vissza a főoldalra

 2014.04.18. 

Misszióm az énektanítás

Arra törekszem, hogy átadjam a magyarországi fiataloknak a tudásom

Hamari Júlia magyar énekművész, operaénekesnő 1957-ben kezdett énekelni tanulni; tanárai Martin Fatime, Maleczky Oszkár és dr. Sipos Jenő voltak. 1961-1966 között a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola hallgatója volt. 1965-ben első helyezést ért el a Budapesti Nemzetközi Énekversenyen. 1966-1967 között Stuttgartban tanult. 1967-től a düsseldorfi Rajnai Német Opera tagja volt, rendszeresen fellépett a Salzburgi Ünnepi Játékokon, a Holland Fesztiválon, a milánói Teatro alla Scala-ban, a New York-i Metropolitan Operában, a londoni Royal Opera House-ban. Olyan híres karmesterekkel dolgozott együtt, mint Herbert von Karajan, Claudio Abbado, Sergiu Celibidache ,Rafael Kubelik, Georg Solti, Karl Böhm és Pierre Boulez. 1989-től a stuttgarti Állami Zeneművészeti Főiskola professzora. 1992-1994 között az ART 21 Alapítvány elnöke.

Főbb szerepei: Rosina (Rossini: A sevillai borbély); Isaballa (Rossini: Olasz nő Algírban); Judit (Bartók: A kékszakállú herceg vára); címszerep (Gluck: Orfeusz); Sesto (Mozart: Titus kegyelme); Dorabella, Despina (Mozart: Cosi fan tutte); Dido (Purcell: Dido és Aeneas); Malcolm (Rossini: A tó asszonya); címszerep (Bizet: Carmen); Octavian (R. Strauss: A rózsalovag); Maddalena (Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok); Adrino (Wagner: Rienzi); Olga (Csajkovszkij: Anyegin); Angelina (Rossini: Hamupipőke); Sinaide (Rossini: Mózes); Cherubino (Mozart: Figaro házassága). 1992-ben Rómeó szerepét énekelte el koncertszerű változatban Bellini: Capulettek és Montaguek operájában.

Teljes operafelvételei: Cimarosa: Titkos házasság – Fidalma; Ifj. J. Strauss: A cigánybáró –Czipra; Bellini: A skóciai puritánok – Enrichetta; Liszt: Don Sanche – Elzire; Verdi: Ernani – Giovanna.

Oratóriumok: Händel: Kilenc német ária, Mahler: VIII. szimfónia, Mozart: Requiem, Bach-kantáták, Bach: Máté-passió, Bach: János-passió, Beethoven: C-dúr mise, Beethoven: IX. szimfónia, Pergolisi: Stabat mater.

Filmjei: Carmen (1967), Anyegin (1972, 1988), La pietra del paragone (1982), Áldozathozatal (1986), Johann Strauss: A denevér (1988).

Számtalan mesterkurzust tartott, és tart Magyarországon és külföldön egyaránt.

Díjak, elismerések: Kodály Zoltán-díj (1987), A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (2002), Örökös tag a Halhatatlanok Társulatában (2003)A Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal (2013).

 Művésznő kilencvenes évek közepén elbúcsúzott az operaszínpadtól, s azóta tanít, mesterkurzusokat tart. Milyen metódus jellemzi a tanítását?

