|
 2014.04.18.
Lech Walesa bőrébe
bújni
Beszélgetés Robert Wieckiewicz lengyel színésszel
Robert
Wieckiewicz 1967-ben született, Varsóban él. Középiskolai
tanulmányait egy építőipari technikumban végezte, majd a
wroclawi színművészeti főiskola hallgatója lett. Pályáját
1991-ben kezdte, színházi munkája mellett mindmáig negyvenhét
lengyel játékfilmben szerepelt. 2007-ben a Gdyniai Filmfesztiválon
elnyerte a legjobb színészi teljesítményért járó díjat. Szülővárosa,
Nowa Ruda díszpolgári címet adományozott neki. Nős, egy fiú
édesapja.
Az Oscar-díjas lengyel rendező, Andrzej Wajda legújabb,
Walesa. A remény embere című filmjének főszerepét Ön alakítja.
Csaknem félszáz filmben szerepelt már, sok szép feladatot
kapott – mégis feltételezem, hogy Lech Walesát eljátszani különösen
emlékezetes…
– Igen, valóban rendkívül megtisztelő, hogy a vásznon
én jeleníthetem meg a lengyel közélet egyik legkiemelkedőbb,
legendás személyiségét. Egy olyan ember bőrébe bújtam,
akire annak idején kisgyerekként felnéztem, aki sorsfordító
dolgokat vitt végbe. Ez a film azért is fontos, mert ez az
esztendő Lengyelországban hivatalosan a szabadság éve, annak
emlékére, hogy éppen negyed évszázaddal ezelőtt zajlott le a
rendszerváltás, az ellenzéki kerekasztal tárgyalássorozata.
Hogyan készült erre a szerepre?
– Lech Walesa megítélése Lengyelországban ellentmondásos:
egyesek szerint nemzeti hős, mások szerint viszont kártékony
figura, egy volt ügynök. Én nem osztom ezt az utóbbi vélekedést.
A felkészülés legnagyobb nehézsége az volt, hogy Walesa magánéletéről
keveset lehet tudni. A filmben szereplő köztéri jelenetek természetesen
minden lengyel számára ismertek: II. János Pál pápa első látogatása
Lengyelországban, a varsói pápai misén mondott szavai, a
Szolidaritás-mozgalom gyűlése a gdanski Lenin Hajógyár udvarán,
a munkások a vállukra emelik Walesát. Az ezeket megörökítő
fényképek és filmfelvételek minden lengyel tudatában mélyen
rögzültek. Ám szinte semmit sem lehet tudni Walesa magánéletéről:
milyen volt otthon, családja körében, a hétköznapokon? Hogyan
viselkedett családapaként, hogyan beszélgetett Danutával, a
feleségével? Ezekről a pillanatokról nem készültek filmfelvételek,
se fényképek. Emiatt Wajda filmjének családi jelenetei sok
fejtörést okoztak nekem és partnernőmnek, a Danuta Walesát
alakító Agnieszka Grochowskának: ki kellett találnunk a
hanghordozást, a gesztusokat. Ez azonban nem baj: szeretek
elgondolkodni arról az emberről, akit játszom. Örömet okoz
találgatnom, vajon mit tett vagy mondott volna ebben-abban a
helyzetben. S ha ezt már kitaláltam, máris eltávolodtam kissé
önmagamtól, és mintegy kívülről szemlélhetem a saját életem,
viselkedésem.
Szavaiból azt veszem ki, hogy a film készítésekor a
lehető legnagyobb történelmi hűségre törekedtek.
– Így van, a készítők mindennek nagy gondossággal utánanéztek.
Például az egyik köztéri jelenetben, amikor pulóverben szónokolok,
Walesa legendássá vált pulóverét viselem. Kimondottan ehhez a
jelenethez kikölcsönöztük a Szolidaritás-mozgalom múzeumából.
A jelenet forgatásakor végig ott állt a közelemben egy biztonsági
őr, és le nem vette rólam a szemét. Úgy kellett vigyáznom a
pulóverre, mint a hímes tojásra, mert szigorúan védett műtárgy:
több tízezer dollárra biztosították. Hozzáteszem: ez a pulóver
kicsi volt rám, és csak úgy viselhettem, hogy semmit sem vettem
alá, még trikót sem. Ezzel viszont az volt a baj, hogy
kellemetlen érintésű, dörzsölő anyagból készült, és a
teljes felsőtestem szörnyen viszketett.
A film csaknem húsz év eseményeit dolgozza fel…
– Igen, és a forgatás során többször is meg kellett híznom,
majd le kellett fogynom a szerep kedvéért. Az egyik fogyásnál
alig egy hét állt rendelkezésemre, hogy megszabaduljak tíz kilótól.
Ez sikerült, de nagyon veszélyes volt az egészségemre. Az
orvosomat nem mertem beavatni, mert egészen biztosan megtiltotta
volna.
Mennyire viseli meg egy-egy szerep, mennyi időre van szüksége
a regenerálódáshoz?
– Azt vettem észre, hogy egyre tudatosabban figyelek a
szerepekből kilépésre. Ez egyfajta megtisztulási folyamat.
