|
 2014.04.11.
Magyar értékmentő színház a Felvidéken
A felvidéki magyar sors legjelentősebb mozzanatait állítjuk
reflektorfénybe
Boráros Imre,
a Komáromi Jókai Színház örökös tagja, aki az első
felvidéki színészként és az idén egyetlen külhoni
magyarként kapta meg a Kossuth-díjat március 14-én.
Boráros Imre a felvidéki magyar színház- és előadóművészet,
valamint az egyetemes magyar kultúra határokon átívelő, magas
színvonalú művelése és terjesztése érdekében végzett tevékenysége
elismeréseként kapta meg az elismerést – áll az indoklásban.
Szerkesztőségünk nevében szívből gratulálok a
magas rangú állami kitüntetéshez! Munkásságának eddigi
elismerési: Sylvánia-díj, a komáromi polgármester díja,
Pozsony város díszpolgára, Ezüst plakett – a Szlovák Köztársaság
Érdemrendje, A Magyar Köztársaság Tisztikeresztje, A Világ
Magyarságáért Művészeti Díj, A Magyar Kultúra Lovagja. A
mostani Kossuth-díjat hová helyezi az elismerések tárházába?
–Színészi munkámat valóban több díjjal is
elismerték, és a Kossuth-díj az, ami „megkoronázta” életpályámat.
Úgy érzem, hogy ezt a díjat nem csak én, hanem az egész
felvidéki magyar színjátszás kapta. Sőt a Kossuth-díjat,
gondolatban, azokkal a remek kollégákkal osztottam meg, akik már
az égi társulat tagjai, a „mennybéli társalgóban” beszélgetnek
egymással. Ők mind megérdemeltek volna állami elismerést még
életükben, pályájuk csúcsán. A Kossuth-díj minden alkotó
ember számára ösztönzőleg hat, s rám talán duplán is, mert
erőt kaptam ezáltal a további munkámhoz.
Maga a Kossuth-díj átvétele felelősséggel is jár? Többet
vár a néző egy Kossuth-díjas művésztől?
–Kossuth-díj egyszerre felelősség és inspiráció.
Azt csinálom továbbra is, amit eddig tettem, s ugyanazzal a
hittel és energiával. 50 éve vagyok a pályán, de a magyarságtudattal
a színház, az előadó művészet berkein belül 40 évvel ezelőtt
kezdtem el foglalkozni. A verses előadásokkal, a monodrámákkal
mindig azokat az értékeket közvetítem, melyek a Kárpát-medencében
élő, s főleg a felvidéki magyarok számára lényegesek.
Fontosnak tartom a magyarságunk megmaradását, az anyanyelv ápolását.
Lényeges, hogy legyünk büszkék arra, hogy magyarok vagyunk, és
egyetlen egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóbbak.
A Dózsa-, a Széchenyi-, az Esterházy- ,a
Mindszenty-monodráma megalkotásával, eljátszásával a felvidéki
magyarság körében képes-e megerősíteni az identitástudatot?
–Ebben bízom. Először Esterházy Jánosról, azután
Mindszenty bíborosról, majd Széchenyiről adtam elő monodrámákat.
Az egész előzménye az, hogy előadhattam az erdélyi születésű
Székely János Dózsa című monodrámáját. Ekkor
tudatosult bennem a hazafiság érzése. Ezekkel a monodrámákkal
a híres magyarok, szellemi elődeink életét, mondanivalóját
ültettem át a színpadra. Mindezek a darabok erősítik az
emberekben, a becsületben a helytállásba vetett hitet.
Viszont ezek az értékek egyre jobban devalválódtak.