 –Énekesi pályám alatt, többször nekem szegezték a kérdést, hogy milyen hangtechnikai megoldásokkal valósítom meg az adott szerepet. Amikor elkezdtem tanítani, azt vizsgáltam meg, hogy miként is valósítom meg azokat az éneklésbeli metódusokat, melyek ösztönösek voltak egy életen át. Követtem első tanárnőmnek, Martin Fatiménak, és zeneakadémiai tanáromnak, Sipos Jenőnek, utasításait. Azt is meg kell említeni, hogy a világjárásom alatt, a sok külföldi szereplés közben megtanultak, mind –mind befolyásolták azt, hogy ma milyen módon tanítsak. Tehát önvizsgáztatásról lehet beszélni – mert sokan megkérdezték tőlem azt, hogy miként is oktatok. Én asztmás gyerek voltam, s az orvosok, amikor megvizsgáltak, nem ajánlották az éneklést szüleimnek, de mégis első tanárom kidolgozott egy olyan módszert, ami által elindított az énekesi pályán. Sajnos Fatime elég korán, 18 éves koromban meghalt. S azután kerültem a Zeneakadémiára. Ezt a bevezetőt azért tartottam szükségesnek elmondani, mert ki kell hangsúlyoznom, hogy teljes mértékben hű maradtam azokhoz a módszerekhez, amivel első tanárnőm oktatott. Sipos Jenő professzor úrnak azért vagyok hálás, mert nem „terelt külön útra”, hanem azt a módszert folytatta, ahogy Fatime oktatott. Sajnos azt veszem észre, hogy ma nagyon kevesen beszélnek róla, holott ő nagyon sokat dolgozott a magyar zeneművészet felvirágoztatása érdekében, és igen sok növendékéből világhírű énekes lett. Az egész énekiskolám, módszereim Fatime oktatása alapján lett kidolgozva, és én a mai napig úgy tartom, sőt hiszek benne, hogy a mennyekből figyeli pályafutásomat, és szellem bennem él. Ha most dolgozom a fiatal művészekkel, a fülemben, belső hallásom segítségével hallom, hogy mi az, ami rossz. Ezt nem rosszindulatból teszem, hanem segítőkészségből. Amennyiben valaki mesterkurzusomra jelentkezik, és előénekel nekem, akkor az a lényeg, hogy meghalljam a hibákat. Ha a legfőbb hibát mondom el a növendékemnek, akkor egyszerre az összes hibája napvilágra kerül. Ez nem is módszer, hanem egy olyan adottság, ami a belső hallásomon alapszik. Ezzel nem dicsekszem, nem vágok föl, de mindez szükséges számomra a tanításhoz. Éppen ezért arra törekszem, számomra a legfontosabb, hogy a fiataloknál kifejlesszem a belső hallást.

 Vannak olyan énekművészek, akik saját formájukra akarják alakítani a növendékeiket. Ez káros, vagy jó módszer?

 –Ez attól függ, hogy a tanár megtalálja –e azt a növendéket, aki az ő metódusát tudja követni. Esetünkben a tanár és a növendék közti szoros kapcsolatról van szó. Több kérdés vetődik föl. Megértik-e egymást? Tudnak-e együttműködni? Meg kell figyelni, hogy mikor a tanár a saját módszerét tanítja, arra miként reagál a fiatal művész, művészpalánta. Ha nem illünk össze, akkor a legjobb, ha békésen elválunk. Tudom, hogy ezért többen megorroltak rám, de mi értelme van annak, ha a tanár és a növendék is egyformán szenved az órák alatt? Azt talán sokan tudják lapjuk olvasói közül is, hogy minden művészeti ágban, így az éneklésben is fellelhető az önzés. Ezért, aki énekművésznek készül, olyan mestert válasszon, akivel együtt tud működni. Olyan iskolát kell választani, ami az ifjú énekesnek megfelelő. Akkor is, ha az iskola nehéz. Akkor is, ha sok gyakorlást követelnek meg tőle. Akkor is, ha az elején több hibára derül fény, de mégis a növendék és a tanár is érzi, hogy képesek a hiányosságokat, a problémákat orvosolni. Ez az orvoslás nem egyik napról a másikra történik, ezért nem szabad türelmetlennek lennünk. Azzal nem értek egyet, mikor egy énektanár saját sablonja szerint tanít, s nem veszi figyelme azt, hogy a növendékei eltérő képességekkel rendelkeznek, és minden énekes minden nap mást teljesít.

 Bizonyára az énektanárnak nagyon jó pedagógusnak kell lennie, és az is lényeges, hogy a növendéke lelki világát is megértse. Hiszen a hátköznapok megpróbáltatásai kihathatnak az éneklésre.

 –Ebben tökéletesen igaza van, mert nagyok sok minden befolyással bír a művész életében. Látom például, mikor növendékem kisírt szemmel jön az órámra. Erről nem szeretne beszélni, el akarja titkolni, de nekem meg van arra a módszerem, hogy ilyenkor a művészpalánta újra kisírja magát. Azt mondom : „énekeld bele érzelmeiteket az adott dalba, vagy áriába.” Hiszen azt a zene elviseli. Gondoljunk csak arra, hogy a zeneszerzők is beleírták saját érzéseiket műveikbe. Erre egy közismert példa: Puccini szinte beleszeretett a saját Liújába, Mimijébe, Pillangókisasszonyába. Éppen ezért nem csak technikát oktatok, hanem az érzelmeket is beletanítom az adott művekbe. Tudom, hogy ez nem könnyű, mert a növendék úgy hiszi elég, ha nagyon technikásan énekel, de mégis föl kell szabadítani az érzéseit.

