vissza a főoldalra

 2014.04.25. 

In memoriam Csurka István

Emberi jogok és faji kérdés

Az Amerikai Egyesült Államok kongresszusa elé évenként terjesztenek be jelentést az emberi jogok helyzetéről a világ államaiban. Ez a külügyminisztérium által elkészített vizsgálati anyag voltaképpen a demokrácia terjedésének vagy visszaszorulásának a dokumentuma kíván lenni. Elkészítésének feladata szükségképpen az Amerikai Egyesült Államok külügyi, külszolgálati hivatalaira hárul. A munka természeténél fogva ezeknek a hivataloknak, követségeknek támaszkodni kell a szóban forgó ország intézményeinek, kormányszerveinek, sajtójának és nyilvánosságának szolgáltatásaira, tényközléseire  és a vizsgált időszakban keletkezett társadalmi tényanyagára. Emberi jogokról lévén szó, a tárgyilagosság elengedhetetlen követelmény. A jelentésnek közvetlen politikaformáló szerepe van, fontos döntések meghozatalakor figyelembe veszik, s tekintettel arra, hogy ma a világ első nagyhatalma az USA, minden országnak érdeke, hogy a jelentés miatt az Államhoz fűződő kapcsolata ne szenvedjen csorbát.

A fentiekből következik, hogy a jelentés nyilvánosságra hozatala után minden érintett félnek, de különösen egy olyan sokfüggésű kis országnak, mint hazánk, szükséges értékelni magát a jelentést, a jelentés nyomán kialakult helyzetét, minden olyan körülményt számba venni, amely a jelentést így vagy úgy befolyásolta, és a feltárt hiányosságok megszüntetése felől mihamarabb intézkedni.

Az eddigi magyar gyakorlat megragadt a tudomásulvétel szintjén. A jelentés egyes kitételei belekerültek a belpolitikai küzdelem fegyvertárába. Ennek az lehetett az oka, hogy a jelentés alapmegállapítása évtizedes visszatekintésben is pozitív: a magyar emberjogi helyzetet már a Kádár-korszak végén is jobbnak tüntették fel a jelentés készítői, mint a környező államokét, 1990 óta pedig parlamentáris demokráciaként vagyunk elismerve.

Az idei jelentés fontosságát az teszi, hogy választások lesznek. A jelentés mindem mondatának súlya van a belpolitikai küzdelemben. Ha a kormányt és intézményeit elmarasztalják, ha egyes pártokat vagy a hozzájuk fűzhető társadalmi mozgásokat elítélik, ha egyeseket áldozatnak tüntetnek fel, másokat, pedig elítélnek, akkor ezek megítélése jogosan vagy jogtalanul vagy előnyükre, vagy hátrányukra megváltozik. Ezáltal a magyar belpolitikai életbe való beavatkozás esete valósul meg, s a választások idején ez sorsdöntő is lehet.

Ebből a szempontból tehát a jelentés tárgyilagossága, felsorolásainak valóságtartalma perdöntő. Sajnálattal kell megállapítani, hogy az 1993-as évről szóló jelentés az elismerő tételeivel együtt nem elégíti ki a tárgyilagosságnak azt a követelményét, ami a világ vezető hatalma külügyi apparátusától elvárható volna. Ennek valószínűsíthető oka az, hogy a magyarországi részt elkészítő apparátus olyan hazai információkra is támaszkodott, amelyek egyoldalú beállításban tálalták az anyagot. Sok megállapítás felismerhetően a magyarországi sajtóból származik, amely azonban jelen állapotában nem tekinthető megbízható forrásnak, mert baloldali és baloldali-liberális vezetése a tájékoztatást sokszor háttérbe szorítva politikaformáló eszközként használja. Megtörtént eseményeket elhallgat, meg nem történteket pedig megtörténtként tüntet fel.

A jelentés összefoglaló bevezetésének egyik mondta így hangzik: „A posztkommunista Magyarországon jelentősen elszaporodott faji incidensekre adott kezdeti lanyha válaszán a kormány csak jelentéktelen mértékben javított”.

