vissza a főoldalra

 2014.08.16. 

Veszendő létünk jóvátétele a vers

A Rádióban azzal foglalkozhattam, amit kedvtelésből is műveltem volna

Czigány György költő, újságíró, szerkesztő, műsorvezető, a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze 1931-ben született Budapesten. Hónapokkal később Győrbe, Révfaluba került. Itt élt tizenkét éves koráig. A győri Czuczor Gergely Bencés Gimnázium diákja volt, a helyi „zenedében” kezdte zongoratanulmányait. Tizenöt éves korában a Zászlónk folyóirat közölte verseit: 1946 őszén a lap Szent Gellért irodalmi pályázatán novellájával első díjat nyert. A jubileumi, szabadtéri szentmise után, Mindszenty József hercegprímástól vette át a díjat. Konzervatóriumi évek után 1956-ban volt zongoraművész-tanári diploma hangversenye a Zeneakadémián. Műkedvelő orgonistaként egyházzenei szolgálatot is vállalt: évtizedeken át muzsikált a krisztinavárosi templomban. 1956-tól húsz éven át a Magyar Rádió, majd újabb húsz éven át a Magyar Televízió szerkesztő-műsorvezetője, főszerkesztője volt. Legnépszerűbb műsora lett a naponta jelentkező élő adás: a Ki nyer ma? – játék és muzsika tíz percben. Portréműsort készített a kor nagyjaival: Kodály, Ottlik, Weöres, Pilinszky, Mándy, Nemes Nagy Ágnes, Ferencsik János, Solti György nevét említjük. Kommentátora volt a két magyarországi pápalátogatásnak, zenei és irodalmi események százait közvetítette. Fenti munkájával szoros egységet alkot költői, írói tevékenysége. Harminc vers- és prózakötetet publikált. (Köztük: Kalitkám is madár, Fények a vízen, Révfalu álom, Égi kémia)

Főbb kitűntetései: Erkel-díj, József Attila-díj, Pulitzer életműdíj, Prima Primissima Díj, Magyar Örökség Díj, Stephanus irodalmi díj. A balatonfüredi Quasimodo költőverseny fődíját, két korábbi különdíj után, 2004-ben nyerte el.

 A Ki nyer mát nem lehetett manipulálni

 Az egyik videómegosztón látható az MTV által 1975-ben készül film, az 50 éves a Magyar Rádió. Ebben a filmben látható egy rövid bejátszás a legendás Ki nyer ma? – játék és muzsika 10 percben műsorból. Az élő lebonyolítású komolyzenei vetélkedőműsort először 1969. március 3-án közvetítette a Magyar Rádió. Az „Aki kérdez: Czigány György, aki válaszol…” szignál minden hétköznap a Déli Krónika után hangzott fel. Az utolsó, 9725. adást 2007. szeptember 28-án hallhatták a Kossuth Rádió hallgatói. Mi motiválta arra, hogy kitalálja ezt a nagy népszerűségre szert tett játékot?

 – Azon igyekeztem, hogy a Déli Krónika után, a sokszor manipulált híreken és az időjárás-jelentésen túl az is kiderüljön: van Mozart és Bach és ez a világ is izgalmas. Mindenkiben a zene iránti kíváncsiságot szerettem volna felébreszteni. Már önmagában is érdekes, hogy megismertetjük a hallgatókkal a zenét, s a legnagyobb öröm, ha a játékos fölismer egy adott zeneszámot. Bizonyára a hallgatók éppen ezért tartották ennyi ideig életben ezt a műsort. Eleinte nem is gondoltam arra, hogy ilyen hosszú időt megér a Játék és muzsika 10 percben. Amikor a műsor ötletét felvetettem, akkor azt ajánlották a rádió akkori vezetői, hogy legyen ilyen vetélkedő, de ne minden nap 10 percben, hanem hetente egy órában. Azt feleltem nekik, hogy többféle egyórás időtartamú komolyzenei műsora van a rádiónak, de olyan mindennapos jelentkezésű, ami értéket közvetít, remekműveknek lehet reklámja, és élénk szignállal jelentkezne – ezt Tamássy Zdenkó írta a kérésemre – nincs. Végül is elfogadták az érveimet, s a Ki nyer ma? 38 éven át ment a Kossuth Rádióban. A műsor sikerének másik titka az volt, hogy mindenki úgy érezte: személyes, kedves, közvetlen, és mégis értékes gondolatokat közvetít. Ezt a műsort nem lehetett manipulálni, teljesen politikamentes volt, s ezért üdén hatott az egypártrendszerben. Valamiféle szabadságélményt adott ez a műsor mind a készítők, mind a hallgatók számára.

