézeti nyilalású tudományágban otthon van, vagy legalább is otthonosan beszélget azokkal az újfajta szakemberekkel, akik a filozófia eszperantójára hajlamosak. Ortegát a feladata tette enciklopedistává. Véleménye szerint egy-egy kor tudományos elméletei, művészi törekvései, valami hipotézisek és irányok előtti hajlandóságban rokonok: fejlődés, gondolat, romanticizmus, szabadverseny, a tizenkilencedik század közös hajlamának különféle kifejezői. Ortega a saját kora alaphajlamát keresi: a nagy metaforát, mely e kor minden úttörőjében ott lappang, az elvet, melyben Einstein elmélete az új irodalmi klasszicizmussal találkozik. Minden tudományágat bejár ezért a »közös«-ért, s ha ez a közös nem is több, mint a korszerű s ő maga voltakép a jelen szellemtörténésze, a terület, amelyet bejár s a könnyűség, amellyel mindenhová bejut: meglepő. Egy ember, aki nem hisz a tudomány sorompóiban s legalább amíg vele vagyunk, mi is kacagunk rajtuk. Ortega szerint a tudományt mesterségesen hizlalták fel. Mázsás háj nyomja a fuldokló zsigereket; itt az idő, hogy soványítókúrára fogjuk – a mindenáron szétkülönülés helyett az összefüggéseket keressük. Aki egy-egy mai diploma gátversenyét végigfutotta, tapasztalatból tudja, hogy a tudomány csak folytonos átcsoportosítás, ismétlés, adatgyömöszölés árán dagadhatott olyan határtalanra, amilyen. Én magam mint kezdő orvos, könyvet akartam írni medikusok számára, melyben mindazt, amit öv éven át tanulni fognak, magam húsz-harminc íven magamból kivágott melegen adom majd elébük, úgy, ahogy a tudomány bennem lerakódott. Ortega a jól olvasók suggallatával rátalál az ilyesféle kompendiumokra. A világnézetileg lényegesre a szaktudás magasán talál rá, s különös örömét leli benne, hogy az óriás terhek könnyűségét nekünk is bebizonyítsa. Új Atlasz, aki a tudomány roppant tömegét nem meggyörnyedt hátán hordja, hanem a pálcája hegyén pörgeti, s noha maga rengeteget dolgozott, mosolyogva biztat: a tanulás játék és nem munka, amit a munkás tudósok eljátszottak, a játékosok majd visszaszerzik. Eleven, nagyszerű ember, akinek a művei elé, ha mottót kellene választanom, azt nyomatnám: Sokrates nem izzad.