Feltétlenül szükség van rá, egy-egy munka végeztével muszáj
leraknom az adott karaktert, gondolatvilágot, mert ha tovább
hurcolnám magammal, akkor szétrepedne a fejem. Hála Istennek,
sok felkérést kapok, nem unatkozom. A Walesa-film 2013-ban készült
el, és azóta már két újabb mozifilmben szerepeltem. Egy vígjátékban
magát Adolf Hitlert alakítottam, majd a lengyel kortárs próza
egyik legsikeresebb művének, Jerzy Pilch Szilárd őrangyal
alatt című regényének adaptációjában játszottam. Olyan a
lelki alkatom, hogy mindig teljes erőbedobással dolgozom: ha már
munka, akkor legyen munka! Amikor viszont éppen nem kell
dolgoznom, olyankor semmit sem csinálok, teljesen kikapcsolódom.
Milyen élmény volt Andrzej Wajdával dolgozni?
– Mindig nagyon kedveltem azokat a rendezőket, akik nem
beszélnek túl sokat. Természetesen mindannyiuknak más-más módszereik
vannak, más az egyéniségük. Ám amikor megszólalnak, mindig
pontos és lényeges utasításokat adnak, a kellő szempontokra hívják
fel a figyelmem. Mindamellett előfordul, hogy egy színész
nagyszerűen megold egy epizódszerepet, de kudarcot vall a főszerepben.
Ezért is szükséges egy éles szemű rendező, aki felismeri a
színészben rejlő lehetőséget, megbízik benne és kockáztat.
Andrzej Wajda is ilyen rendező, rengeteget tanultam tőle, elég
volt figyelmesen hallgatnom. Amúgy Wajda nagyon átgondoltan készült
erre a filmre: már négy évvel ezelőtt kijelentette egy
nyilatkozatában, hogy szívügye ez a téma. Szeretett volna határozottan
kiállni Lech Walesa mellett.
Remélem, nem veszi rossz néven, hogy szóba hozom: orra
felső részén van egy nem túlságosan réginek tűnő seb…
– Ezt a sérülést a Walesa-film forgatásán szedtem össze.
A film elején van egy jelenet, amelyben az 1970-es évek utcai tüntetéseit
elevenítjük fel. Az egyik rendőrt játszó kollégám véletlenül
túl közel nyomta az arcomhoz a plexipajzsát, és az élével elég
mély sebet ejtett rajtam. Több öltéssel kellett összevarrni.
A színész munkája már csak ilyen: az évek során jó néhány
heget összeszedtem, néha történnek balesetek. A Walesa-film
forgatásakor több balesetveszélyes jelenet is akadt. Például
a történet közepén futás után, lendületből átmászom a
hajógyár falán, és leugrom a túloldalára. Ezt a néhány másodperces
jelenetet kilenc órán keresztül forgattuk, nagyon megküzdöttünk
vele. Nem alkalmaztunk kaszkadőrt, én magam másztam újra és
újra – a sokadik nekirugaszkodásnál a fáradtság miatt könnyen
történhetett volna valami baj. De szerencsére ez nem következett
be.
Március 19-én tartották Budapesten, az Uránia Nemzeti
Filmszínházban a film hivatalos magyarországi bemutatóját,
amelyen Ön is jelen volt. Fontos a közönség véleménye?
– A legőszintébben mondom: nagyon sok moziban
megfordultam már különböző fesztiválokon és bemutatókon,
de olyan gyönyörű mozit, mint az Uránia, még sehol nem láttam.
Csodaszép!
Igen, amikor csak tehetem, elmegyek a díszbemutatókra, és szívesen
válaszolok a nézők kérdéseire. Érdekel az emberek véleménye,
sokat tanulhatok ezekből a visszajelzésekből. Szeretem a
provokatív, nem szokványos kérdéseket. Lengyelországban már
több mint egymillió ember váltott jegyet erre a filmre, és
nagyon örülök az érdeklődésnek.
Ha már a visszajelzéseknél tartunk, megkerülhetetlen
kérdés, hogy vajon mit szólt az alakításához az érintett,
Lech Walesa…
– A forgatás előtt és során egyszer sem konzultáltam
vele – első találkozásunk Velencében történt, a film
hivatalos világpremierjén. A vetítés után lehetőségem nyílt
bemutatkozni neki, és néhány percig beszélgettünk. Ám hogy
pontosan mit mondott nekem, arról semmit sem nyilatkozhatom: ez
ugyanis a kettőnk bizalmas ügye, nem a nyilvánosságra
tartozik. Hiába is próbálnak erről faggatni, semmit sem tudnak
kiszedni belőlem. Na jó, annyit mégis elárulhatok, hogy a vetítést
követően Walesa a hozzátartozóinak nehezményezte: ő a valóságban
egyáltalán nem olyan, mint amilyennek a film ábrázolja. Különösen
az fájt neki, hogy bizonyos jelenetekben nagyképűnek tűnik. Ám
felesége és fia később a sajtónak kijelentették: a film nem
torzít, teljesen hiteles képet rajzol Lech Walesáról. Ez
megnyugtató számomra.
Zsille Gábor
|