 Nem bánja-e a költő, prózaíró Czigány György, hogy nevét egy vetélkedő kapcsán ismerték meg?

 – Nem bánt, mert tudtam, hogy ez más, mint a költészet. Persze minden ember oszthatatlanul egy személyiség. A Ki nyer ma? műsoraiba meghívtam sok híres költőt, írót, színművészt, képzőművészt, zeneművészt; így például Weöres Sándort, Mándy Ivánt, Ferencsik Jánost, Latinovits Zoltánt, Somogyi Józsefet. S ők is segítettek a kérésemre föladni kérdéseket. Ez egyrészt összhangba került a benső életemmel, amelynek része a költészet, a próza és zene, másrészt tudtam, hogy a költészet valahogy rokon a kamarazenével, hiszen egy népszerű operaáriát sokkal többen ismernek, mint egy Beethoven-vonósnégyest. S ezért elfogadtam azt, hogy a verseim inkább egy vonósnégyeshez „hasonlítanak”, mint egy bordalhoz. Azt azért sajnáltam, hogy engem jól ismernek az emberek, ám a műveimet kevésbé.

 Vetélkedőt mondok, de… László Ferenc, a kiváló kolozsvári zenetörténész 2007-ben a megszüntetése ellen tiltakozva ezt írta a műsorról: „Az úgynevezett Kodály-módszerrel egyazon értékkategóriába tartozó magyar össznemzeti kincs. Kimunkálójáról akár úgy is hívhatnók: a Czigány-módszer. Nem tudom, de nem is jön hinnem, hogy van még egy ilyen hatásos zenehallgatásra nevelő rádióműsor a világon.” Mi erről a véleménye?

 – Nagyon hízelgő László Ferenc gondolata, de azért kedves túlzásnak tartom. Erre viszont a Kodály-módszer mellett is szükség lehet. Kétségtelen, ez a vetélkedő nagy hatással volt a rádióhallgatókra a mindennapos jelentkezéssel, s azzal is, hogy mindehhez nem kellett olyan felkészültség, mint a Kodály-módszerhez. Hiszen nem feltétele a zenei élménynek az, hogy valaki megtanuljon szolmizálni. Mi azt is sugalltuk, hogy ebben a műsorban mindenki kipróbálhatja a tudását. Nagyon büszke vagyok arra, hogy a játékosok között volt bádogosmester, postás, és fodrásznő is. Róla csak később tudtam meg a foglalkozását… Érdekes történet, hogy bár nem szoktunk nagyon nehéz kérdéseket föltenni, mégis úgy alakult, hogy Schönbergtől is be kellett játszani egy részletet, s mi a Mózes és Áront választottuk. Ez az opera kevésbé ismert a mindennapi zenehallgatók körében, ezért segítettem a hölgynek, s elmondtam, hogy bibliai témáról van szó. A hölgy megfejtette a „rejtvényt”. Akkor tudtam meg, hogy női fodrász, de mindig szól náluk a rádió, s hallgatja a komolyzenét is. Tehát olyan demokratikus játékról volt szó, amelyet az értelmiségiek és a munkások is élveztek.

 Milyen visszajelzéseket kapott a műsorról?