 Nagyon sok a középszerű énekes, és egyre kevesebb a kiváló tehetség

 Művésznő említette az önzés fogalmát. Mit gondol, aki ma nem kilincselős, rámenős az énekesi pályán, annak sokkal nehezebb érvényesülnie?

 –Sokkal nehezebb ma érvényesülnie egy énekművésznek, operaénekesnek, mert nincsenek határok, s a nagy tehetségek is járják a világot. Ma már nem lehet azt megtenni, hogy az énekes egy helyben ül, s azt várja, hogy majd valaki felfigyel rá. Ezért aztán egyre többen mennek külföldi meghallgatásokra, versenyekre. De! A pénznek egyre nagyobb a hatalma, és többen nem tudják megfizetni a külföldi tanulmányokat, a versenyeket. Éppen a pénz miatt nagyon sok középszer kerül reflektorfénybe, és egyre kevesebb az a kiváló tehetség, aki előtt fejet hajthatunk. Viszont az is nélkülözhetetlen, hogy az énekes ne csupán a külsőségekkel törődjön, hanem saját magával is, és fejlessze a tudását. Amikor a pályára léptem a léleknek nagyobb szerepe volt mi ma, a karmesterek kiválóak voltak, és a menedzserek is nagyon okosan dolgoztak, s nem csak a pénzkereseti lehetőséget látták az énekesben.

 Tehát sok kivételes tehetség kallódik el korunkban?

 –Igen, de nem csak a pénz miatt. Korunkban már a legtöbb énekestől elvárják, hogy 20-as évei elején tökéletes legyen. Holott még nem biztos, hogy abban az életkorban eléggé fejlett az énekléshez a test és a hang. Tapasztalatom szerint 30-35 évesen következik be az igazi érés az énekeseknél. Azok, aki a 30-as éveikben fejlődnek ki énekesként, és addig is szorgalmasan tanulnak, nagy valószínűséggel megállják a pályán a helyüket. S hogy lássák, nem beszélek a levegőbe; Birgit Nilsson svéd operaénekesnő, világsztár karrierje 40 éves korában kezdődött el. Hála Istennek erről sokat tudtam vele beszélgetni, és megtisztelt vele, hogy megajándékozott a bizalmával. Ma azt tapasztalom, hogy az „idősebb”, 35 év fölötti énekesek rettentő pánikba esnek. Holott ma is ebben az életkorban egyre többen kezdenek „kivirulni”, és megtalálják igazi énjüket. S közben mit látunk? Hogy egy meghallgatás, vagy verseny úgy zajlik, hogy kiválasztanak egy énekest, s a többit „dobják”, nem foglalkoznak velük. Alig akad olyan zsűritag, énekmester, aki azt mondaná annak, akit nem választottak ki „győztesnek”: „érzékelem a hibáidat, de látok benned fantáziát, tehetséget, ha akarod, foglalkozom veled.” Azt pedig nem kell szégyellni, ha valaki hibázik. S ahhoz kell a tanár, hogy a növendéket rávezesse arra, miként fedezze föl a saját hibáit, s azokat hogyan győzze le. Akinek ez sikerül, minden bizonnyal karriert csinál.

 Mit tapasztal: korunk énekeseit művészként kezelik az impresszáriók, vagy csak az üzleti siker eszközét látják bennük?

 –Sajnos nagyon közepesek az impresszáriók. Ezért az énekesnek kell annyira tehetségesnek lenni, hogy az impresszárió, csúnyát mondok, de igazat, megvegye az énekest. Viszont az impresszáriók olyan remek énekeseket is a partvonal mögé szorítanak, akik számukra nem szimpatikusak. Amikor én kezdtem a pályámat, akkor a fiatal tehetséges énekeseket szinte „aranytálcán” hordozták. Most a kezdő énekesnek kell mindent megtanulniuk, az önmenedzselést is. Növendékeim sokszor megkérnek arra, hogy szerezzek számukra egy jó impresszáriót. Erre azt felelem nekik: „mögöttetek állok, de a jó énekes az egyéniségével, és tudásával a saját «impresszáriója», és éppen ezért a főfoglalkozású impresszáriók harcolni kezdenek érte.” Ha csak ezt nem maguk a dirigensek és a rendezők teszik. Ráadásul ma már az énekes külleme, kinézete is számít, s nem csak az énekbeli tudása.