A mondat több vonatkozásban is pontatlan, illetve valótlan állítás. A jelentésben ugyanis a későbbiekben sincs sehol igazolva és adatokkal alátámasztva, hogy a faji incidensek elszaporodtak Magyarországon. A „faji incidensek” ellenben elszaporodtak a baloldali sajtóban és a tömegtájékoztatásban. Nem hiszszük, hogy erre nézve a Magyar Köztársaság belügyminisztériuma vagy ügyészsége nem tudott volna számszerű adatokkal szolgálni. Ezekből talán még az is kiderülhetett volna, hogy a faji incidensek, amelyek voltak, hogyan keletkeztek. Hibás dolog abból kiindulni, hogy a faji incidenseket mindig a többségiek vagy az úgynevezett bőrfejűek kezdeményezik. Mindezek alapján súlyosan esik a latba az az állítás, amit a jelentésnek e mondata a sugall, hogy a kormány csak „jelentéktelen mértékben” javított eleve lanyha válaszán. Mintha tehát ebben a kormányban volna valami elfekvő fajvédő hajlandóság.

A következő mondat még árulkodóbb. Így szól: „1993-ban a Legfelsőbb Bíróság úgy döntött, hogy a törvény faji indíttatású bűncselekményekkel foglalkozó része nem alkalmazható a bőrfejűek, külföldiek, cigányok és egyéb etnikai kisebbségek tagjai ellen elkövetett támadásaira. Ehelyett a bíróság elé egyáltalán eljutó kevés bőrfejűtámadást huliganizmusként kezeli”. Eddig az idézet. Nehéz feltételezni, hogy azok közül bárki is, akiknek a jelentés készült, igaz képet alkothatnak a fentiekből a Magyar Legfelsőbb Bíróság emberjogi törvénykezéseiről. Hiszen, ha nem közöljük egy törvényi tényállás módosításának indokát, esetlegesen a szükségszerűségét, akkor éppen csak a lényegről nem beszélünk. A fenn idézett mondatok alkalmasak arra, hogy a Magyar Köztársaság legfelsőbb Bíróságát faji indíttatású bűncselekmények védelmezőjeként tüntessék fel.

Még inkább árulkodó a jelentés készítőinek forrásait illetően a Magyar Rádióval és Magyar Televízióval foglalkozó része. Egyfelől azt állítják, hogy Nahlik Gábor, a tévé alelnöke nem szolgált bizonyítékkal. Bánó András hamisítását illetően, másrészt azt, hogy „egy diplomata tiszt, aki jelen volt a rendzavaráson, megerősítette, hogy a tömegben nagyszámú bőrfejű hangosan heccelte az elnököt”. Tény ezzel szemben, hogy a hamisítás tényét maga Bánó András sem tudta nem elismerni, miután egy évig tagadásban volt, valamint az is, hogy a hamisítást nemzetközi vizsgálat erősítette meg. Az pedig, hogy a bőrfejűek „heccelték” az elnököt, egyfelől a magyarországi szólásszabadság kiterjedt voltát bizonyítja, másfelől azt, hogy mégiscsak helyes a Legfelsőbb Bíróság határozata, amely az ilyen rendzavaró cselekményekre vonatkozik, mivel a Göncz Árpád elnök elleni heccelést mégsem lehetne faji indítékú cselekményként kezelni. A rendőrség több bőrfejűt el is vezetett az esemény színhelyéről. Többek közt azokat, akiket az Egyenleg képsora egyidejűleg jelenlévőként mutatott be.

Van azonban más kérdés is. Mit keres mindez egy emberjogi jelentésben, méghozzá enynyire részletező módon előadva? S mennyire egybevág mindez a hazai ellenzéki sajtó állításaival és koholmányaival, mennyire ugyanazt a szemléletet tükrözi, amelyben a kormányzat rossz és elfogult, ellenben Göncz Árpád jó és védendő, valamint Bánó András hamisító csapata is az.