–Tudom, hogy sokan megmosolyogják azokat, akik
hazafiasságról beszélnek, de mégsem szabad lemondanunk arról,
hogy a valós értékeket mindenki a maga tudása szerint közvetítse,
felmutassa. A legutóbbi szlovákiai elnökválasztással
kapcsolatosan írják a lapok, hogy a felvidéki magyarság egyre
jobban visszavonul a politikától, és nem hajlandó élni választói
jogaival. Ha mindenki föladja a magyarságba vetett hitét, akkor
mi lesz velünk? Sokan azt fontolgatják, hogy Nyugaton próbálnak
szerencsét. Engem is hívtak számtalanszor külföldre, de úgy
éreztem, nekem itt a helyem. Sőt egyre jobban erősödik bennem
az az érzés, hogy föl kell mutatnunk őseink példáját, és
ezzel erősítsük a magyarságtudatunkat. Régen dédelgetett
tervemet váltottam valóra, amikor tavaly sikerült megalapítanom
saját színházamat, ahol elsősorban felvidéki magyar alkotók
művei kerülnek bemutatásra. Az első, itt bemutatott előadás
Mács József két művéből, a Szélfúvás és a Bolondok
hajóján címűekből készített monodráma volt. A következő
darab Csáky Pál Hit és hűség című, közel száz évet
felölelő kötetére épül. Ennek bemutatójára idén áprilisban
Pozsonyban kerül sor. Csáky Pál darabja rólunk, felvidéki
magyarokról szól. Benne foglaltatik a Monarchia, a kitelepítések
ideje, a bársonyos forradalom kérdése. Azokról az időkről is
szól, mikor lehet, hogy rosszul választottunk, rosszul döntöttünk,
de ezeket a hibákat be kell ismerni, és a jövőben oda kell
figyelni arra, hangsúlyozni kell azt, hogy mi a Felvidéken
otthon vagyunk. Bemutatjuk azt, hogy mi diktatúrában éltünk,
és azt éreztük, mindenről le kell mondanunk, de egy valamiről,
az álmainkról, a céljainkról mégsem mondhatunk le. El kell érnünk,
hogy Szlovákiában jó legyen magyarként élni. Ezt a darabot úgy
állítjuk színpadra, hogy az egyes jelenetek között korabeli
felvételeket vetítünk ki a vászonra. Az előadás végét a
Kormorán egyik gyönyörű dalával zárjuk, s közben a vásznon
a Feszty-körképet láthatja a néző.
Van-e igény az ilyen művekre, mikor nagyon sokan a zenés,
könnyed darabokat kedvelik?
–Azt megértem, hogy a mindennapok problémái miatt többen
a színházaktól a szórakoztató funkciót várják el. Azt,
hogy 2-3 órára kikapcsolódjanak. Az 1990-es években nagyon
sokan próbáltak olyan verses műsorokkal a közönség elé állni,
amelyek a hazafiasságot erősítik. De aztán feladták. Bizonyára
nekem is egy vidám jellegű monológgal, vagy kabarétréfákkal
sokkal nagyobb sikerem lenne. De én a színészetet hivatásnak,
küldetésnek fogom föl. Az előbb említett darab is
kamarajellegű, és gondolom nem 500 ember ül majd a nézőtéren,
hanem csak 200. Nekem ez akkor is megéri, és a monodrámáim utáni
visszajelzések is azt mutatják, hogy érdemes ezt a munkát, ezt
a missziót végeznem.
Ezek a monodrámák Felvidéken, Nyugaton, vagy
Magyarországon aratnak nagyobb sikert?
–Mindenütt! Magyarországon jártam a monodrámáimmal
a Hajdúságban, Budapesten, Győr környékén, de sok nyugati
országban is. S mindenütt megtaláltam azt a közönséget, akit
az adott monodráma megérint és érdekel. 2013-ban Münchenben,
egy gyönyörű, hatalmas templomban adtam elő az ottani magyar
nyelvű szentmise után a Mindszenty bíborosról szóló monodrámát,
ami hatalmas sikert aratott. Gróf Esterházy János életét
pedig Brüsszelben a Magyar Házban adtam elő. A közönség
soraiban ott ültek a magyar EP-képviselők, és az ott élő
magyarok. A Csáky-darabbal is járjuk majd a világot; ha jól
tudom, májusban adjuk elő Budapesten, ahogy a Mács József által
írt monodrámát is. Ez utóbbi darab napi témákról is szól,
így a kettős állampolgárság kérdéséről. Abszurdum, hogy
ha mi, felvidéki magyarok fölvesszük a magyar állampolgárságot,
abban a pillanatban szülőföldünkön hontalanná válunk.