 Nem jelent –e gondot, hogy hatalmas túlkínálat van az opera „piacán”? Főleg lírai szopránokból lehet „Dunát rekeszteni”.

 –Túlkínálat mindig volt az opera „piacán”. Volt olyan időszak, amikor a karcsú mezzók iránt volt kereslet. Most a lírai –koloratúr szoprán – Adinák, Norinák, Oscárok, Éj királynők – a „divat”, mert akik ebben a fachba tartoznak, azok előtt szélesebb a repertoárkészlet. Én viszont ellene vagyok ennek a trendnek, s azt mondom: előbb a hangot kell kifejleszteni, szép áriákat kell énekelni, és tessék előénekelni, s akkor elválik, hogy milyen szerepkört kínálnak fel számukra. Amikor elvállalok egy tanítványt, már az első alkalomkor elmondom neki: „szigorú vagyok, mindent megteszek azért, hogy jó énekes legyél, de utána azt szeretném, ha az érvényesülésed a pályán már magad oldanád meg.”

 Mi a jó, ha a fiatal magyar énekesek nagy külföldi operákhoz szerződnek, azért, hogy többet keressenek, mint idehaza, vagy hogyha „csupán” vendégként lépnek föl ezeken az impozáns helyeken?

 –Ez attól függ, hogy hová, milyen módon viszik a fiatal énekeseket, és a hangi adottságukhoz megfelelő szerepet kapnak-e, vagy elrontják őket. Az sem mindegy, hogy a nagy szerepeket hogy bírja a hangjuk, van-e ahhoz megfelelő technikájuk, és mentálisan győzik-e a versenyt. Tudom, hogy a magyar énekeseknek az a vágyuk, hogy már fiatalon külföldön lépjenek föl. Nem biztos, hogy megértek arra, hogy kijöjjenek. És mikor kikerülnek különböző összeköttetések miatt, akkor, ha szerencséjük van, néhány év múlva énekelhetnek csak főszerepeket. Másokat pedig –mivel Magyarország igen kicsiny ország, és óriási a konkurencia, ezért háttérbe kerültek – egyszer csak véletlen folytán, egy próbán felfedeznek.

 Minél őrültebb egy rendezés, azt annál inkább fogadják el a kritikusok

 Többen nyilatkozták azt, hogy régebben karmester-uralom volt, s most pedig a rendezők diktálnak az operaszínpadokon, és olyanokat kérnek az énekesektől, hogy például a Don Giovanni-szerenád közben másszanak föl a falra. Valóban beszélhetünk ilyen „uralom-átvételről”?

 –A modern rendezéseket Németországból vették át, s bizony volt olyan énekesnő, aki tönkrement abba, hogy rohangálnia kellett az Éj királynő áriája közben. Régebben a Wagner-darabok nagyon statikusak voltak, míg a Rossini-éneklésnek megvolt a maga koreográfiája. De akkor még SZÍNHÁZ volt, ma meg sokszor – elnézést a durva kifejezéséért, de ha megszólítanak, kénytelen vagyok elmondani azt, amit érzek, és sosem palástolom véleményemet – az emberi agy őröltségét ültetik át a színpadra – igaz vannak üdítő kivételek. Minél szélsőségesebb, őrültebb egy rendezés, azt annál inkább fogadják el a magukat kritikusnak kikiáltó emberek, de nem a közönség. Ha színházba, operába szeretne menni valaki, akkor ki akar kapcsolódni, szépet akar látni. A modern is lehet szép: annak idején Oláh Gusztáv fantasztikus koncepció mentén állított színpadra darabokat, és Jean-Pierre Ponnelle pedig megteremtette az igazi SZÍNHÁZAT, úgy, hogy nem rendezett a zene ellen, ő tervezte a díszletet és a jelmezeket is. A karmester pedig bent ült a próbákon, és a rendezővel együtt teremtették meg az előadást. Előző kérdésében felvetette azt, hogy külföldre szeretnének menni a fiatalok. Sajnos éppen a szomszédos Bécsben az a trend, hogy legtöbbször nem tartanak zenei próbákat, és az énekes az előadás közben látja először a karmestert. Ezért Bécsben ideje korán mennek tönkre a fiatal énekesek. Nem vagyok konzervatív szemléletű az opera világában, de azt látom, hogy ami most történik a nagyvilág operaszínpadain, az elkeserítő. Magában az életben is káosz van, és ha ezt a színpadra viszik, annak az eredménye kaotikus lesz.