 – Az egyik hallgató azt mondta nekem: „aratás közben ott volt a hátamon a táskarádió, s mindig hallgattam a műsorát, mert annyira érdekelt”. Találkoztam egy falusi nénivel, aki benzinkutas is volt. Felismert, s azt mondta, „hallgattam ám a műsorát: ma volt benne Mozart meg Bartók” – sorolta az ujjain mutatva. Ez nagyon meghatott. Így a műsor a legszélesebb közönséghez eljutott, de azt is tudtam, hogy Ferencsik János is hallgatja a vetélkedőt. Ottlik Géza is sokszor felhívott, és elmondta, mennyire szereti ezt a műsort.

 Nem értettem Such úr döntését, mert úgy éreztem, hogy erre a vetélkedőre kíváncsiak még az emberek

 Mit érzett akkor, mikor megszüntették a rádióban az adást?

 – Történt, hogy a rádió akkori elnöke, Such György megkérdezte tőlem: elfogadom-e az életmű díjat, ami néhány százezer forinttal járt. Elfogadtam. S akkor még ment a Ki nyer ma? Azt nem is sejtettem, hogy már akkor tervbe vették a műsor megszüntetését. Inkább ne adták volna az életműdíjat, mert számomra a műsor sokkal fontosabb volt. Nem értettem Such úr döntését, mert úgy éreztem, hogy erre a vetélkedőre kíváncsiak még az emberek. De elfogadtam a döntést, hiszen nem az én dolgom, hogy beleszóljak a rádió műsorpolitikájába. Ez a vetélkedő később folytatódott – igaz más címmel és szignállal – két és fél éven keresztül a Katolikus Rádióban. Végül én tanácsoltam azt, hogy szüntessük meg ezt a műsort, mert oda már nem olyan hévvel érkeztek az emberek, mint az Astoriába, ami a város szívében van. S lassan már csak ugyanaz a két játékos jelentkezett. Természetesen mi mindig hálásak voltunk a játékosoknak, de a műsor nem miattuk keletkezett, hanem azokért, akik hallgatják. Most volt egy jubileumi Ki nyer ma?-ünnepség is, amelye meghívtak az Astoriába. Hallom, hogy a Bartók Rádió havonta egyszer sugároz egy ilyen típusú vetélkedőt, de az nem hasonítható ahhoz, amikor a Kossuthon napi rendszerességgel hallható volt. Az Óbudai Társaskörben hosszú évek óta megrendezik a Játék és muzsika 70 percben estjeit, ahol én nemcsak zenei, hanem képzőművészeti és irodalmi kérdéseket is felteszek a 100 fős közönségnek. Ennek a műsornak az a kuriózuma, hogy élő zenével játsszuk.

 Amikor megszűnt a népszerű rádióműsor, már a kereskedelmi televíziókban és rádiókban mentek a különböző vetélkedők. Olyan vetélkedők is, ahol – némi iróniával mondom –, aki eltalálta azt, hogy milyen színű az ég, már értékes nyereményeket vihetett haza. Ahhoz viszont, hogy valaki felismerjen például egy Gluck-operát, már műveltség is kell. S a nyeremény anyagilag nem volt olyan értékes. Nem tartotta ezt elkeserítőnek?

 – Nem tartottam annak. Sokszor kijelentettem, még akkor is, amikor szó sem volt a műsor megszüntetéséről, hogy ennek a játéknak az a morális szépsége, hogy ebben kell a legtöbbet tudni, és a legkevesebbet lehet nyerni. Ettől függetlenül mégis jelentkeztek játékosok, és nem azért, hogy értékes nyereményeket vigyenek haza, hanem hogy bebizonyítsák tudásukat. Élvezték. S amikor az MTV-hez kerültem főszerkesztőnek „kölcsönvettük” Fodor András esszékötetének címét, s elindult a Szó, zene, kép műsor, amelyben megmutattunk a nézőnek egy festményt, s e mellé verset és zenét játszottunk be. Az volt a kérésünk a játékoshoz, hogy beszéljen róluk három percen keresztül. Ha nem ismerték föl az adott képet, akkor próbálják meg a kort, a stílust kitalálni. S a stúdióban ott ültek a szakma jeles képviselői, ők is elmondták, hogy számukra mit jelentenek az adott alkotások.