A Bánó-ügyből a sajtószabadság sérelmét kibontani teljességgel az ellenzék egyes köreinek gondolatmenete, érthetetlen, hogyan kerül bele egy hivatalos jelentésbe.

Ugyanez az elfogultság látszik megnyilvánulni az egyházi kérdések tárgyalásakor. A jelentés kifogásolja, hogy az egyházalapítást a törvény csak az általánosan elfogadott erkölcsi értékrendnek való megfelelés után és legalább tízezer tag esetében fogadja el. Ez megfelelne a magyar társadalom hagyományának, történelme során kialakított trendjének, azonban az Országgyűlés ezt nem fogadta el. A magyar társadalom azonban az ellenkezőjét, a korlátlan szektaalakítást tartaná sérelmesnek. Ebben az esetben legfeljebb annak a megállapítása helyeselhető, hogy a magyar felfogás e tekintetben jelentősen eltér az amerikaitól.

A kisebbségi kérdéseket tárgyaló fejezetben is számos ellentmondás található. A ’93-ban meghozott törvény 13 kisebbséget ismer el. A jelentés megemlíti, hogy a 81 ezres létszámú zsidó közösség nincs benne ebben a 13-ban, de azt már nem teszi egyértelművé, hogy ez a zsidó közösség szándéka szerint történt így, mivel többségük ragaszkodott ahhoz, hogy vallási csoportnak tekintsék őket a magyarságon belül. Ehhez képest értelmezhetetlen ugyanennek a fejezetnek az alábbi megállapítása: „A zsidók jól vannak képviselve a politikában, a tömegtájékoztatásban, a kultúrában és az üzleti életben.” Egyszerűen érthetetlen, hogyha egyszer a zsidók nincsenek kisebbségként nyilvántartva, a vallási hovatartozást pedig nem tüntetik fel semmilyen állás betöltésekor, honnan veszik a jelentés készítői ezen megállapításukhoz az adatokat.

Ugyanakkor ezen meglehetősen faji színezetű megállapításra, híven az ellenzék egy bizonyos körének felfogásához, politikai támadások egész rendszere épül fel. Megrovást kap a kormány – ismételten –, mert későn szakított a szélsőjobb populista Csurka Istvánnal, és antiszemita kijelentéseitől késve határolta el magát. A kijelentések nincsenek dokumentálva, ellenben a minősítés megvan: szélsőjobb, antiszemita. A megbélyegzésnek célzatos, politikából kirekesztő volta kétségtelen tény. Ha ugyanis az lehetséges, hogy valakik a politikában s egyebütt jól vannak képviselve, akik egyébként ilyen formában nem léteznek, s csak egyesek tudják, hogy ők azok amik, akkor az, aki más mivoltuk miatt, kommunista múltjuk, így elkövetett gaztettek, hazaárulásaik miatt velük szemben áll, őket bírálja, antiszemitának minősíthető anélkül, hogy egyetlen valóban antiszemita kijelentést is tett volna. A jelentés ezzel a módszerrel az egész keresztény nemzeti táborra rávetíti ezt az árnyékot, és a kiszemelt áldozattól, jelen esetben Csurka Istvántól való elhatárolódást teszi a demokratikus politikai működés alapkövetelményévé. Ez bizonyíthatóan ellenzéki SZDSZ–MSZP érdeket szolgál, és a keresztény nemzeti oldal megosztását célozza.

Súlyos hiba, ha ehhez az amerikai kongresszus hozzájárulását adja. Ez csak úgy lehetséges, ha nincsenek előtte feltárva az összes együtthatók, a magyar valóság. Felszólamlásunknak éppen ez az oka.

Az Országgyűlésnek az a feladata, hogy utánanézzen a történteknek, járjon közbe a valódi emberjogi helyzet feltárása érdekében, s a Magyar Köztársaság jó hírnevén esett csorba kiigazításán és természetesen a valódi emberjogi sérelmek jóvátétele érdekében is tegyen meg minden megtehetőt.