 Térjünk vissza néhány évtizedet az időkben, no de nem annyira, mint amikor a Sevillai borbélyban a „nagy Caffariello dalolta ezt a dalt, hogy La ra la la la”, hanem gyerekkorára. Eleinte zongorázni tanult. Mikor gondolt arra, hogy az instrumentumot felcseréli az éneklésre?

 –Már ötéves koromban kezdtem el zongorázni, és Edwin Fischer iskoláján nevelkedtem, tehát Fischer Annie egyik partnere tanított engem. Így már gyermekkoromban Bach-fúgákat, prelúdiumokat játszottam. S milyen érdekes, hogy nevem főleg Bachoz fűződik. 70 éves születésnapomon azt írta az egyik zenei lap, hogy „Hamari Júlia Bach földi helytartója”. Mondanom sem kell, mennyire örültem ennek a dicséretnek. Soha nem akartam zongorista lenni, ám édesanyámék, mivel asztmás voltam, nem szerették volna, hogy énekes legyek. Több orvos is eltanácsolt az énekléstől – ahhoz képest szép karriert futottam be. Akkor olyan politikai időket éltünk, hogy hiába értem el jó eredményt a konzervatóriumi felvételin, mégis mást vettek föl. Zongoratanárnőm, Máthé Klári néni vette először észre, hogy engem főleg az éneklés érdekel. Amikor 14 éves voltam, kijelentettem, hogy szeretnék előénekelni. Szüleim ezen jót kacagtak, de Losonczy György neves operaénekes és felesége, Rigó Magda operaénekesnő megszervezte számomra az előéneklést. Odarendeltek erre az alaklomra 25 zongoratanárt, és a szerencsém az volt, hogy Martin Fatime zongoraművész is volt, és őt is meghívták. S mikor megjelentem a 25 tagú vendégsereg előtt, Fatime felállt, s megkérdezte, mit szeretnék énekelni. Elénekeltem az O sole miót, ami Gyuri bácsinak annyira nem tetszett, Fatime viszont azt mondta: érdemes énektanulmányokat folytatnom. Anyukám nagy nehezen meggyőzte Fatimét – aki nem szeretett kezdőkkel bajlódni –, hogy vállalja el a tanításomat. Végül is megállapodtak abban, hogy a művésznő egy hónapig tanít. S ebből az egy hónapból három év lett. Fatime halála után úgy gondoltam, hogy megpróbálkozom felvételizni a Zeneakadémiára. Felálltam a színpadra, Didó búcsúját énekeltem – érdekes ez a zenemű végigkísérte énekesi pályámat –majd Forrai Miklós Liszt Ferenc-díjas karnagy, érdemes művész közölte, hogy fölvesznek a Zeneakadémiára. Először Maleczky Oszkár lett a tanárom, s utána kerültem Sipos Jenőhöz.

 Hogyan került ki külföldre?

 –Mindez az Erkel-énekversenyen nyert első díjamnak volt köszönhető. Nekem először eszem ágában sem volt kijönni. Ezt azoknak üzenem, akik a mai napig azt hiszik, hogy én mindent elkövettem azért, hogy Nyugaton énekelhessek. A versenygyőzelem után, meg a vörösdiplomám miatt a Zeneakadémia fölajánlott nekem egy Ford-ösztöndíjat. Ez sem akartam elfogadni. Végül Lore Fischer professzor szerezte nekem a Stuttgarti Zeneakadémia ösztöndíját. Stuttgartban Carment énekelhettem Carlos Kleiberrel. Egy évvel azelőtt Mercedes lehettem Salzburgban Karajánnal. Később beindult a karrierem, egymás után érkeztek a felkérések. Hívtak Bécsbe, Olaszországba, Salzburgba, Franciaországba. Nagyon sok híres karmesterrel dolgoztam együtt, ők nagyon szigorúak voltak, de éltető elemük a muzsika volt. S bennem is ezt vették észre.