 A Magyar Rádióban, majd később a televízióban is a kor legnagyobb muzsikusaival és íróival volt alkalma találkozni és beszélgetni. Legyen szíves néhány ilyen híres embert felsorolni.

 – A rádió és a televízió ajándéka volt számomra, hogy azzal foglalkozhattam, amit fizetség nélkül is boldogan műveltem volna. A korszak legnagyobb embereivel találkozhattam, és közülük néhánnyal baráti kapcsolatba is kerültem. Ottlik Gézával, Weöres Sándorral, Somogyi Józseffel, Borsos Miklóssal, Pilinszky Jánossal nagyon sokszor találkoztam. Mivel irodalommal és zenével foglalkoztam, így viszonylagos szabadságot élvezhettem, s azzal készíthettem műsort, akikkel kedvem volt. Kezdő rádiósként, egészen fiatalon megismerkedtem Rexa Dezsővel, akinek a lakásában őrizte azt az ágyat, amelyben meghalt Vörösmarty kedvese, Csajághy Laura. Rexa úr még látta Arany Jánost a Duna-parton sétálni, s Liszt Ferencet is reverendában, amint két hölgy karol belé a Vigadó kapujában… Élményt jelentett, hogy olyan emberrel foghattam kezet, aki személyesen látta Aranyt és Liszt Ferencet. Grexa Gyula pedig történelemtanár volt, és nagy lemezgyűjteménnyel rendelkezett. Ez még önmagában akkor nem volt kuriózum, de az már igen, hogy amikor Wagnerről sok rosszat írtak, akkor Grexa a lakásán Wagner-esteket tartott; az érdeklődők lemezen meghallgatták a nagy német zeneszerző műveit. Ő az egyik osztálytalálkozón nagyon sokat beszélt zenei élményeiről, majd egyszer csak elbóbiskolt. Egyik osztálytársunknak ez feltűnt, és igyekezett valamit kérdezni tőle, hogy ébren tartsa, az öreg tanár ezt rögtön észrevette, s így szólt: Hagyd csak, fiam, előadó típus vagyok, vagy én beszélek, vagy elalszom… És Pilinszky János! Hihetetlen impulzív, különös ember volt. Volt egy műsorunk, címe: Kedves lemezeim. A rekamié szélére kikészített öt lemezt gyermeki ártatlansággal, talán nem is volt ott lemezjátszó. A rádióban vágtuk bele a zenerészeket a műsorba. A beszélgetés után észrevettem, hogy ott van az asztalán megjelenés előtt álló Szálkák című kötetének a korrektúrája. Korábban is előfordult, hogy elolvastuk egymásnak verseinket. Pilinszky szépen, lassan, nagy szünetekkel, hogy minden asszociációt megértsen a hallgató, olvasta föl verseit. A szavakat úgy ejtette ki, mint pap az átváltoztatás igéit. Így tett akkor is, mikor fölolvasta nekem az egész kötetet – s ez körülbelül másfél órát tartott. Amikor végére ért, az élmény hevében mindketten fáradtan, de boldogan néztünk egymásra. Ekkor Jancsi megszólalt: Gyuri, felolvassam mégegyszer? Pilinszky János sok műsoromban szerepelt, ahogy Weöres Sándor is, Ottlikkal pedig televíziós portréfilmet készíthettem. S találkozhattam Lator Lászlóval, Mándy Ivánnal, Nemes-Nagy Ágnessel, Kálnoky Lászlóval. Ők barátaim voltak, és műsorokat is készítettem velük. Mándy Iván többször elmondta, hogy mikor novellái felolvasását nem engedélyezték, még az irodalmi osztályon – helyette szovjet hangjátékokat kellett átültetnie magyar nyelvre –, akkor Czigány György zenei körítésben „becsempészett” a műsorába. Mégis elhangozhatott egyik-másik Teleki téri novellám.