Mennyire volt nehéz annak idején Csehszlovákiájában
felvidéki magyar színészként játszani?
–Nem volt könnyű. Én a ’70-es évek elején indítottam
el önálló műsoraimat. Akkor került a kezembe egy újságcikk,
ami beszámolt arról, hogy Esterházy János meghalt a börtönben.
Tudjuk, a mai napig sem ildomos Szlovákiában a mártír
politikusról beszélni. A ’70-es évek végén viszont az egyik
összeállításomba belecsempésztem az ő egyik beszédét.
Mondani sem kell, elég sok kritika ért emiatt. Márai Sándorról
és a kitelepítésről is beszéltem, s akkor mindkettő kényes
téma volt. Nemrég kiváló lelkész ismerősömmel beszélgettem,
aki azt mondta: „neked az a földön a szolgálatod, hogy erősítsd
a magyarokban az önmagukba vetett hitet.” Lehetséges, de az
bizonyos, hogy nem befejezem be ezt a küldetésemet.
Ahogy már említette, tavaly ősszel jött létre a Boráros
Imre Színház. Milyen keretek közt működik ez a teátrum?
–Államilag bejegyezett színházi polgári társulásról
van szó, viszont nincs állandó játszóhelyünk. A próbákhoz
viszont a CSEMADOK komáromi szervezete biztosítja a helyiséget,
amit nagyon köszönünk nekik, és vezetőjüknek Stubendek László
úrnak. A helyi magyar gimnáziumtól is kapunk termet a próbákhoz.
A műsorpolitikánkat az jellemzi, hogy mindenekelőtt a felvidéki
magyar sors legjelentősebb mozzanatait, múltbeli vagy éppen mai
vonatkozásait állítsuk reflektorfénybe. A színház első
darabját a pozsonyi magyar nagykövetség pinceszínházában
adtuk el, és a Csáky-darabnak is ott lesz a premierje. Köszönöm
a magyar szervezetek támogatását, és hálás vagyok azoknak,
akik bíznak bennem, s akik továbbítják szűkebb pátriájukba
azt, amit a színpadról adok át számukra. Úgy érzem, hogy a földi
támogatóim és az égi angyalok mindig mellettem álltak és továbbra
is segítik munkámat.
A közelmúltban töltötte be a 70. életévét, s még
mindig a színpadon látjuk. Mi adja az energiát mindehhez?
–A színpad adja az energiát. Ha nem játszhatnék,
az jelentené számomra a lelki mélypontot. Hatalmas erőt ad,
amikor úgy érzem, s ezt színészkörökben szokás mondani,
mikor egy-egy előadáson „elszáll az angyal felettünk”. Ha
egy beszélgetés, vagy interjú során szavalok, az nem azért
van, hogy felvágjak a műveltségemmel, hanem mert úgy érzem, a
költő két-három mondatával tömörebben, kifejezőbben tudom
közölni a témával kapcsolatos mondanivalómat. Ezért engedjék
meg, hogy ezt a beszélgetést is egy költeménnyel zárjam; mégpedig
Gágyor József: Mi lesz velünk, magyarokkal című versének
utolsó szakaszával: Az út porában őseink teste/Magyar
testvér és sok szlovák rokon/Hamvai közt nem húzódik
mezsgye/Egyenlők ők az ősi birtokon/Legyünk egyenlők mi is,
kik élünk/Közös szent céllal és jogokkal/Épp ezért erre választ
kérünk/ Velünk mi lesz, magyarokkal?!.
|