 Sikert sikerre halmozott. Miért hagyta abba mégis az éneklést?

 –Mert szoprán szerepeket akartak nekem adni, s azt nem vállaltam el. Úgy döntöttem: maradjon meg az utókornak az, ami voltam valaha. S ezért 1995-ben egyik napról a másikra elhatároztam, hogy befejezem az énekesi pályát. Azt azért be kell vallanom, hogy énekesként sokkal kevesebbet szenvedtem, mint tanárként. Tanárként nagyon szigorú vagyok, de képes vagyok feláldozni magamat a növendékeimért. S azt is tudom, hogy mindig lesz valaki a növendékeim közül, aki nagy karriert fut majd be. Lehet, hogy nem azonnal, de egy kis idő múltán biztosan.

 A tanár is tanul a növendékével együtt?

 –Természetesen! Egyik mostani tanítványomnak, Benedekffy Katalinnak el is mondtam, hogy én vele együtt ugyanannyit tanulok. Nagy kihívást jelent számomra az, hogy színészből, musical-énekesből operaénekest neveljek. Fordítva könnyebben működik: operaénekesnő énekelhet operettet, musicalt is. Jómagam is csináltam ilyet: Mozartot megrockosítottam, és így született meg Sipos Péterrel a Mozart Rock lemez. Voltak, akik Magyarországon ezen megdöbbentek, mások leszóltak, hogy ideáig süllyedtem, s nem vették észre, hogy ebben humor, felszabadultság volt. Többször énekeltem operettet is. Tehát nem áll tőlem távol a könnyebb műfaj sem. A tanárságra visszatérve: az sokszor fáj nekem, mert nagyon érzékeny vagyok, amikor hajdani növendékeim bár sokszor beszélnek rólam, megemlítik az interjúkban a nevemet, de nem tartják velem a kapcsolatot. Holott nagyon sokat segítettem nekik.

 Retkes Attila: Zenélő ezredkezdet című interjúkötetében művésznő azt mondta: „soha nem gyűlöltem senkit, nem irigykedtem”. Hamari Júliának voltak irigyei?

 –Sajnos sok irigyem volt. Növendékeim is sokszor egymásra voltak féltékenyek. Pedig arra törekedtem, hogy szeressék egymást. Néha az is megfordult a fejemben, hogy befejezem a tanári pályát. De hála Istennek, mindig jött egy olyan növendék, aki ezt az elképzelésemet megmásította. Mindig is saját értékrendszerem szerint éltem, és tanítványaimat is arra ösztökélem, hogy így éljék meg pályájukat.

 Magyarország az otthonom, azért szeretném magyar növendékeimnek átadni a klasszikus zene igazságát

 Stuttgartban él, de többször tartózkodik Magyarországon. Hol érzi magát otthon?

 –Magyarországon. Soha nem adtam föl a magyar állampolgárságomat. Annak idején boldogan mentem volna haza, több lehetőség is kínálkozott számomra, de azokból alig valósult meg valami. Mindig is szerettem volna minél többet Magyarországon tanítani, de sajnos voltak, akik megakadályozták a mesterkurzusaimat. Szerencsére már csak múlt időben beszélek, mert ősszel lesz egy mesterkurzusom az Operaházban. Sajnos beteg is voltam, ezért nem tudtam több évig Magyarországon tartózkodni. Meggyógyultam, és arra törekszem, hogy átadjam a magyarországi fiataloknak a tudásom. Így most már egyre többet tartózkodom szülőföldemen, privát tanítást is vállalok. Kodálynak, Bartóknak köszönhetően Magyarország zenei nagyhatalom lett, és a vágyam, hogy az is maradjon. Mesterkurzusaimat nem magamutogatásból szeretném megtartani, hanem azért, hogy minél több fiatal énekesnek segítsek, elindítsam őket egy úton, s remélem, hogy tanításommal hozzájárulhatok ahhoz, hogy hazánk minél több tehetséges, saját lehetőségeit jól ismerő, remek énekművészt, operaénekest adjon a világnak. Ez most az én zenei misszióm, és nagyon bízom benne, hogy sikerül átadnom növendékeimnek a klasszikus zene erejét és az igazságát. Ehhez kérem a Teremtő támogatását.

Medveczky Attila