 Aczél György engem tett felelőssé Illyés szavaiért

 Egy hajdani bencés diákkal nem voltak-e bizalmatlanok a Magyar Rádió vezetői?

 – Ezt nem vettem észre. Ráadásul vasárnaponként orgonáltam a krisztinavárosi templomban. Vagy rossz volt a hírszerzés, vagy azt gondolták, mindegy, mit csinálok. Sosem voltak bizalmatlanok velem. Még a rádió hajdani elnöke, Hárs István is, aki elkötelezett baloldali ember, a mai napig megköszöni nekem azt, hogy jó műsorokat készítettem. Jó barátságban voltam Baranyi Ferenc költővel is, akivel világnézeti szempontból semmiben sem értettünk egyet. Ezt többen furcsállták is; a kétkedőknek azonban azt feleltem: „valóban semmiben sem értettünk egyet, de nagyon szeretjük egymást”. Arról forgathattam húsz éven át, amiről akartam, azzal a kivétellel, hogy Illyés Gyula a vele készült filmben az erdélyi magyarokról nem mondhatott el bármit. Aczél György engem tett felelőssé Illyés szavaiért, szerinte nekem kellett volna vigyázni arra, hogy ne mondja ki azt, ami elhangzott. Két évvel később az egyik veszprémi tv-találkozón azt mondta nekem: nem tehetett maga akkor arról. Tehát még akkor is emlékezett erre az esetre. Ez volt az egyetlen politikai konfliktusom 50 éves rádiós-televíziós működésem idején.

 Kissé menjünk vissza a múltba… Mi irányította a zongoraművészi pálya felé?

 – 1956-ban végeztem a Zeneakadémián. Azért lettem zongoraművész, mert nem írhattam. Még 15 és fél éves koromban megnyertem a Zászlónk ifjúsági folyóirat által a Szent Gellért-jubileumi évre meghirdetett novellapályázatot. A díjat Gellért-hegy oldalában celebrált ünnepi szabadtéri szentmisét követően Mindszenty József hercegprímás adta át nekem. Nagy élményt jelentett számomra, hogy tőle vehettem át első irodalmi díjamat. De a sokat emlegetett „fordulat éve” után, amikor a nagy költők is fordításokból élhettek meg, arra semmi reményem nem volt, hogy én, mint keresztény világnézetű ifjú bekerülhessek az irodalmi életbe. Viszont elég virtuózan zongoráztam a Konzervatóriumban, s ezért választottam ezt a pályát. Lehetett volna belőlem zongorista, de állandóan izgatott a költészet és a szó ereje. A zene és a költészet közös forrásból eredeztethető, s nálam kezdettől fogva jelen volt mindkét művészet.

 S hogyan került a Magyar Rádióhoz?

 – Felajánlották, hogy a szegedi konzervatóriumban tanítsak. De ugyanakkor megkerestek a rádiótól is, hogy dolgozzak a zenei főosztályon. Az utóbbit választottam, azért is, hogy Budapesten maradhassak. Először csak zenei rendezéssel foglalkoztam, s csak később vetődött föl, hogy mi magunk, muzsikusok – ez Sebestyén János orgonaművész ötlete volt – is készítsünk műsorokat.

 Egy rádióműsor vezetéséhez viszont szépen kell tudni beszélni.

 – Akkor még volt ilyen követelmény. Fischer Sándor tanár úr tartott a rádiósoknak beszédtechnikai órákat. Én viszont nem kerültem be hozzá, mert alkalmasnak vélték a hangomat és a megszólalásomat. Tehát a harsány, nyegle, „éneklős” beszédstílus távol állt tőlem. Régebben a rádióban megszólalni igen felelősségteljes feladat volt, mi áhítattal fogalmaztunk meg minden egyes gondolatot.

 1956-ot írunk, mikor a zenei főosztály munkatársa lett. Milyen légkör uralkodott akkor a Rádióban?

 – 1956 végén kerültem a Rádióhoz, és 1957 tavaszáig többször beidéztek az akkori főosztályvezető-helyetteshez, Faludi Rezsőhöz, aki felelősségre vont azért, hogy érzelmileg a forradalmárok mellett álltam. Meggyőztem arról, hogy nem akarok senkit sem bántani, de szeretnék azzal foglalkozni, ami értékes és fontos. Faludi később főosztályvezető lett, és az élet furcsasága, hogy később ő adott nekem teljes szabadságot műsoraim készítéséhez. Egyszer döbbent meg, hogy amikor a ’60-as évek végén Rómában jártunk, akkor fölvettem a pápa „Urbi et Orbi” áldását is. Faludi azt mondta: ha ezt lehozzuk, térdre borul az egész ország. De végül is lement az adásban a pápai áldás. Később már természetes volt, amikor működött a vallási szerkesztőség, hogy az MTV-ben Török József teológus barátommal vagy Szabó Ferenc jezsuita költővel rendszeresen közvetítettük az éjféli miséket. Majd mindkét pápalátogatásnak én lehettem a kommentátora.

 A ’70-es évekig a Budapesti Madrigál kórusban énekelt. Ezzel a kórussal kijuthatott Nyugatra is?

 – Ez a kórus 1955-ben alakult meg, s emlékszem, mindig kedden voltak a próbák. 1956. október 23-a pedig éppen keddi napra esett, s mikor jöttünk ki Budán a próbáról, már hallottuk a lövéseket. Heltay László karnagy volt a vezető, majd miután disszidált, Szekeres Ferenc vette át a posztját. S igen: kijutottunk Nyugatra is; felléptünk Svájcban, Franciaországban is. Ez 1959-ben történt, s a párizsi polgármester még fogadást is adott a magyar együttes számára. Természetesen nyüzsögtek körülöttünk a „beépített emberek”, s figyelték lépéseinket. Amikor Svájcban voltunk, felvettem az ottani rádióval a kapcsolatot, s interjút készíthettem Alfred Cortot zongoraművésszel. Ez volt élete utolsó interjúja, mert 1962-ben meghalt. Sőt még Friedrich Dürrenmatt-tal is készíthettem interjút, mely kissé megvágva, de lement a Magyar Rádióban.

 Többször említettük a költészetet, az irodalmat, a novellákat. Mikor jelentek meg első írásai?

 – 1972-ben A magunk kenyerén antológiában jelentek meg az első költeményeim. A kötetet Domokos Mátyás szerkesztette és olyan kollégákkal szerepelt együtt a nevem, mint Bertók László, Veress Miklós, Suhai Pál és Vasadi Péter. A költeményeim előtti ajánlást Borsos Miklós írta, aki barátom lett, és azóta szinte mindig engem kért föl kiállításainak megnyitójára. Két évvel később a Magvető Kiadó gondozásában megjelent első verseskötetem, az Aszfaltfolyók. Nemrég pedig a 30. könyvem, a Kalitkám is madár, ami összegyűjtött verseimet tartalmazza.

 Egyszer azt nyilatkozta: „a vers, amiként valamennyi művészeti alkotás, voltaképpen élőlény”. Mit értsünk ez alatt?

 – A vers nem tárgy. Elolvassuk először, majd később másodszor, és mást mond nekünk. A vers ilyenkor a tudatunkban másként „cseng le”, már az ismétlés által is változik, s nem válik unalmassá, hanem olyan dolgokat fedezünk föl bennük, amiket először nem láttunk. Sőt egészen mást jelentett Petőfi egyik verse a költő életében, mint jelenleg, ahogy más jelentéstartalommal bírt egy Bach-prelúdium a szerző korában, mint most, Stravinsky Bach-élményei után… Tehát a művészet terebélyes, mint egy fa; növekszik, változik. Mi is változunk, és a mű is más jelentést kap ez által. Ezért beszélhetünk élő folyamatról. Azt hiszem veszendő létünk jóvátétele a vers.

 A Zsoltár című kötetében a mesékről is ír. Mit gondol, mennyire lényeges az, hogy ez a műfaj a felnőtteket is megérintse? Ha csak abba gondolunk bele, hogy mennyi színdarab, opera, operett a felnőtteknek szóló mese.  

– A mese személyesen is érint. Zoltán fiam foglalkozott mesékkel, s ő tragikusan fiatalon halt meg. Ő főleg erdélyi ihletettségű esszéket írt, bizonyára Sütő András hatására, akit atyai barátjának tekintett. S egyszer csak váratlanul leánya és fia kedvére két mindenkor vágtázni akaró lóról kezdett el mesélni. Az egyik ló a bölcs Csoda volt, míg a másik a zűrzavarokat keltő Kósza. Fiam filozofikus, mégis kacagtató meséi három kötetben is megjelentek. Ekkor döbbentem rá, hogy a jó mese semmivel sem alacsonyabb értékű, mint a novella. Tehát a mese egyenrangú szövete az irodalomnak. S egyértelmű, hogy minden zenés játéknak szükséges eleme a történet. S a történet, a mese minden korban az emberiség alapvető szükséglete. A lélek szükséglete.

 Még ma is verset ír. Szükséges, hogy kiírja magából az érzelmeit?

 – Azok a művészeti ágak, melyeket évezredek során létrehozott az emberiség, a létezés képtelenségeinek egyetlen lehetséges emberi rehabilitációja. Nem tudjuk megfejteni, miért is élünk a világon, s a létezésünk egyszerre tragikus és gyönyörű. S ezen szélsőségek közt élünk. Az alkotók ezért megpróbálják megőrizni azt, ami egy adott pillanat, kor világát jellemzik, s életté tenni azt, ami halálra van ítélve. Érdekes, hogy már 12 éves koromban a halál gondolata foglalkoztatott. S a Zászlónknak küldtem is, talán Arany János hatására, egy olyan verset, amelynek négy sorára még emlékszem: „itt van ősz, itt van újra / új gyümölcsök, mások érnek, / hej, más íze volt az első / piros, páros cseresznyének.” Tehát már egy gyermek lelkében is ott vannak azok a kérdések és feloldhatatlan problémák, melyekkel életünk végéig küszködünk, és ez teremti meg azt, hogy a művészet nem virág, dísz az életünkben, ami azt szebbé teszi, hanem szükséglet.

 Beszélgetésünk alatt úgy érzem, mintha lélekben egy örökifjú művész, művészetrajongó ülne velem szemben, aki vidám, jó kedélyű, és a hivatásának él. Mi adja az erőt mindehhez?

 – Ahogy már említettem, nagyon örültem annak, hogy a rádióban azzal foglalkozhattam, amit kedvtelésből is csináltam volna. Ha most hívnának, akkor is szívesen elmennék műsort készíteni. A költészetre pedig igaz az, ami szinte az összes művészeti ágra, hogy nem lehet abbahagyni egyik napról a másikra. Hálás vagyok a Teremtőnek, hogy eléggé egészséges vagyok. Mindez nagyban hozzásegít ahhoz, hogy a világot fiatalos módon lássam, hangversenyekre, operaelőadásokra járjak, vagy izgatottan olvassam a feleségem által készített interjúkat. S bizony tragikus esztendőket is átéltem, mert meghalt első feleségem, aki gyógypedagógus volt, három évvel később pedig Zoltán is. Majd egy közös kötet révén (Mikor a hervadás is hála – ez a címe) ismerkedtem meg mostani feleségemmel, s bizony az is nagy erőt jelent számomra, hogy olyan társ mellett élhetek, aki fiatal, s tele van derűvel, élet- és munkakedvvel. Úgy vélem, hogy a tragédiák és az örömök az életemben összefogództak, és morális értelemben egymást nem kioltották, hanem felerősítették, mégpedig olyan intenzitásban, ami azt sugallja: érdemes élni.